Szablyár Péter: Toronymagasan - A mi Budapestünk (Budapest, 2007)

■ A Duna-parti magaiházak látványterve

A magasházak építésének gondolata a második világháborút követően az újjászülető főváros várostervezőit, építészeit is hatalmába kerítette. A korszerű technológiák megjelenése, a bennük rejlő lehetőségek kipróbálásának vágya arra sarkallta a szakembereket, hogy rendre felvessék a kérdést, megújuló vitákat gerjesztve.

1953 novemberében ankétot rendeztek Budapest városépítészetének időszerű kérdéseiről, ahol heves vita alakult ki a magasházak építésével kapcsolatban. A vitát Granasztói Pál öncélúnak nevezte mindaddig, amíg ezen épületek funkcióját nem tisztázzák. Brenner János egyértelműen ellenezte a magasházakat, szerinte elegendő hangsúlyos építmény (Parlament, Bazilika) és természeti alakzat (Várhegy, Gellért-hegy) van a fővárosban. Málnai László szembeszállt Granasztóival: „Azt hiszem, a magasépületek tervezésére nem öncélból törekszünk, nem csak azért, hogy magas épületek legyenek, hanem azért, hogy valamiképpen meglazítsuk azt az unalmat, azt a sivárságot, amelyet az építési szabályrendeletek 1914 óta a kötelező beépítési magasságokkal és tervekkel a városra erőltettek."

Perényi Imre magasházpárti volt, véleményét a szovjet városépítés példájával támasztotta alá: „Egyes felszólalókkal ellentétben szükségesnek tartom a jelenleg eléggé egyhangú pesti rész várossziluettjének áttervezését, egyes városépítészetileg jelentős pontok kihangsúlyozását. Ezt a feladatot a szovjet városépítési példák nyomán magasházak megfelelő elhelyezésével oldhatjuk meg."

Az ország és a főváros gazdasági helyzete, majd az 1956-ot követő helyreállítási munkák azonban nem tették lehetővé költséges építési eljárások alkalmazását. Ennek dacára - a konszolidáció jegyében, az „egy ide, egy oda" elv érvényesülésével — a geomorfológiai adottságokat figyelmen kívül hagyva

13