Ferkai András: Lakótelepek - A mi Budapestünk (Budapest, 2005)
Az új lakótelepek szociológiáját a hatvanas évek végén kutató Szelényi Iván és Konrád György e gondok okát részben a lakótelepek szuburbán jellegében látta (a munkahelyektől és a központi intézményektől elvágott egyfunkciós település: alvóváros), részben, pedig abban, hogy a viszonylag jó minőségű lakás „beszippantja" az embereket az agorafunkciót ellátni képtelen, ingerszegény városi terekről. Ha belegondolunk, hogy Mester Árpád a 40-70 méter széles osztott pályás főforgalmi út mentén, 100—200 méter hosszúságú és 30 méter magas panelházak földszintjén képzelte el a városias környezetet, nem csodálkozunk, hogy az élet nem igazolta várakozását. A Nyírpalota út nem Váci utca. Maketten, légifotón talán jól mutat, de a járókelő szemmagasságából ez a közterület bizonytalan térség, amely „kifolyik” a házak között: nem sokban különbözik az épületek mögötti, ugyancsak köztulajdonban lévő (vagyis gazdátlan) parkosított felülettől. Miközben építészeti kritikusok lelkesedtek a valódi városnak és nem lakótelepnek érzett Újpalotáért, szociológusok, sőt egyes várostervezők is pontosan látták, hogy csupán a „városias város" mítoiza jegyében fogant. Sz. Urbanek Szilvia írja 1978-ban a Magyar Építőművészeiben-. „Az urbánus város nem csak egy racionális, egészségügyi és különböző »védelmi« és »kényelmi« kritériumoknak mindenben megfelelő, konkrétan megfogalmazható térigény és funkció, mely a közösségi és individuális életforma kielégítésére egyaránt alkalmas struktúra, mely biztosítja a jármű- és gyalogosforgalom, valamint a gyermeknevelési intézmények zavartalan működését, a benapozás mértékének megfelelőségét és az infrastruktúrával szemben támasztott igények optimális kielégítését [...] A városépítés nem kizárólag építészeti feladat, a város »valósága« nem ragadható meg egyetlen karakteres alkotói gesztusban. ” Nemcsak arról van szó, hogy az életminőség többet jelent az elemi fiziológiai-biológiai igények kielégítésénél, az adatszerűén mérhető értékeknél, hogy számolni kellene a térstruktúra pszichológiaiszociológiai hatásaival, hanem arról, hogy eleve lehetetlen egy paternalista gesztussal — felülről - várost létrehozni, és azt önmagába zárt építészeti műként megtervezni. Nem a várostervvel vagy a házak megjelenésével van baj, hanem az egész konstrukcióval, a központosított beruházástól a telekfelhasználás módján át a zárt technológiáig. Politikai értelemben is kemény kritikát fogalmazott meg a szerző, amikor a Kádár-korszak második harmadának végén 70
