Vadász- és Versenylap 46. évfolyam, 1902

1902-02-08 / 6. szám

1902. .február 8. átlagos gzárcsontker illet esett, viszont, a telivér mének átlagos szárcsontkerülete 207 centiméter, átlagos élősúlya 1076 font volt, tehát 1000 font átlagos élősúlyra 19'2 centimeter szárcsontkerület esett. Ezen kérlelhetlen számadatok szerint tehát a telivérek átlagos szárcsontkerülete, az élősúly 1000 fontjához viszonyítva, 2*3 centiméterrel multa felül a hidegvérüekét, 0.8 centiméterrel pedi- a fél vérekét. IIa még számba vesszük a fentebb már érintett körülményt, hogy a telivérnek böre es szőre átlag vékon abb, bőr alatti szövetszerkezete átlag szár. zabb, mint a félvéré és pláne igen sokkal, mint a hidegvériié, ugy csak ismételhetem az idézett dolgozatomban is kifejezett azon meggyőződést, hogy t. i. Lelindoi'ff gróínak föltétlenül igaza van, mikor azt állítja, hogy a telivérnek van relative a legvastagabb csontja, még nem is számítva tömörebb, másként is erösebb voltát. Ha ez igy áll, s az ellenkezőre nincs még semmi exact adat, igazán érthetetlen, söt kimutatható és indokolható alappal nem bir az a hit, hogy épen az a törzs örökítsen át vékonyabb és gyengébb csontot, a melyik a legvastagabbal, legerősebbel bir átlag. Határozottan hangsúlyozom, hogy «átlag», mert azt nem állítom, de nem is állithatnám józan észszel, hogy minden egyes telivér relative csontosabb, mint minden nem telivér: csakis azt vitatom, hogy a telivérben igen nagy, söt túlnyomó azon egyedek százalékaránya, a melyek relative csontosabbak, mint a nem telivérek legnagyobb része, és hogy a relativ csontosság százalékaránya a vér alacsonyabb voltával egyenes arányban hanyatlik. Elméletileg semmikép sem láthatom tehát igazolva a jelen dolgozatom által megerötleniteni czélzott közhitet. De hát a tapasztalat? Ez a kérdés joggal vethető föl s én nem szándékozom ennek sem kitérni. Már a tapasztalat, mint a hippologiának, ezen eminenter gyakorlati tudománynak legerősebb alapja is, sajátszerű dolog. Egyik ember határozottan állítja szóval, Írásban, hogy ö ilyen meg ilyen tapasztalatokat tett, s ezekből a gondolkodás kaptafája, a logika szabályai szerint ezt meg ezt a következtetést vonta le, melyet szabályul állit föl. Egy másik ember ugyanazon kérdést illetőleg homlokegyenest ellenkező tapasztalatokra hivatkozik, s ezekből ugyanannyi joggal és ugyancsak a logika szabályai szerint az ellenkező eredményt vonja le és állítja föl szabályul. Kettöjök közül csak az egyiknek lehet igazsága, a másik kell, hogy tévedett legyen, vagy a megfigyelésben, a tényben, vagy a tény okainak kutatásában. Sok ember, mikor egy nemes félvér ménesre kimondja az ítéletet, — pedig de hirtelen, majdnem könnyelműen mondják ki minálunk — hogy lulfinom, nincs elég csontja, meg nem győződik alaposan s lelkiismeretesen arról, váljon igaz-e hát valóban az ö megbélyegző Ítélete. Meg nem győződik elméletileg, mert nem a mérő szalaggal és mázsálóval dolgozik, hogy a szárcsontkerületet az élösulylyal hasonlitsa össze, — de a kiillemtan, ezen igazán olcsó tudákosság cothurnusaiba bújva, souverain megvetéssel mellőzi a gyakorlati megfigyelést és alapos meggyőződést a részben, hogy azon tulfinomnak látszó ménes productumai mire képesek, váljon nem sokkal hasznavehetőbbek, gyorsabbak, kitartóbbak, tartósabbak-e ? szóval: nem-e inkább lovak a szó ideális értelmében, mint valami alacsonyabb vérű, a félvérrel, vagy éppen Noniussal idöszakonkint visszareparált, úgynevezett jó csontú méneséi. Az aczél- és a fenyöfapálcza közötti különbség mérlegelése már t.ul esik az egyedül üdvözítő küllemtan intellectualis képességein. VADÁSZ- ÉS VERSEN У-LAK De hát, lia a kérdést, miként elörebocsáI tottam, valóban több, lehetőleg minden oldalról akarjuk megvilágítani, el kell ismernünk, hogy tényleg vannak félvértenyészetek, a melyekben a csontozatnak, különösen a szárcsontoknak sem látszólagos, sem valódi ereje, nem felel meg a kívánalmaknak. Egy-egy ilyen félvértenyészet valóban lehet olyan is, a melyben nemzedékeken át, kizárólag telivér mének lettek alkalmazva ; de, hogy ez utóbbi körülmény legyen az ok, azt nem tudom magammal elhitetni. De mi hát az ok? Az ok igen sokféle lehet, több ok is munkálhat közre, de egyetlen ok is elégséges lehet. Néhányat az okok közül talán sikerül megtalálnom, sokra talán nem gondolok, vagy sokat egyáltalán nem ismerek, s hiszem, hogy akik több tapasztalattal, világosabb értelemmel birnak nálamnál, még sokkal többet fognak fölsorolni. Kövessük tehát a tenyésztési, föinevelési eljárást kezdetétől s reá találunk néhányra. A legelső ok lehet a ménnek, mint egyednek, a szerencsétlen megválasztása. Valaki egy telivér mént választ s nem igen gondolva mással, csakhogy a mén a telivérek törzskönyvében bejegyzett állat legyen, a választásában egyszerűen téved. Ez a .telivér mén egyedileg lehet olyan, amelyik fajtájának kisebbségéhez tartozik, s lényleg aránytalanul vékony vagy gyenge csontokkal bir, saját nagyságához vagy testtömegéhez képest. Természetes, hogy e mén csak saját tulajdonságainak bizonyos mértékét örökítheti át, s örökíti egy bizonyos fokig az emiitett aránytalanságot is, különösen fokozott mértékben, ha ez az aránytalanság már a kanczákban is megvan. Egy másik tenyésztő, méltányolva a telivérben rejlő tulajdonságokat, telivér mént választ ugyan, de más tulajdonságokat lényegesebbeknek itél a maga specialis izlése, felfogása, vagy czéljai szempontjából mint éppen a csontozat erejét, mellőz tehát egy harisnyás vagy hókás, avagy 3 lábra kesely, avagy sárga mént, mert neki éppen jegytelen gesztenye pej kell, ha mindjárt gyengébb csontú is, és egy bizonyos «tvpus» íentartása kedveért megmarad e mén mellett, még ha egyébként elismeri is csontja elégtelen voltát. Ismét egy másik bizonyos áüásu füleknek áldozza föl a lényeget. Megint egy másik rendkívül szép, s az angol telivérnél tagadhatlanul ritka ügető actiónak áldoz föl minden egyebet. Van olyan is, s ez talán eléggé gyakori eset, a ki az értékesítési conjuncturák figyelembevételének bizonyos fokig kényszerű volta mellett, ménesét egy generatió alatt magasabbá akarja tenni, aránylag igen nagy telivér mént alkalmaz, szeme megcsalódik az arányok helyes voltában s tullö a czélon, avagy pedig az a gyakori eset áll be, hogy kiegyenlítési elmélet szerinti párosításnál, a csikó mindkét szülőjének éppen fogyatékos tulajdonságait örökli első sorban, a jókat pedig kevésbbé. Olyan eset is igen gyakori, hogy a telivér ménnél inkább néz a tenyésztő a küllemre, a mely körül oly könnyű az optikai csalódás, mint a versenypályán tanúsított képességre, azt tartván, hogy a félvér nem a futópálya számára lesz nevelve, tehát nem futóképesség kell a félvértenyésztésre használandó telivér ménben, hanem кüllemi kiválóság. Hát ez egy bizonyos fokig áll ugyan, de lényegében mégis egy logikai tévedés, t,. i, az oknak az okozattal, az alapnak a jelenséggel való teljes fölcserélése. A versenyekben tanusitott gyorsaság, kitartás, a mely mindig relativ azon társaság képességeihez képest, a melyben a telivér fut, csak okozat, csak jelenség, a valódi ok és alap pedig a normális, egészséges szervezet, melynek meglétéről s relativ tökéletes- I 59 ségeiröl ád utólagos meggyőződést a training, a versenyzés. Nem kívánható, de nem is okvetlenül szükséges, hogy minden telivér mén, mely félvérten y észtésre lesz használandó, classikus vagy általában bizonyos számú versenyt meg is nyert légyen, de én olyan telivért, a melyik egy bizonyos mértékű traininget tisztességgel ki nem állott s nem volt ismételve kihozható a pályára, hogy tisztességgel, habár szerény eredménynyel is fusson, gyanús szemmel nézek, hogy nem eléggé egészséges szervezete, talán éppen csontjainak gyengesége akadályozta abban, hogy megfeleljen fajtája lényegének. Az absolute próbálatlan telivért meg nem is tartom a szó tudományos értelmében vett teli vérnek, hanem csak a convention alis szójárás szerintinek. Persze az olyan ménben, a melyik hosszú ideig futott, minél többször, minél előkelőbb versenyekben és társaságban nyert is, fokozottan lehet bizni is. Már most tekintsük a kanczákat, t. i. a félvéreket,mert hisz félvértenyésztésröl van szó. A legtöbb esetben a kanczákban fog rejleni a hiba, a melyet azután a tudákosság a telivér ménre ken reá. A ki minden munka, minden kipróbálás nélkül, derűre, borura, minden 4 éves, de söt fejletlen 3 éves kanczáját azonnal tenyészetbe veszi, kanczáinak organumait, a tárgyalt esetben csontjait, inait nem gyakorolja, erejüket gyakorlás által nem növeli, a fejlesztésükben elhanyagolt organumokat nemzedékeken át satnvulni engedi, az ne várjon csodákat, természeti lehetetlenséget a telivér méntől, hanem magára vessen, ha tenyészete hanyatlik, és kénytelen igen, de igen szerény eredményekkel beérni. Jerünk tovább a tartás, a fölnevelés kérdéseire, kezdve a tartást, a nevelést már az anya hasában. Ha a csikó már anyja hasában nem lesz okszerűen takarmányozva, oly gyengeségeket hoz magával a világra, melyeket később alig lehet kiküszöbölni. Nem tudom, hány félvértenyésztö gondol azzal, hogy a vemhes kancza qualitative megfelelő, vagyis a csontképzés szempontjából szükséges phosphordus takarmányt kapja, de másrészt, ne tömessék hájat képző takarmánynyal, a mi ismét a magzat egészségére káros. Arról talán fölösleges beszélni is hogy a csikónak egészen zsenge, körülbelül 2 hetes korától fogva egy éves koráig annyi zab kell, a mennyit elfogyasztani és mégemészteni egyáltalán képes. Ez egészen primitiv, alapvető szabály,mely conditio sine qua non-ját képezi a félvértenyésztésnek is. De itt azután a gondos, napról-napra való megfigyelés szüksége áll elö. T. i. az egy éves koron tul a csikónál rendkiviili óvatosság és individualisatiö szükséges a részben, hogy megfigyeltessék, mikor áll be azon állapot, a melyben a csikó organismusa a takarmányt már nem annyira a. csontok, mint inkább a felső test tömegének növelésére, vagy éppen hus- és hájképzésére fordítja. Itt meg kell állani s meg kell találni az egyensúlyt, a helyes mértéket. Határozott szabályt, receptet nem lehet irni, de átlag véve, kisebb baj lesz az egyéves koron tul a éves korig igen kevés, esetleg semmi zabot sem adni, mint csak egy szemmel is többet a kelleténél, nehogy a csontok fejlődését aránytalanul szárnyalja tul a felső test tömegének fejlődése, s előálljon a relative vékony csont, mely ráadásul azon korban nem birja meg jól a felső testet és ezért egyébként is meghibásodik. Föfontosságu a legelő is. Ideális állapot, hogy a csikó minél előbb kezdje meg a legelést, de van egy kor, és pedig az 1 és 3£ év közti, a melyikben éppen nélkülözhetlen, hogy a csikó fáradsággal keresse meg a maga kenyerét, vagyis füvét a