Vadász- és Versenylap 41. évfolyam, 1897

1897-12-23 / 97. szám

1897. deczember 23. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 683 Egyedül Balla Kálmán dabasi csendbiztos mosolygott vésztjóslólag, nem birta elfelejteni a Bereczky csődör ellopását az ö székhelyéről, mi miatt a kaszinóban sok keserű pilulát kellett neki lenyelni a birtokos társaktól. «Lesz még a békára — dér!» III. Az 1862. év farsang alatt a Duna—Tisza között egy igen kellemes verbungos nótán kezdtünk el tánczolni, pompásan szólt benne a czimbalom, klarinét, s megindult az izma még a beteg embernek is hallatára : «Czintányéron, czintányéron pogácsa. Fáj a szivem, fáj a szivem magára. Én rám bizony, én rám bizony ne fájjon, Úgysem leszek még a kendé a nyáron.» Dönti Peti hazajött a katonaságtól, kiszolgálta az egész kapitulácziót, beleszeretett a szép Gergely Jucziba Kis-Körösön. megkérte, de kosarat kapott, ezt illusztrálta a fentebbi nóta s nem is hivták máskép, mint «Dönti Peti nótájának.» Péter derék, szép harminczas, barna ember volt, — de ilyeneken nem igen kapnak a 15 éves parasztlányok, — nekik ez már vén ember, ilyenhez csak az özvegyasszony illik feleségül. Péter azonban nem szerette a melegített káposztát, a mint ö az özvegyasszonyok szerelmét jellemezte ; neki fájt a szive a szép. üde virágra, Juczira, a ki pedig rá sem hederített, mert — mint már fentebb jelzém — vénnek tartotta magához. Meg aztán Baksi Gyuriba, a deli gányólegénybe volt szerelmes, ki valahol ott a fülöpszállási tanyák közt dohányoskodott, s arról volt nevezetes, hogy gyönyörű, szép hangú nótáslegény volt, — még a katonasor alatt sem volt, mégis egyike volt a legderekabb legényeknek. Juczi meg is üzente Gyurinak, hogy jöjjön el az izsáki vásárra. Látták is egymást, beszéltek is egymással, kapott is Juczi aranyfüstös karikagyűrűt Gyuritól az ujjára és vörös klárist szép fehér nyakára. De jött a katonasor, Gyurinak is fölírták biró uramék a nevét; Gyuri azonban nem akarta sem Juczit, sem szülőföldjét odahagyni, s megugrott a katonasor előtt és elment bujdosóba. Pedig nehéz dolog az a bujdosás. Egyik tanyától a másikig, egyik pusztáról a másikra. Egy-két hétig meg-meg huzza magát valamely dohányosnál, vagy valamelyik pásztorembernél ; segit jó szivvel a mezon, gulya ménes vagy nyáj körül ; kap is jó szót eleget, de hát mégsem otthon az. Messze kilátszik annak tornya a nagy síkságba, hébekorba elbarangol odáig, hová az eltévedi harangszót is fülébe hozza a Duna felöl fuvó szellő, de hát. annál nehezebb lesz a szive, annál nagyobb ködbe borul és eszébe jut az a nóta : «Zöld az erdő, zöld a fája, levele, Kinek nincsen biztos tanyája, helye, A kit otthon puha ágyra nem várnak, Minden bokor szállást ád a betyárnak.» Előbb csak csendesen, suttogva mondogatja el magában, — szemeiből kiperdülnek a nehéz könyük, megáztatják a buczka gyopár növényzetét, melynek oldalában rágyújt anótára s gyönyörű bariton hangja végig hangzik a nagy pusztaságon. — De ráérsz édes öcsém mulatozni, szólalt meg egyszerre közel egy erös hang, s mire Gyurka feltekintett, a buczka tetején volt az idegen, nyergelt sötét kis pejen lovagolva, a vidék felett, mely ott lábai alatt elterült. — Ha is ! — válaszolt daczosan Gyurka, alig hátra tekintve a megszólaló felé — dolgomtól eleget ráérek. A lovas lej ebb szállott alá a buczka meredekén, okos lova lába mélyen vágódolt be a sárga homokba, midőn lefelé csúszott, s pár pillanat alatt Gyurka előtt állott — ki felkiáltott: — Nini, hiszen kend az — Péter bácsi! Megösmertelek a hangodról Gyurka öcsém; nos hát, hány hét a világ ? — Egyik sem hányja a másikat. — féléit tréfásan; — merre jár itt Péter bácsi ? — Regrutákat keresek. Gyurka kérdőleg tekintett feléje, s kétkedöleg nézte tététől lova körméig. — Csak nem lett tán kéé vármegye hadnagya ? — Az nem épen, hanem pusztai kapitány. — Hibázik a kompániámba olyan legény, mint te. — Nincs kedvem katonáskodni, — azért futom a világot. — De nálam csak lesz kedved ? — Nem tudom. < De másnap Baksi Gyurka a bábonvi szöllők alatti csárdában ott poharazott a Bogarak-J kai, kikhez felcsapott nyolczadik betyárnak; — egy hét múlva pedig Juczi bekötött fejjel ott lakott egy szabadszállási tanyán, mint a legszebb betyár legszebb szeretője, nem a jövőnek de a jelennek és a szerelemnek élve. IV. A Bogár-banda most már nyolczra szaporodott fel, Dönti Péter lett a vezetőjük ; mert mint katonaviseltes ember leginkább tudott tekintélyt és fegyelmet tartani köztük, s éles tapasztalatainál fogva leginkább imponálhatott á suhanezoknak, kik közül az öreg Bogárt kivéve, a legidösb 24 éves, a legfiatalabb Jakab pedig 19 éves még alig volt. Az öreg Bogár János megadta magát, — addig sem igen birt a gyerekekkel — most azután csendesen elbotorkált köztük, legfeljebb tájékozásoknál tünt ki basznavehetösége, mert Kun-Szent-Miklóslól Szabadkáig ugy ösmerte a vidéket, hogy a legsötétebb zivataros éjszakán is fölismerte magát ezeken a nagy sivatagokon keresztül. A kereset azonban nagyon kezdett szükülni; a marhavész kiütött a vidékeD, a sürün felállított kordonok éber figyelemmel örködlek mindenfelé, a szokott kupeczek e miatt tartózkodók voltak a hajtott marba vásárlásánál és sokszor megtörtént, hogy a Bogarak költsége igen megfogyott. Mert hiszen tudni kell azl. hogy a betyár pénz nélkül semmit sem ér. Lehet annak teritett asztala, csapra vert bora özönszámra, mind nem ér az semmit, ha pénze nincs. A czigánynak pénz kell, a lányoknak, menyecskéknek nem adhat ajándékot pénz nélkül, s ha ö czigánynyal és fehércseléddel nincs jó barátságban, akkor az ö biztonságának is vége van. Mert ezek örködnek felette, vezetik félre a biztonsági közegeket, elöljárókat; ezek az ö hirdető postái, felvidámitói, éltelöi. Nagyon kezdték ezért érezni a pénz hiányát. A Bogarakon is kezdtek kopottak lenni a gúnyák, borzasok a paripák, konyak a kalapok, — szűkült a puskapor, mezítláb maradtak a lova'k, s kevesebb mosoly szállt feléjük a fehérnép szemeiből. Kapczabetyár! Kapczabetyár! ez a rémitö czim közelgése keserítette el őket, inkább meghalni, mint igy élni ! Mert aki mindent csak potyára követel, mindent csak fenyegetéssel csikar ki, az nem gavallérbetyár, az rongy, hitvány kapczabetyár, a kit utoljára is előbb megunnak, aztán megczibálnak. végre, hogy megszabaduljanak tőle, mint a kergetett, kóbor kutyát agyonvernek, s valamelyik buczkába elásnak. Ilyen sorstól irtózott a banda minden tagja; ök betyárok akartak lenni továbbra is, nyalka, csinos betyárok, jól zabolt paripákon, lobogós és rajthuzlis ruhába, bundás nyergeken lovagolva ; mulatva, szórva a pénzt; nyerve a népszerűséget, szerelmet és uri pártfogást; rettegtetve a pandúrokat, s rejtegettetve a csárdások és tanyások által; meghalni egy lovas ütközetben golyótól, vagy meghalni egy város népsége által körülbámult akasztófán. Néhány nap múlva azután a Kolontó körül heves puskatüzelést nyeltek el a nádasok, s másnap hire járt, hogy az Izsákról Kecskemétre menő kariol-póstát kirabolták, a kisérő három A CSÁSZÁRI POSTA KIRABLÁSA. lovaskatonát lelőtték és tízezer forintot elraboltak a Bogarak! V. Ugyanezen éjszaka a szabadszállási doctor ablakán csendesen koczogtak; arra a kérdésre, hogy ki az? mit akar? az a felelet hangzott, hogy: «tessék jönni a főorvos urnák sürgősen egy nagy beteghez, itt várja a szekér.» Helle doctor, a ki a kerület főorvosa, kitünö és nagyon becsült egyén volt s mindenkor hivatásának magaslatán állott: most is minden gondolkodás nélkül sietett felöltözködni s magára kapva bundáját kilépett a sötét dec/ernberi éjszakába, felült a reá váró kis szekérre, melynek első ülését két subás ember foglalta el, s azzal mint a szél elhajtatott. Két kis ló volt fogva a könnyű szekérbe, két kis zömök kún ló, maradéka azon fáradhatatlan kitartó keleti fajta lovaknak, melyek hajdan a Balkántól Biharig száguldottak egyhuzamban, onnan pedig (midőn Cserhalomnál az orrukra kopintottak) vissza. Eme paripák törpe ivadékai nyílsebesen száguldottak a kis könnyű szekérrel, mely azon a vidéken oly kellemes formájú és czélszerü alkotású, hogy utánuk csinálták az egész világon oly nagy forgalomba és divatba levő «homokfutókat.» Egyszerre csak egy nádasnak vágtatnak neki, s annak nyilasain által tengelyig érö vizben gázoltak, mi ezen a vidéken nem jár semmi veszélylyel sem, miután a szikestalaj oly keménynyé teszi az ily ingoványok fenekét, — hogy szinte zörög rajtuk a szekér. — Hó megállj! — a szekér megállott, a kocsis mellett ülő ember visszafordult az orvos felé s kihúzva subája alól egy ujdo2*