Ferkai András: Lakótelepek - A mi Budapestünk (Budapest, 2005)

A" tisztviselőtelep

Budapest népessége a városegyesítéstől (1873) az első világháborúig több mint háromszorosára nőtt, s ezzel az Európában párját ritkító növekedéssel a lakásépítés alig tudott lépést tartani. Ebben az időszakban főként több- emeletes bérházak épültek a magántőke üzleti befektetéseként. A bérház azonban nem nyújtott minden társadalmi réteg igényeinek és anyagi lehetőségeinek megfelelő lakásformát. A nagy lakáshiány mellett a lakbérek a jövedelmi viszonyokhoz képest magasak voltak, s a bérlők ki voltak szolgáltatva a háziúrnak. „Évről évre fizetjük a házbért, s évről évre zsellérei vagyunk azoknak, akik minket esetleg megszokott lakásunkból kizavarnak; házról házra, utcáról utcára vándorlunk, s egy emberéleten át nem miénk hajlékunknak egyetlen köve sem. Be másképpen néznék azt a házat, melyben lakunk, ha a miénk volna, ha tudnák, hogy Innen minket egy másik bérlő kedvéért ki nem küldenek; ha udvarunkról a gyermeket nem zavarná lel egy-egy goromba házmester, ha egy/-két Iánk volna, s annak árnyékában a napi munka fáradsága után megpihennénk; ha tenyérnyi kertünk volna, abba gyümölcsfát ültetnénk, s a gyümölcsöt ősszel leszednék, a magunk fájának gyümölcsét!’’ — fogalmazta meg a bérházban lakók panaszát és kívánságát Gaál Mózes, a tisztviselőtelepi gimnázium igazgatója,

■ Jellegzetes utcakép a Tisztviselőtelepről (Gaál Mózes könyvéből)

10