Vadász- és Versenylap 32. évfolyam, 1888
1888-03-22 / 13. szám
188 ' ^ TÁRCZ A. Megszökött az András bojtár. «István, iparkodjál az akolba a fias kanczúkkal. Kend meg, Darabos, segítse egymás után a k< trial fákat felhúzni.» A major kapuban álló csikósgazda bátra sem nézett, inig e parancsokat osztogatta, tekintetét mereven szegezte az előtte elterülő többszörös fasorral szegély zeit gyeptér végére, honnét egy porfelhő gyorsan közeledett : . . . . «tudtam, hogy az András megint elszalasztotta a rideg ménest, bizonyosan elaludt : ha nem vigyázok, összekeveredik a fias ménessel s a gyenge csikókat a nagyok agyon kergetik, összetiporják» — dörmögte magában. Az öreg bojtár és mindenes ez alatt teljesítették a vett parancsokat. Ideje is volt. Nagy robogássa! közeledik a ménes. Elől egy kétéves szürke kaneza repül könnyen, mint a madár, egyfelől a harangos pej, más felől egy karcsú sárga szorongatja, a többi nyomukban. A gazda hatalmas «hó-ha !» kiállására egyszerre mérsékelik iramukat, széles sorra tágulva, lassú, de magas ügetéssel, mintha mind a négy lábukat el akarnák hányni, feltartott farkkal, hajlott, battyu-nyakkal, tüszkölve, hortyogva iparkodnak az akol korlátjához. Belül a szopós csikók felrezzenve iramodnak meg, egy részük hiven s még fürgébben utánozza nagy rokonainak mozdulatait, a másik rész feléjük fordulva behúzott farkkal, előre nyújtott nyakkal, folyvást harapdálva áll meg s lia e korláton át valamelyik nagy csikó egyikhez hozzá szagol, nagyot szökve, menekül tovább, az anyakanczák félve nyerítenek, össze-vissza futnak, keresik csikóikat. A kutyák csaholva közelednek, hol az egyik, hol a másik csikóhoz, vinnyogva, szűkölve vonulnak vissza, ha a gyorsan mozgó patákhoz közel jutottak. A mnlaoz- és baromli-sereg sivítva, félig repdesve menekül. Az asszonyok rémülten futnak ki a házakból s keresik gyerekeiket. Forrongásban van az egész major. Egyszerre a honnét a ménes jött, nagy vágtatva rohan egy lovas, halkezével szorosan tartja a ló szájába vetett dupla kötőfékszárt, ugyanazon kéz karjáról a hanyagon összeszedett pányvakötél lóg le ; izmos felső ezombjai mozdulatlanul szorítják a ló oldalát s előre hajlott feltesttel emeli jobbjával a karikást, hogy a ménest nagy cserditéssel fordítsa meg. «Megállj. András, ide gyere!» kiált rá a gazda. A kötőfék egy rántására, mintha a földbe nőtt volna, áll meg a paripa ; a legény lassan ereszti le felemelt jobbját, kelletlenül csúszik le a lóról s még mielőtt kérdeznék, elbeszéli : hogy a kettős kútnál akart delelni, a csikók legelve, lassan húzódtak arrafelé, ő előre lovagolt vizet merni, paripáját a kut korlátjához kötötte; egyszerre a kétéves szürke Fáklyás, mint szokták tavaszszal a kaneza csikók, felkapja a fejét, elnyihnnlja magát, vékonyán harapja a Sármányt s elkezdenek szaladni : a hátul legelő harangos Ibolya szintén neki-iramodik, megrázza a kolompot, erre utánuk mind ; a robogásra a kúthoz kötött paripa megriad, átugorja a vályút, össze-vissza forog, a pányvakötelet rácsavarja a korlátra, mire kiszabadítja, összeszedi, felül, már megszökött a ménes s csak idehaza éri el. «Máskor jobban vigyázz!» dörmögi a gazda: «most pedig, ha már megjöttél, delelj idehaza. Heggel a tó mentén legeltettél, megpuhult a csikók körme, a Baba és a Lila sarkából elveszünk valamit, megint nagyon meredeken állnak. Zárjátok csak a fias lovakat az istállóba, azután beeresztjük a rideg ménest az akolba.» «Mihály gazda,» — szólal meg a csoporthoz közeledve egy fiatal ur, — «szeretném megpróbálni, hogy megy a Vércse.» VADÁSZ- ÉS VEB3KNY-LA P I «Tessék. Jó ló az mégmindig, csak lovas kell rá.» András bosszankodva néz az urinsan öltözött fiatal emberre, aztán kárörvendő, gúnyos mosoly vonul el arczán s arra gondol : hogy szórja el a>t a «téntást» az о paripája. A fiatal ember a ló hátára pattan ; a paripa, a ménestől elfordulva, a szokatlan kéz mozdulatára, nem akar menni : izeg-mozog, toporzékol. ágaskodni kezd, de a nyugodtan ülő lovasnak egy pár biztató izomnyomására, megérti, bogv emberére akadt, még néhányat ugrik. azután nekinyulik s tovább rohan a síkon, mint a fergeteg. Mihály gazda kedvteléssel néz tanítványa után. megmondta ő az alispán urnák, hogy Luczi fiából lovas embert kell csinálni ; lóra termett : háromévig járta valahol messze külországban a festészeti iskolát s most, hogy visszakerült csak ugy megüli szőrén a paripát, mintha mindig ezt a mesterséget folytatta volna. Az András bojtár diadalmaskodó arcza, a mint a ló mindig inkább megadta magát, ugy lett hosszabb. Maga sem tudná megmondani miért, de olyan nehéz nyomást érzett a szive körül. Sehogy sem birja elviselni, hogy a Vércse mást is megtűr a hátán, más alatt is ugy megy, mint ő alatta. Nem is volt még ilyen keserves körmözése. A kést nyújtotta, mikor a fogót kérték, még mindig tartotta a csikó lábát, pedig már a szerszám is össze volt rakva. Csak bámult a levegőbe. Hogy ezt a Vércsét más is megüli ? ! «Ugyan lódulj már no, segits abrakolni az Istvánnak!» förmed rá a gazda s boszankodva teszi hozzá: «Bizony még világos nappal álló helyében elalszik». * * Laczi úrfi most érezte csak magát egészen idehaza, mintha soha el sem ment volna. A ló repült vele a puha, ruganyos pázsiton oda, a honnét megszökött a ménes, a kettős kuthoz. A mint odaért, megcsilapodott. A fiatal ember leszállott a paripáról, megveregette nyakát, az meg mélyet lélegzett, a mint szokott egésséges tüdejü ló bosszú futás után. izzadt feje viszketett, a hol a kötőfék nyomta, odadörzsölte a kut kánvájához s kényesen csipkedte a szikes göröngyöket. László elmélyedve nézte a rég nem látott, ismerős tájat. Egyik oldalon a «Baricza» csárda horpadt nádteteje szabott határt a fütengernek ; a másikon a «nagy ákáczás» ragyogott a tiszta tavaszi nap fényében, a fehér virágok ringó fürtjei még gyengédebb színben tüntették fel az apró lombozatot s az onnét lengedező szellő virágillattal telitette a lanyha levegőt. A mint révedező tekintete a major felé fordult, könnyű léptekkel látott egy nőalakot feléje közeledni : jobb kezében a kettős ebédhordó fazekat tartotta, baljában a kis, fehér vesszőkosár hinibálódott, melybe útközben gombát gyűjtött. A fiatal ember a hátracsuszott fejkendő alatt felismerte a csikósók Rózsiját. A lány a ménestől, vagy inkább a viszontlátástól felhevült arczczal állt előtte s ragyogó bogár-szemeit lesülve kivánt jó napot. — Azután hallgatva álltak egymással szemben, mig a csendet utóbb is csak Bózsi szakította meg: «A bojtárnak hoztam ebédet, itt kellene a ménesnek delelni». «Hazaszaladt a ménes, apád otthon fogta, hiába fáradtál» felelt a fiatal ember. «Akkor megyek vissza.» «Egy utunk van. veled tartok. A Vércse úgyis meg van melegedve, elég az neki mára. » Ezzel a lovat a kötőfékszáron vezetve kisérte László a visszasiető leányt. «Gyerek voltál mikor hazulról elszakadtam. be megnőttél azóta! — Tudod-e még, mikor mindig a hugommal játszottál s kikerestétek a vadásztáskámat, hogy van-e benne kis vad-récze, nyulfiók ? Emlékszel-e, hogy futot1888 márczius 22. '• , . 1 ,. • • , . —. •_— ' I iiiiii ai 1 tatok el sikongva, mikor egyszer apró rókát találtatok lienne ? Azután nem is néztem, megvan-e még a galambbá/, a mit felállítottunk я a fehér bubos galambok, melyeket n hantost jegyzőéktöl hoztam, azóta már de elszaporodhattak?'» A kérdésnek, a visszaemlékezésnek végehossza nem volt. Bózsi eleinte röviden, halkan, zavartan felelt, «le a régi dolgok emlegetése meghozta lassanként a régi bizalmat. Mindig élénkebben beszélgetett, mindinkább lassította lépteit. Később Laczi melléje került. Majd-a lány is kérdezett. Hogy is volt, mikor a fekete bárányt a kert alatt legeltették? Mikor malmot csináltak a patakon s Laczi hanyatt esett a vizbe ? Akár csak most történt volna, csengő ezüst-hangon olyan jó izüet nevetett rajta. Hogy azután az uríi a kezéhez nyúlt, mintha kérné, hogy segítse feltápászkodni, csak nem húzhatta vissza? — A gombás kosarat két egymáson nyugvó kéz tartotta jó szorosan. Közbe el-elhallgattak, azon vették mngukat észre, hogy egymáson feledik tekintetüket. A cserebogár talán soha nem zümmögött olyan csendesen, a pacsirta nem énekelt olyan tisztán, halkan, mint most. A Vércse ballagott utánuk, ha légy szállt rá, csak bőrét rángatta, farkával hajtotta, a keskeny dülőutba nyúló buján feslő kalászok után is vigyázva nyúlt, még ha bögöly dongott kö rülötte sem emelgette nagyon magasra fejét, tudta, hogy a kötőfékszárat megrántani nem szabad. Egyszerre a csősz kutyája mordult meg mellettük. A lány összerezzent ; a major puskalövésnyire volt előttük. Még egy kézszorítás, azután a Vércse, Laczival a hátán, lassan ügetve kanyarodott el a szérüs kert mögött, hogy az alsó kapun jusson a major-udvarra. A leány hosszan nézett utána — és sebesen folytatta utját. A dülő végén, a hol a «török dombon» a mérnöki fehér pózna van beásva, András várta. «Hol jársz?» kérdi mogorván. «Un kérdezhetem tőled, kiviteted magad után az ebédet s hűlt helyedet találom !» A legény kérőleg tekintett rá s gyengéden nyúlt keze után. A lány haragosan kapta el kezét, a gombák kigurultak a kosárból a heves mozdulatra; feléjük se nézett, sietett tovább. «Ugy-e, de ha más nyul utána, nem haragszol érte ? Azt tartod, semmit sem láttam ?» «Mi közöd hozzá?! Jobb lesz, kapaszkodjál a Vércse sörényébe, mert máskor is lemaradsz róla.» «Nem voltál te előbb ilyen hozzám !» «На nem voltam, leszek !» «Ez az utolsó szavad ?» «Ha a legeslegutolsó, annál jobb szeretem.» Ezzel besurrant Rózsi a kert kis ajtaján. A legény szemén valami szokatlan nedvességet érzett, éppen jókor törölte le az ingujjávaí, hogy lássa, a mint a Vércse a túlsó kapun kanyarodik az udvarra. «Más ül a lovamon. Mást szeret az a leány !» Azzal megfordult, szemébe vágta a kalapját s rohant, a hogy a lába birta. « » * Három órára jár az idó. Ki kellene hajtani a ménest. Nincs az András sehol. Helyette utóbb is István bajt ki. A íias lovakat pedig Mihály gazda segíti a mindenesnek ellátni. Elmúlik a másik nap. A legénynek semmi nyoma. Harmadnap sógora jő meg : az ujmajori csősz kocsival. Az András szűrét kéri és a ládáját. «Hova lett az a gyerek?» «Elszegődött Uj-Majorba béresnek. Azt I mondja megunta a lovazást.»
