Vadász- és Versenylap 38. évfolyam, 1894

1894-12-23 / 76. szám

1894. deczember 23. nyészanyagokat drága pénzen beszerezni, nem ügyelve arra, hogy mindeme kiadások évi jövedelmemet jóval túlszárnyalják s a tökét jelentékenyen megtámadják; sem azt nem vettem fontolóra, hogy bárminő termelés, tenyésztés csak akkor gyümölcsöző, ha annak piaczot is teremthetünk. A telivértenyésztés meglehetősen sikerült volna, ha a ménesből nyert ivadékokat eladom; de én azokat csak a saját kedvtelésemre használtam föl, oly időben, mikor Bécsben egész évben négy napból, Budapesten három napból állt a verseny-saison, hol a legjobb esetekben is csak csekély dijakat lehetett nyerni, nem is szólva a debreczeni, kolozsvári, lembergi, stb. provincziális versenyekről. Ép igy jártam ügetöménesemmel is. Tenyésztettem derüre-borura drága anyagokból, de a tenyésztményemet nem tudtam értékesíteni. részint mert hazánkban ügetöversenyek. a szó valódi értelmeben, még nem voltak, részint mert piaczra nem vihettem azokat. Néhány év alatt az ügetöménest is föl kellett oszlatnom, mert birtokom nagyon meg volt terhelve nagykamatu kölcsönökkel. Mikor szép vagyonom, végre is, kótyavetyére került, keservesen kellett tapasztalnom, hogy adósságaim tisztázása után, csak annyim maradt meg, a mennyiből, jobb sorshoz szokott ember nagyon szűken élhet meg. Ménesmesterem és idomitóm, ki Amerikából szakadt be hozzánk s ki, midőn hajómat sülyedni látta, elmenekült, hogy összegyűjtött pénzecskéjével oczeánon-tuli hazájában próbáljon szerencsét, gyakran beszélt nekem az ottani ügetöménesek és ügetösport népszerűségéről, mikről egyébiránt az amerikai szaklapokból is tudomást szereztem. Egy gondolat villant meg agyamban. Amerikaimtól meglehetősen eltanultam azügetők idomításának módszerét. Nem leszek itthon senkinek sem terhére — gondoltam ; — útlevelet váltottam Amerikába — s átkeltem az oczeánon. New-Yorkba érkezve, elsö gondom is az volt, hogy tehetségemnek megfelelő foglalkozást keressek, mert csak annyi pénzzel rendelkezhettem még, a mennyiből takarékoskodva, pár hónapig megélhetek. Hittem, hogy csakhamar sikerülni fog állást szereznem, mert az angol nyelvet eléggé folyékonyan beszéltem. Egy nap a new-yorki ügetöversenytér vendéglőjében, a hol ebédelni szoktam, két fiatal ember telepedett le asztalomhoz, kik élénken beszélgettek a kaliforniai aranyásásról. A tárgy nagyon kezdett érdekelni s szóba ereszkedtem velők. Elmondták, hogy ök nemsokára indulnak az arany telepekre, honnan vagy mint gazdag emberek térnek vissza, vagy elpusztulnak. Az aranyláz bennem is íöltámadt s bár tudtam, mily nélkülözéseket kell ott kiállni, kinyilatkoztattam, hogy én is hajandó vagyok ott szerencsét próbálni Néhány pohár «brandy» mellett ott nyomban megkötöttük a barátságot s elhatároztuk, hogy együtt utazunk ki. * * * Végre eljutottunk az «Eldorádo»-ba. Nem foglalkozom hosszasan az ottani áranyásók életével, melyet mindenki eléggé ismerhet Bret Harte és Habberton kitünö rajzai után. Dolgoztunk reggeltől estig, meglehetős szerencsével s talán mint gazdag emberek térhettünk volna vissza, ha a játék ördöge nem csábit bennünket. Aranyporra játszottunk; hol nyertünk, hol vesztettünk ; de végre is egy szép nap arra virradtunk, hogy sokhavi keresményünk a Moloch torkában enyészett el. Ismét dolgoztunk ernyedetlenül, gyűjtve az aranyat, hogy aztán azt is elveszítsük. Ekkor mi, hárman, egyszerűen összetákolt közös kunyhónkban tanácsot tartottunk, mitevők legyünk a jövőben, hogy boldogulhassunk. Egyik társam, Bubble Jim, azt indítványozta, hogy mihelyt annyi aranyat szerzünk, VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. a mennyivel útra kelhetünk, hagyjuk el ezt a lelket-testet emésztő foglalkozási, menjünk kedvezőbb, egészségesebb vidékre s — csapjunk föl sportsmaneknek ! — Hogy érted ezt, Jim ? — kérdeztem érdeklődve s a lovak iránt való előszeretet, mely egvidöre elszunnyadt bennem, ismét fölébredt. — Nos, ugy, hogy nekem a palo-altoi ménesnél egy unokabátyám van mint másodidomitó alkalmazva, ki ott nekünk tisztességes foglalkozást nyújthat. — De hármunknak egyszerre ? — szóltam kétkedöleg. — Hátha tizen is volnánk? . . . Oh, ti nem ismeritek ezt a hires ménest, mi nem is csuda, hiszen csak 1876-ban alapiloba governor Stanford. Palo-Alto fejedelmi ménesbirtok s hogy némi fogalmatok legyen felöle. tudnotok kell, Palo Alto 11,000 acre (7719 hold) területet foglal el s részint a sanlaclarai, részint a san-mateoi kerülethez tartozik s egy órányira van a Southern-Pacific vasvályától. A terep sik vagy hullámos s az égalj oly szelíd, hogy az ottani tél hasonlít a teljes virágzásban levő tavaszhoz. — Hagyjuk a topográfiái leírást, — válaszoltam — beszélj e helyett a ménesről s az idomító istállóról. — Nos, a ménes mintegy 20 apalóból, 300 anyakanczából áll s képzelhetitek, hogy ily ménest egyetlenegy ember nem vezethet. A cheftrainer és ménesmester Charles Marvin, kinek 7—8 másod-trainer és körülbelöl 80 lovász van a felügyelete alatt, kikhez még néhány állatorvos, nyereggyártó stb. csatlakozik. — S hány ló van az idomitó-istállóban ? — vágtam közbe. — Hatvan-hetven ió. E szerint nem kell a a miatt aggódnunk, hogy állást nem kapunk. Aznap éjjel folyvást a palo-altoi ménesről álmodtam s alig vártam, hogy azt színről szinre láthassam és ott vágyaimnak és tehetségemnek tér nyíljék. Megérkezve, bemutattuk magunkat mr. Marvinnak, ki először bizalmatlanul s némi hidegséggel nézett végig rajtunk. Elmondtam neki röviden élettörténetemet, megemlítve, hogy magamnak is volt ügetöménesem s hogy amerikai traineremtöl igen sokat tanultam az ügetöló-idomitásból. — Hogy hivták azt az idomárt ? — Charles Pallid volt a neve. — Ismertem azt az öreget ; évekkel ezelőtt Kentuckyben gyakran találkoztam vele. Kitünö trainer, csak egy hibája volt — az iszákosság. — No erről az európai klima alatt elszokott; a mértékletesség elvét tűzte maga elé. Mr. Marvinröl a jégkéreg kezdett lassankint lefejleni s mindinkább érdeklődött irántam. Kijelentette azonban, hogy mielőtt valakit az idomitó-istállóban végleg alkalmazna, annak próbát kell tennie. Kijelentettem, hogy készséggel alávetem magamat a próbaidőnek. — Jól van. Most pihenje ki magát az ut fáradalmaitól s tekintse magát addig vendégemnek. Oda intett egy cselédet s utasította, hogy vezessen a szobámba. Az ebédet asztalánál költöttem el. A társalgás, természetesen, az okszerű idomitásról folyt s én, a nélkül hogy észrevettem volna, már letettem előtte az elméleti vizsgát. Másnap reggel kikocsiztunk az idomitótérre, hol röviden elmondta a saját idomitási módszerét, aztán sulky-re ülve, egy már trainingben volt, de még teljesen be nem tört mén hajtásával kellett ügyességemről és tapintatomról tanúságot tennem. A gyakorlati próba is jól sikerült s mikor a sulkyröl leszálltam, mr. Marvin röviden igy szólt : — Mr. Kávay, ön mától fogva a governor 659 Stanford idomitó istállójánál mint másodtrainer van alkalmazva. Látom, Charles Pallid nem hiába töltötte önnél az időt. Még aznap kiutalványozta havi fizetésemet, melylyel némelyik kis állam minisztere is megelégedhetett volna s elegáns lakást jelölt ki számomra. Böviden szólva, csakhamar megnyertem a chef-trainer becsülését,söt barátságát is. Bemutatott governor Stanfordnak is, mi jó ajánlólevél volt részemre, mert mr. Marvin csak a kedvencz embereit szokta ebben a szerencsében részesíteni. Szerencsém csillaga azonban csak 1883ban kezdett feltűnni. Ugyanis a governor jelentékeny összegben fogadott egyik barátjával, hogy ö Hinda Ruse-zal a háromévesek legjobb recordját leveri, az előre kitűzött határidőben. A governor bizott Marvinben. ki a kanczát maga szokta hajtani és többszöri trialnek vetette alá, s a fogadást már előre is megnyertnek tartotta. De, a mire sem a governor, sem a cheftrainer nem gondolt, megtörtént. Mr. Marvint erös rheumája pár nappal azelőtt ágyhoz kötötte s szó sem lehetett arról, hogy ö vezényelje Hinda rosét. A kancza indulását megelőző napon Stanford, a reggeli órákban, kedvellenül nyitott he Marvinhez, ki flanelbe burkolva feküdt ágyában. — No, mr. Marvin, what's the matter? На ön rien-i hajthatja holnap Hinda rose-t, akkor én tízezer dollárra rugó fogadásomat elvesztettem. Nem lenne-e okosabb, bánatot jelentenem s ekkép az összeg felét megmentenem ? — kérdé a governor. — Nem, uram, Hinda rose indulni fog s megnyerjük a fogadást! — De ki hajtja a kanczát győzelemre önön kivül ? — Mr. Kávay, — szólt, miközben mosolyogva mutatott felém. — Ö már hajtotta a kanczát, nagy megelégedésemre. Nyugodtan bizom rá lovunkat. A governor felém fordult s kérdőleg tekintett rám. — Ha governor Stanford bizik bennem, igyekszem eme bizalomnak a legjobb akarattal megfelelni. — Well ! — szóll Stanford ; — hamr. Marvin önt szemelte ki, ö legjobban tudja, mit csinál. Tehát holnap... . Aztán kezet szorítva mind a kettőnkkel, nyugodtan távozott el. Másnap nagyszámú sportsmanek és birák jelenlétében történt a «match». Nyugodtan jelentem meg a sulkyn, mert Hinda rose soha sem volt jobb kondiczióban. Lelkesített a remény, hogy ily jó lovat hajthatok, melylyel record-breaker lehetek. Behajtottam a sorompóba s egyszer kényelmesen körülügettem, s amint vettem észre, hogy lovam jó kedvbe jött, jelt adtam, hogy indulni fogok s jegyezzék az időt ; az induló vonalhoz már versenyügetésben jöttem, s egy pár biztató szavamra a kancza folyvást fokozta bámulatos gyors tempóját s midőn a czélhoz érkezést jelző csöngetyü megszólalt s a czélvonalon átrepültünk, hittem sikerünkben ; majd midőn a birák elé visszahajtattam, a governorra pillantottam még, ki időmérőjét kezében tartva, mosolygott felém. Ez a mosoly azt látszott mondani: «•győztünk.» A birák összehasonlították chronometerjeiket s az ítélet igy szólt : 2:19\. Hindarose ezzel oly recordot teremtett, mint hároméves, melyet négy évig nem sikerült egy 3é lónak sem leverni. Mr. Marvin, mikor hazatérve, az eredményt tudattam vele, fölegyenesedett ágyában s hévvel szorította meg kezemet. * * * Karácsony este volt. Amerikában a yankeeknél bevett szokás, hogy ismerőseiknek, jóbarátaiknak «

Christmas cake»-kel (karácsonyi 3*