Vadász- és Versenylap 30. évfolyam, 1886

1886-09-30 / 42. szám

392 Vadász- és Versenv-Lap. csegtetőt — az „importált* kunczához vérben sokkal közelébb álló félvérreli fedeztetést ajánlani ; vagy ne merjük fedeztetni tehát .importált" vadász kanczáinkat telivérrel, vagy ha azon meggyőződésre jutottunk, hogy ez" az egyedüli helyes keresztezés, akkor ne fogadjuk el azon állítást, hogy azok egy oly obscurus, kapkodó minden sistema nélkül követett tenyésztés eredményei, mint a hogy Marius czikkében állítja; vagy áll az egyik eset vagy pedig a másik, de a kettő együtt meg nem fér. Végezve czikkemet : annak bebizonyítására bogy nem a levegőből kaptam, de ténvekre alapítottam ezen válaszomban kifejtett nézeteimet, véghetetlenül örvendenék, ba Marius szerencséltetne látogatásával és megtekintésre méltatná lovaimat, mert remélhetőleg akkor nem törne oly kérlelhetlen szigorral pálczát a nem hazánkban nevelt minden félvér felett,ha személyesen győződnék meg arról, hogy lehet még „nem mesés árakon" oly igazi irlandiakat importálni, melyek nem csak a vadászfieldben töltik ki helyüket. hanem mint anyakanczák a „csordában" is, hol az utánuk nevelt „Zufallspferdek" éppen nem kedvezőtlen arányban állnak a „decomponált dögökhöz". Mándok, 1886. szeptemberben. Gr. Forgách László. Hippologikus visszaemlékezések (Folytatás.) Ife'gi időben, mint hagyományból tudjuk, hátas lónak a magas járású, igen kantáros lovat szerették, s agarászat kivételével, mérsékelt ügetés volt a legkedveltebb ütem Vájjon a keletihez hasonló, de hátsó támla nélküli régi magyar nyerget, az angol nyereg mikor váltá fel ? meghatározni nehéz volna ; a 30-as és 40-enes években a legöregebb « szokásaikra nézve nagyon konzervatív urak már angol Dyeregben ültek s ba majd minden nagyobb istállóban, talán csak az idomitás első fokára alkalmazandó, német nyerget találtunk is, nem emlékszem, hogy ezt az uri osztály közül valaki használta volna. Valószínű tehát, hogy az angol nyereg használata a franczia háborúk után vált általánossá s hogy a közönséges fanyereg talán csak a nyugoti érintkezéstől tá\olalib eső alföldön tartatott meg hosszabb ideig, mig végre ott is kizárólag a köznép, pásztorok és csőszök felszerelése maradt, kik mai napig is ezt használják. A régi kantár és zablázásról adataink szintén hiányosak. A franczia s még régibb csatákat ábrázoló, s egyéb régi képek nyomán a katonai felszerelésről is csak annyit tudunk, miszerint a mostaninál sokkal hoszszabb alszárral biró zabla, az állazó-lánczczal annyira meg volt vetve, hogy az a pofaszijnak függőleges, vagy talán egy kevéssé előre áll ó folytatását képezé. Vájjon a polgári kantár és, zablázás ennek felelt-e meg, vagy a homlokszij nélküli, egyszersmind kötőfékbek is használható, úgynevezett csikós-kantár volt-e általános, azt évek ily bosszú sora után tüzetesen meghatározni nehéz volna. A század! elejéről származó, id. gr. Jankokovits László birtokában levő egy arczkép szerint, melyen a paripa eleje is látszik, homlok és orrozó szíjas, de trensli nélküli könnyű fekete kantár is divott. A 20as években általában már az angol nyereg (Pritsche), fakó szíjból készült, a jelenlegivel azonos kantár, és a mostan divó zabla használtatott, de a nehezebb kengyelt, mely jelenleg csak katonai felszerelésre "szolgál, a mostan divó könnyű kengyel háttérbe még nein igen szoritá. Mint ' feljebb emiitők, öregeink hátaslónak a magas járású, kantáros magatartású lovat szerettek s főleg az erdélyit nagy becsben tartották. A lótenyésztés iránya változván, a paripa alakja is a divattal járt. A régi faj helyett a tüzes járású arabs és lengyel vagy ezeknél csendesebb, de nagyobb és tehetősb hannoverai és porosz ló vált kedveuczczé, mig később a vágyak netovábbját az angol származású, legújabb időben pedig csak a telivér angol elégité ki. Hogy a lótenyésztők mindegyike az éppen divatos anyag nevelésére törekedett, könynyen érthető. Mindezen változások daczára, a nagyobb és izmosabb arabs félvér, szép alakjánál s járásánál fogva, a legkedveltebb paripa fajoknak egyike maradt, s tígy a 40-es évek elején a Festen volt részvény-falka-vadászaton, mint gr. Pejachevich Péter rutnai rókakopói után kitűnőnek bizonyult. Ámbár a lovaglási kedv, 30 évvel ezelőtt, a mostaninál sokkal nagyobb vala, a hátas lótól annyi szolgál mányi tehetség korántsem kívántatott, mint a jelen korban, midőn majd minden kitűnőbb lónak próbakövét a versenytér és gyors falka-vadászatok képezik. Az utak miudig jobbakra változván, s a kocsizás előtérbelépvén, nagyobb distance-lovaglásokat majdnem kizárólag csak a hámos lovat nem tartó lovassági tisztek, s eme sportnak egyes kedvelői tettek. A paripának katonai czéíokon kívüli rendeltetése tehát, mindaddig, mig a falka-vadászatok újból meg nem indultak, leginkább séta-lovaglásra és agarászatra szorítkozott. A lovaglás hajdani módja, s a hátasló mikénti vezetése a most, általában divótól talán sok tekintetben eltérő lévén, jó paripától mindenekelőtt az követeltetett : bogy a járás minden nemében inkább hátulján, vagy legalább is kifogástalan egyensúlyban maradjon; s ba a keleti, s keleti vérrel keresztetezett magyar lóuak eme tulajdona már alkotásánál s természeténél fogva meg is volt, eme járásmód az akkori időben divott erős és mély zablázás, hátrább fekvő nyergelés, s az által, hogy a terhelő a hamis bordákig ért, még inkább fokoztatott. A carracolirozáshoz alkalmasé felszerelésnek a campagnelovaglásra nézve ama kellemetlen következménye lett, hogy igen sok paripa kézbe éppen nem menvén (hinter der Hand geblie- ben) akadály előtt, vagy közbe jött egyéb meglepetés miatt, a ezomb nyomás daczára hirtelen megfordult, s a szart el nem fogadó bokros lóval birni alig» lebete. О Ámbár a túlságos egyensúlyban járó ló. valamint n lovaglásnak, nyergelésnek és zablázásnak eme módja, kivált a lóháton czifrázui szerető huszár tisztek által, még igen sokáig előszeretettel gyakoroltatott, s általuk inkább a délezeg s kevély járású keleti származású ló kedveltetett, distance-lovaglásokra a több tért nyerő, laposabb járású éjszak-németországi, vagy angol eredetre valló belföldi ló használata mind általánosabbá vált. — E fajú lovak terjesztésével, részint azért, mert gyakorlatból kitűnt, hogy a középre s ennél fogva szorosabban nyergelt ló, hosszabb ideig tartó sebes iramnál hamar kifárad, részint annak következtében, hogy sportkedvelőink Angolországban gyakran megfordulván s az angoloknál divó nyergelés és zablázás helyesebb voltáról személyesen meggyőződve, ezt itthon is terjesztek, a hátas ló által hordozandó teher minálunk is mindinkább a ló természes súlypontja, fölé t. i. közvetlenül marja háta mögé került, s igy a nyereg, az őt a ló alkotásánál fogva megillető helyre tétetvén, a végre, hogy helyben maradjon, a terhelőket sem kelle annyira megszorítani ; végre, hogy a ló szükség esetében némi támaszt a kantárszárban leljen, s inkább kézben legyen, valamivel rövidebb alszárú s kevésbbé feszitett zablázás vált általánossá*). * * * *) A rendes méretű zabiának alsó szára, egész hosszának Уз-da legyen. A jelenlegi nemzedék igényei s lovaglási módja ismeretes lévén, mielőtt a régen divott ménes-istállóbeli és idomitás körüli szobásokra és vásárokra visszatekintenénk, felemlíteni még azt akarom, hogy kivált a 40-es években szép és jó ponny-k, minden nagy istállóban előszeretettel tartattak s ugy mint a valamivel nagyobb hack-ok, leginkább gazdaság körüli szomszédságba való kirándulásokra s küldönczi szolgálatra használtattak s minthogy olcsók vadának, nem igeu kímélte tteb. Köztudomású dolog, hogy 1848 előtt majd mindeu nagybirtokos ménest tartott, s a kisebb gazdák is előszeretettel lieveltek lovat. Kiig a kisbirtokosok hámos és gazdasági lovaikat csikóztatták, a nagybirtokosok egy részének ménesei majdnem a 30-as évek elejéig vadon tenyésztek. Minthogy azonban a fedezést ily módon ellenőrizni nem lehetett, a kanczáktól elkülönítve tartott csődör a megindult kanezával magas korláttal körülzárt helyen szabadon eresztetett össze, s a némelykor sok tusával és bajszával járt fedezés után ismét szétválasztattak. A párosítás eme módja sem bizonyulván czélszerüuek, a kézből fedeztetés csakhamar általánossá vált. Túl a Dunán a legtovább fennállott vad ménes,*) Jankovits Xavier löllei ménese, főleg arról volt ismeretes, hogy csupa szürkéből állt. A felállítandó fiatal lovak rendesen 3% éves korukban, midőn az őszi legelő már fogyni kezde, vétettek istállóra. Mihelyt ki voltak tisztítva és nyirva, kocsiba való idomitásuk azonnal foganatba vétetvén, mire tavaszig erőre vergődtek, ez már annyira haladott, hogy párba lehetett fogni. S ilyenkor már oly gyorsan ment, hogy a kora őszszel felállított fiatal lovak nagy része már a nagybéti győri , vagy májusi soproni vásárra mehetett. Ama ménesekben, melyekben hátas lő nevelésére kevesebb súly lett fektetve, ezek a felállított anyagból csak tavaszszal választattak ki. Általános szokás vala, hogy a fiatal lovakat istállóban dobszóhoz, a lovardában pedig lövöldözéshez szoktatták. A felállítás után következett tavaszszal s nyáron el nem kelt fiatal lovak, minthogy tökéletesen kifejletteknek még nem tartattak, miért is erősebb szolgálatra csak az istállón töltött második tél után fogattak. Eme szokás az által volt igen helyesen indokolva, hogy a csikó 2-ik évétől kezdve szemet nem kapott, s jobbára silány tartás mellett nevelkedvén, felállítása után egy, néha két évig is nőtt és szélesbült,**)startósbasználati lóvá csak azután vált. A legkedveltebb hátas lovak régente a gróf Festetics-féle keszthelyi ménesből kerültek. melynek igen magas vérű, de nagyon izmoij, aczélos és rendkívül tüzes arabs lovai a 15 marok 1 hüvelyknyi magasságot rendesen elérték, s ugy alakra, mint tehetségre nézve, alábbszállani csak a 60-as évek derekán kezdenek ; a Hunyadyak ürményi és kétbelyi méneséből a ritka szépségű Tajar ivadékok ; továbbá Csapodi Pál ádándi (Somogy megyében) méneséből, melyben az arabs fajnak angol telivérrel való keresztezése sem az alak, de a jóság rovására sem ment. Dőry Miklós Zombán (Tolna megyében) tenyésztett félvér arabs méneséből ; szürkékből álló egész felállítása éveken át a magyar királyi nemesi testőrség számára vétetett meg. A Festeticsek dégi és böhönyei ménese szintén a legjobbak közé ' tartozott. Mindama méneseket s kisebb tenyésztők nevelését, melyből szép és jó hátas lovak ke*) Ha jól emlékszem a 30-as évek végéig vagy 40-es évek elejéig a Balaton parti legelőkön járt, s a sok szürke lovat gyerekkoromban, mindig nagy örömmel láttam. **) Gyakran megesett, liogy a negyedféléves korában felállított ménesbeli csikó, 4

1 séves koráig, tehát egy év alatt egy markot, de olykor többet is nőtt, s aránylag szélesbült.