Valóság, 1955 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1955-07-01 / 1-2. szám

57 -le képzettársítást nem idézett fel,nem is foglalkoztatott tovább. E- gész utón Mo és én hátul,ö meg elöl barátunk mellett ült,A temető -” hoz érve megfeledkeztem még barátunk tréfás,ironikusan titokzatos magatartásáról is,ö ugyanis még mindig nem mondta,mi az a meglepe - tés,amit számunkra tartogat.Most azonban,hogy a temetőben már jóidé je jártunk a sirok mentén,melyek itt is bizonyos katonás rendben ta karékoskodva a hellyel,hogy majd nekünk is jüssön,sorakoznak egymás mellett - egyszerre a milicia egyenruháját viselő fegyveres ember állta el utunkat : ezen az utón - mondta - nem szabad továbbmenni . Steiner a Mefisztot játszotta,afféle diplomata Mefisztot,akinek az arcáról semmit sem lehet leolvasni,komoly volt és úgy tett,mint aki maga is csak várja a fejleményeket.Utttársunk azonban a zsebébe nyúlt,valami bumaskát vett elő,pár szót váltott az egyenruhással , aki erre tisztelegve félre állt.Sadr egy intésére és öt követve , folytathattuk utunkat.Néhány pillanat után már nem két-oldalt sirok közt s nem gyeppel benőtt ösvényen,hanem apró kavicsokkal beszórt szabad téren jártunk.S megint egyenruhás ember,ezúttal kettő.,Ezek azonban most már nem gördítettek további akadályt utunkba,viszont most meg Sadr állitott meg bennünket.- "Vöt”- mondta és egy sirra mutatott,mely a kavicsokkal beszórt,

elkerített téren társtalan magányosságban domborodott,

Kék szeme alig egy másodpercig tekintett rám,úgyszólván csak rám suhintott a tekintete.Aztán nyomban elmélyedt a mü önfeledt szemléletébe.Steiner,mint aki csupa tapintat s attól tart,hogy za - varhatna bennünket a szemlélődés élvezetében,kezében szalmakalapjával úgy állt kissé oldalt tölünk,mintha kizárólag azzal volna elfog lalva,hogy akár Sadr a müvét„ö az ezúttal is kifogástalanul kifénye sitett cipője orrát vegye hosszan és alaposan szemügyre„

M. és én,akik kettőjük között álltunk,szintén hallgattunk. Ezt Sadr nyilván félreértette,mert méltónak Ítélt bennünket arra,hogy kifejtse előttünk művészi elképzelését.Amint a márvány-sirkö aranybetűs felírása mutatta,Nádija Allelujeva sírja előtt álltunk.Sztá - linnak volt a felesége s pár év előtt lett öngyilkos«Sadr azonban nem a szép márvány-köre hívta fel figyelmünket,hanem az ijjesztöen élethü rózsaszín rozsára,mely a sirdomb szélén volt elhelyezve és amelyet ö készített márványból.Folytott hangon s szemét le nem véve erről a müvéről elmondotta,hogy mikor " legfelsőbb helyről " megbízást kapott a sir tervezésére,soká töprengett,hogy mi módón mutat - kozhatnék méltónak erre a minden eddiginél nagyobb megtiszteltetésre. (Steiner halálos komolyan tovább is a cipője orrát szemléli, ö már nyilvánvalóan hallotta a történetet és látta már előbb ugyan - csak a művész társaságában,a műremeket.)Sadr kifejtette,hogy véle - ménye szerint van valami,anit szerencsés vagy szerencsésen ihletett pillanatnak lehetne nevezni,s hogy egy ilyen szerencsésen ihletett pillanat volt az,mely megajándékozta öt az ötlettel : rózsaszín

márványból rozsát tenni a sirra.A közönséges rozsa elhervad,de a márvány-rozsa nemcsak hogy szép,hanem maradandoságával egyben a tar tosságot is jelképezi.Csak márványból való rozsa lehet méltó ahhoz, aki Nádi ja Allelujevá-t gyászolja,

Majdnem szavalt.Aztán elhallgatott s fejét oldalt hajtva,sze - mét összehúzva,lassan ment előre a márvány-rozsa irányába ,mig csak ott nem termett mellette,illetve állta el útját a sir két fegyve - rés őrzője.Sadr az önérzetnek olyan parancsoló páthoszával felelte nekik; "én vagyok a művész ( hudozsnik ),hogy azok még Írásos bizonyítékot sem kértek tőle,hanem félreálltak.Nem fogom elfelejteni ,