Vadász- és Versenylap 41. évfolyam, 1897

1897-02-06 / 6. szám

50 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 1897. február 6. mohamedan hitű arabot, Djohart. hogy egy európai módon készült ebédhez s felterített asztalhoz ült. Ez oly nagy feltűnést keltett, hogy Djof város fele lakossága kiözönlölt s nagy kíváncsisággal nézte: mint eszünk mi levest, halakat, rákott csigákat s más hallatlan — a bádogszelenczékböl előkerült és készült ételeket; végül hogyan ivott a Djohar csokoládét (amerikai kávé) és hogyan füstölt el egy nagy havanna szivart. Csak bort és pezsgőt nem volt szabad mutatni. «Már megbocsásson — de ezt nem merek» — monda mentegetődzve. Harmadnap ö vendégelt meg az ö módjuk szerint; de időközben városi kereskedők és embereim is traktálták egymást. Ugyancsak ez idö alatt kerített nekem két megbízható s a Nefud sivatagot jól ismerő kalauzt, mert ez az utunk legnehezebb részének ígérkezett, 7 napig tartó viz és árnynélküli sivatag ez Djofftól Hái-ig. Két irány közt lehet választani; az egyik a szokottabb (melyen át Palgrave és a Bluntpár is utazott) egy közbeeső ligeten (oáz) és a Djebbah kastély mellett vezet el; a másik ettől jobbra felé a Haiyanniéh kastélyon át Hailig. A pusztaság igazán véve nem Djoffnál kezdődik, hanem mintegy 36 kilométerrel alább Gara és Msakakeh faluknál, hol szintén vannak őrtornyok, melyek a djofl Djohar parancsa alatt állnak. Mint látszikezen az egész útvonalon mint lánczszemek — hely és alkalom szerint örségek vannak. Miután katonáim már éjjel felkerekedtek visszautazásukhoz (a török szultán által kíséretül idáig adott kurdok) január 28-án reggel én is megindultam s délután a Gara faluig értem. Másnap csak 24 kilométert meneteltünk s az éjet egy kettős kútnál (Hoa a nevükj töltöttük, mert ez az utolsó hely, hol Haivannéh előtt még tevéimet jól megitathattam — mielőtt az igazi Nefudba belépünk. A két igen mély kut nem viz-gazdag és sok órába került volna, mig embereim a bőrzsákokban annyi vizet húzhattak volna fel — mely elég lett volna az itatásra, aztán meleg és rosszizü is volt; abba hagyattam tehát a munkát s embereimmel nem messze egy rejtett völgybe mentem, hol az esö-viz egész kis tengert képezve — sokáig tartja magát. Ez ugy látszik földalatti rétegeken és hidegen jön ide; a felülete elpárolog és az alja mindig hideg és friss marad. Titkolják is a beduinok ezt a helyet, a Djohar csak nekem mondta meg. Ez a csodálatos esöviz tarló már a Nefudban van és a tájéka épp oly veres mint az egész sivatag. Már régóta kíváncsi voltam a «veres pusztát» látni, mintegy «

pendant» a már látott szénfekete pusztához. Más részében a Nefudnak nem láttam azt oly veresnek, mint a Blunték látták a Djebbaih uton ; de itt Hoa környékén és kivált mikor a nap lenyugvóban volt — a hová csak lépett az ember: a fövény, a sziklák, az egész vidék mintha csak piros vérrel lett volna elöntve. Sátorainkat kifeszítve s embereim estebédet készítve — a mint bealkonyodott, el kezdtek süvölteni a sakálok, vihogtak a byénák és ordított a párducz — ezeket mind a viz csalogatta s most nem mervén közeledni miattunk — dühösek voltak. Az a viz, melyet az itteni (Hoa) kutakból (legalább egy hétre valót) magunkkal kellett vinni: nem rossz izü volt, de oly veres, mint egy igazi jó rákleves, ugy hogy paripám (Manek), mely a nélkül is kissé finnyás volt, minden szomjúsága daczára sem akart belőle inni nappal, éjjel aztán csak ugy itta mint más jó vizet. De oly erős is volt e viz festanyaga, hogy a vizes tömlőkön sokáig megmaradt s hetekig — ha más szintelen vizzel töltöttük is meg a tömlőket — veres vizet kellett innunk. Január 30-án jutottunk be igazán az oly rossz hirü Nefudbe. Több mint 12 tevét raktunk meg erősen (kb. 700 fontnyi vizteherrel eme kiválogatott erős állatokba — melyek még hozzá nagyban abrakoltattak is — lehetett bizni — hogy drága terhüket biztosan fogják átvinni a sivatagon. Ehhez képest Mohamed sheiknek keményen meghagytam, hogy iparkodjunk minél előbb áthaladni a sivatagon s hogy a tevéknek innentől kezdve, ha csak lehet, óránkint 6 kilométert kell tenniök ; pedig néhol ugyancsak mély volt a homok. Hoa és Haiyannéh közt a tengerszin feletti magasságot (mindennap kétszer is mérvén) nem találtam többnek 800—1000 méternél. E miatt nem kellett volna a Nefud sivatagnak (a 30—27£ szélességi fok alatt) oly hidegnek lenni, mint a minőt itt kiállanunk kellet nap-nap után. Hanem hát régi dolog, hogy a homok rossz hö-tártó; nappal még csak megjárta, de éjjel rendesen fagyott 5- 10° Celsiusig, ugy hogy soha — se Mexicóban, se a Himalaya begyek közt, vagy a Kaukázusban és magas Örményországban nem tapasztaltam oly hirtelen légváltozást, mint a mennyit itt a hőmérőről leirtunk. Utazási naplómból lalálomra kiirom ide a febr. 1-i méréseket. Délben 12 órakor -j-5.

f, s bár hideg szél fuj, a hévmérö (a nap forró hatása alatt a homok és sziklatalajra) d. u. 2 órakor -|-6 fokot mutat, 4 órakor H-7.

ß-ig megy fel; és még csak ezután lett a csodálatos forróság, ugy hogy a higany d. u. 5 óra körül egész 25° Celsiusig szökölt fel. Le kellett vetni burnusainkat. No de aztán 7 óra felé, a hogy a nap leáldozni kezdett, még gyorsabban szaladt le a higany és pedig az első 15 perez alatt (a mint letűnt az égi test) egész 8 fokra esett (tehát egy negyedóra alatt 33 fokot) s reggel felé egész 11 fokig hanyatlott. Itt kell ám gyorsan a felöltövei bánni. Remélem, hogy azoknak, kik utánam jönnek s január—februárban utaznak erre: értékes útmutatást adok e feljegyzéseimmel. Igy volt ez naponta és pedig heves, hideg szél mellett is, mely itt a pusztában gyakran épp oly hirtelen támad, mint hirtelen el is múlik. Természetes, hogy e kegyetlen időjárás miatt igen aggódtam lovaim és különösen Manek miatt. Szerencsére kerítettem egy jól béllelt bundát, melybe minden éjjel — fülétől kezdve le a patáig — szépen bekötöztem. A többi nemesebb lovat is eltakartattam, a mennyire lehetett, s szerencsére egy sem veszett el, bár ugyancsak remegtek szegények a hidegtől és éjjel le sem fekhettek a jéghidegségü homokba. Bizony még február elején erre senki se járjon. A legnagyobb meglepetést azonban csak febr. 2-án értük, midőn reggel felé olyan tartós havazás állott be, mely a Nefud vörös talaját több hüvelyk magasságig fehér lepellel takard ; ugy nézett ki, mintha Oroszországban volnánk és nem Arábia közepén A beduinok nem bírtak eléggé csodálkozni, s mondták, hogy volt ugyan valaha (a mint hallották mintegy 50 év előtt) ilyes, de nincs ember köztük, a ki fagyott levegőt látott volna. Február 3-ára virradó éjjel egy rablóbanda közeledelt táboromhoz s egész csendben körül akart fogni bennünket. Kutyáink azonban oly korán észrevették őket, hogy csaholásukra mindnyájan fegyverben és kiki helyén állt, mielőtt meglephettek volna bennünket. Rabló beduinok voltak, mintegy 15—16 ember, kik miután pár lövést kaptak tőlünk, ugy megszaladtak, hogy két szép és gyors tevéjüket (Rennkamele = Delouds) is cserbenhagyták. Ők bizonyára már több nap óta jártak nyomunkban és tudták, hogy csak ugy számithatnak sikerre, ha sikerül éjjel meglepniük, a vizes tömlőinket lándzsával keresztül lyukgatni s aztán másnap v. harmadnap, ha majd a szomjúságtól embereink és állataink elgyötörve lesznek, akkor támadni meg és hatalmukba keríteni. A cserben hagyott tevék egyikét csakhamar elfogtuk, de a másik után hosszú ideig kellett nyargalnunk, pedig el kellett fognunk, mert embereim már több nap óta nem kaplak friss hust s nagyon fájt a foguk a fiatal tevére. Hanem azt is láttuk, hogy ezt csak az én lovam volna képes megtenni, én pedig nem akartam legjobb lovaimat ezért nagyon megzavarni, kivált ily vidéken, hol minden pillanatban fontos szerepet játszhaltak. De miután láttam, hogy legjobb lovasaim, sem birják a tevét megkeríteni, magam is lázba jöttem s Manekre ülve, arab vezetőmnek (Mnéz III) meghagytam, hogy vegye maga alá az én fekete és igen gyors kanczámat Leilát (az éj) s aztán utána a tevének. A Nedjedség levéi bár igen gyorsak, de közönségesen azt tapasztaltam, hogy jó lovakon igen hamar be lehet őket érni ; de ez, a melyet üldöztünk, versenyző teve és kancza volt; a mi két gyors és kitartó lovunk elöl azonban nem menekülhetett, bár jó ideig tartott mig megfoghattuk. Derék egy állat volt s nem is hagytam levágni; ez ama nedjidi versenytevék egyike volt, melyeket ha 100—120 kilométerig (br. Nolde 15 német mfdet emlit) a legjobb arabs lovon elérni nem tudnak azután a ló nem is tudja tovább tartani vele a futást. A török kormány többször tett k'sérletet ez állatokat Észak-Arábiában is meghonositni, és különösen velük a Mezopotámiái és syriai sivatagokon át repülő postát berendezni: de nem sikerült: mert ez az állat csodálatosan csak a kopár, köves Nedjed sivatagjain tud élni, s a Neludtól északra elcsenevészik. * * * Hetedik napi utazásunk vége leié (aznap 11 óráig mentünk) febr. 4-én végre feltűnt a keresett Haiyannéih-kastély. Magánosan áll a kopár pusztaságban. Erre felé itt vége van a Nefud-sivatagnak, bár délfelé még 3 napi (ésvíztelen) távolságig terjed. Én e sivatagot a IIoa-(é\e kettős kut tói számítva Háiyannéhig 290 kilométerre becsülöm. Ez lenne a legkisebb és ki nem kerülhető távolság a Nefud átutazásánál, mely teljesen vízhiányban szenved. Az egé.z nagy sivatag mint már többször emlitém, csupa veres, nehéz homokból áll s hullámos pusztaság. A homok-hullámok 30—L0 méter magasság közt változnak, söt néhr. 70—100 méterig emelkednek, ugy hogy egész karavánok vagy rablócsapatok fedve mehetnek a mélyedésekben. Alkalmasint tengerfenék lehetett a történeti idők elölt. A mi csodálatos e holt sivatagban, bogy a természet még is adott neki valami tüskés bokrokat, melyek ugyan egyesével, de elég sürüen borítják a talajt. Ez a cserje, melynek szára igen tüskés és száraz, embermagasságnyira nö és 6—12 hüvelyk vastag. Kitűnő tüzelőanyag, mintha csak erre teremtette volna az úristen, hogy legyen az utasoknak minél főzni és hideg időben minél sütkérezni. De másként az is igaz, bogy e bokrok — kapcsolatban a hullámalaku talajjal — igen elősegítik az eltévelyedést, ha szorosan együtt nem tart a karaván — kipróbált vezetők után. Az arabok és beduinok — kik ennyirebemerészkednek e pusztákba — beszélik, hogy a karavánnal lépést tartani nem tudott, vagy vigyázatlanul elmaradók — nagyon könnyen eltévednek, mert a bokrok miatt a halom tetejére néha felmenő karavánt nem nézhetik ki, ha pedig ez ismét leszáll a völgyületbe megint nem látják, aztán csakhamar szomjúság és éhség miatt elvesznek. Az állatvilág természetesen igen gyengén van képviselve e sivatagokon, söt csoda, bogy egyáltalában van valami. Az egész a mit láttam: hyenák, antilopok, gazellák és néhány