Vadász- és Versenylap 27. évfolyam, 1883
1883-07-12 / 28. szám
242 Vadász- és Verseny-Lap. Márczi us 2 9. 1883. A verseny-ló idomítása. (Ujabb tanulmányok e térenJ XXII. Rous tengernagy véleménye a joekey-iigyben. — Goodwoodi és newmarketi nagyobb handicapek táblázata. — A helytelen rendszerről, mely a jó jockeyket hivatásuk teréről leszorítja. — A jockeyknek vizsgálatot kellene kiállaniok. — Mi ad érdekességet a versenynek ? — Rövid távú versenyek. — A „Queen's plates" hivatalos táblázata s a viszonylagos terhek táblázata. Mi azt hiszszük, ha a versenytávot 1600 meternél kevesebbre nem tennék, sokkal többen neveznének, s két Dagy kellemetlenség is ki lenne kerülve: az, hogy a joekeyk nem szeleskednének az indulásnál, s az inditónak vesződsége is elhárittathatnék. Rous tengernagy e kérdésre nézve ily véleményt adott: „A rövid távú versenyek elkapatják az ujoncz jockeykat; lehetetlenné válik ilyenekkel jó rendben indítani, ezeknek hetykesége és szeleskedése miatt." A valódi joekeyk és ama kezdő, fiatal suhanczok száma közt oly nagy az aránytalanság, mikép meg nem állhatjuk, hogy ne közöljük itt 1878-ben Goodwoodban és Newmarketben futott három-bárom nagy handicapről való kimutatást. Látni fogjuk abból, hogy negyven ló közül csupán hat vitt 107 font terhet, a többi kevesebbet, le egészen 68 fontig. Newmarlceten még inkább lehangolók voltak e viszonyok: 107 fontot s 107 fontnál e fölött vitt kevesebbet vitt. The Steward's Cup 3 17 The Goodwood-Stakes 2 14 Chesterfield-Cup 1 9 40 16 20 38 Newmarket Great Estern Handicap 0 CaesarevitchStakes 0 Cambridgeshire-Stakes 1 1 74 75 ló közül egyetlenegy ló vitt tehát 107 fontot, a többi 74 sokkal kevesebbet, le egészen 68 fontig! Egy férfi, hetvennégy gyermek ellen, kiknek háromnegyede inkább iskolába való volt még, semmint nyeregbe! A newmarketi két legnagyobb handicap e pygmeusok kezében van. Ennek az oka pedig a teher-alap, mely rosz ; pedig igen sok jó jockey van Angliában. E tekintetben nem volna hiány, csupán a szerfölött könnyű teherrel biró jó jockeyban érezhető ez. Hány ló van olyan, mely csak azért nem indul, mert nem találnak rá könnyű terhű lovast? Ez ügy valóban igen komoly. A jelenlegi rendszer mellett az öreg joekeyk mikép követhetik hivatásukat? Mikép élhetnek meg? S végre: mikép teremtsünk ilyeneket? Mert nem kell feledni, hogy az a pehelykönnyüség nem igen tart tovább egy-két évnél, s aztán kénytelenek az illetők másoknak engedni át a helyöket. Ha már lehetetlen e sajnos állapotot megszüntetni, az a kérdés merül föl: nem volna-e eszköz, e bajon legalább némileg segíteni? Mai napság gyakran látunk idomárokat, kik oly gyermekeket ültetnek lóra, a kiknek inkább gép-paripán lenne még helyök; vagy öt perczig tartó galopot követelnek tőlök, s ha az alatt le nem esnek, elkeresztelik őket „jockeyk"-nak. Mi egy kissé többet kívánnánk, azt t. i., hogy az ujoncz vizsgát tegyen le és pedig idősb joekeyk ellenében tegyen kisérletet, illetékes megbirálók jelenlétében ; ez síkkal okosabb lenne rá nézve is, másokra nézve is; ha aztán megfelelne föladatának, képességi bizonyítványt kapnának, melynek hiányában nem lenne szabad nyilvános versenyben lovagolniok. Mert végre is, miért legyen egy, csak állítólagos jockeynak joga magát örökre nyomorékká tenni vagy épen megölni, bárki legyen is ez, csak azért, mert ő neki kedve jött olyasmit végezni a mire nem képes, olyasmit, a mi az ő erejét felülmúlja, holott az efféle, semmiféle professiónál nem engedtetnék meg? Ha e módszer érvényesülne, igaz, hogy nem lennének oly nagy számmal a joekeyk, de legalább jobbak lennének s nem kellene oly nagyszerű ajándékokkal jutalmazni a lovászfiúkat, ezeknek legnagyobb szerencsétlenségére. Vájjon mi adja meg a versenyek iránt való érdekeltséget? A minőség, nem pedig a mennyiség. Mi is előnyösebbnek tartjuk a régi rendszerre való visszatérést a kevesebb de hosszabb távú versenyeket illetőleg, mint sem a jelenleg érvényben álló rendszernek ienmaradását. Nem érdekesebb-e, s a közönség is nem örömettebb szemléli-e a hosszú távú versenyt, ha csak hármas mezőnyben is, jól lovagolva, Ascoton, Doncasteren, mint ha minden értelem nélkül gyermekek által lovagolt harmincz egy néhány gebét lát a dijért küzdeni ? Egy jól lovagolt verseny átalános megelégedést nyújt, mert tudjuk, hogy az a legjobb ló, a melyik nyert. A portiandi herczeg mire sem becsülte a csekély távolságú versenyeket. Ha neki egy rosz lova volt, nevetve mondta idomárjának: „En azt hiszem, okosan cselekszik ön, ha nem futtatja vagy a legutolsó esetben tesz vele kisérletet." Napjainkban látunk két ur közt létrejött match-et a legrövidebb távra, hároméves lovakkal futva s hetvenhat fonttal terhelve. Hát nem balgaság-e ez? Soha sem tudhatjuk, mennyit koezkáztatunk az által, hogy liliputiakat ültetünk a nyeregbe. Az effélével szemben kellemes látványt nyújt, például, az a match, mely a walesi herczeg és Strathnraim lord közt jött létre 6400 meter távra, gyakorlott, ügyes jockeykkal. Reméljük, hogy az ily példa előbb-utóbb megtermi gyümölcsét. A „Master of the Horse" által megállapított s a Jockey-Club által szentesitett terhek táblázata. A Queen's Plates terhei. Kor 3200 m. és 3600 meternél kevesebb. Fontok. 3éves 4 „ 5 „ 6 „ 3éves 4 , 5 és id. 96 98 120 120 126 126 128128 101 120 125 126 104 120 124 125 106 120 124 124 107|108 120 120 124 123 24 123 3600-tól 4300-ig és id. 97 120 127 130 98 100 127 128 97 120 127 128 99 120 127 128 101 120 125 128 104 120 125 128 106 120 124 125 109 120 123 123 106 121 124 125 4800 tél 5600-ig 3éves 4 » 5 „ 6 „ 3éves 4 „ 5 » 6 „ és id. és id. 95 96 98101 103 104 106 106 120 120 12 >|120 120 120 120 120 128 128 127 127 126 125 125 125 131 130 128 128|127 127 126 125 5600-tól felébb 91 92 94 96 98 100 101 102 120 12" 120 120 120 12" 120 120 130 130 128 128 127 126 126 126 134 133 132131 130 1 i 9 128 127 E táblázatunk nem mondható nagyon teljesnek, mivel mi 3200 meter távból indulunk ki s 2éves lovakról nem beszélünk, mert ilyeneknek táblázatata nem lévén, sajnos, ezzel TARCZA. Horgászat a Saine partjain. Páris, e világváros — és „saison morte!" (vagy a mint a prózáibb német magát kifejezni szokta: „Gurken-saison !") hogy illik ez össze?! Nos, a szó szoros értelmében nincs is Párisban „uborka-idény" (vagy ivad a minta „saison"-t valamelyik vad szógyártó, a halak ivása után „kiteremtettézte", alias „magyarizálta") mert, noha az előkelő világ, a „société", a divatos fürdőkben hüselve élvezi az élet örömeit, a leleményes eszű francziák alsóbb osztálya, a polgárság is, mely, — mint a kukacz az inyenez sajtjához, a székvároshoz van tapadva, — gondoskodik arról, hogy a nyár egyhangúságát élvezhetővé tegye s ha ideje engedi, egy-két kellemes órát szerezzen magának. Az nem igen hozza a párisi kishivatalnokot, kisiparost, kiskereskedőt sat., zavarba, ha a pénztárczája olykor aszkórban szenved. Ismételjük: a párisi nagyon leleményes és tud olcsó szerrel is mulatni, szórakozni. A párisi ember sokat tart a „c/«c"-re. Nos, a nyári sportnemeket szintén űzni kell annak, ki a „chic" embere. Persze, a gazdagok drága nyári sportélvezeteiben nem mindenik vehet részt, részint mert üzlete, ipari foglalkozása tartja vissza a fővárosban, részint a „pénzmag" — e minden dolognak a mozgató szerszáma — hiányzik nála. De hát, mire való a halászat horoggal? Hiszen ott foly át a Szajna vize a városon, nem kell messze menni. Megvesz a Párishoz ragadt ember 3—4 frankon egy horgászó készletet, felkapaszkodik a folyampart korlátjára, beveti a vizbe csalétekkel fölszerelt horgát s szörnyű elégültséggel élvezi a halászat nemes sportját. A „La vie sportive" szaklap igen kedélyes tollrajzok mellékletével mutatja be ama kedvtelést, melyet a nyári hónapokban Párisban rekedt franczia szerez magának a halászat megnyitásakor. Értekező a horgászatot sajátságos sport gyanánt tünteti föl; vagy szenvedélyesen szereti azt az ember, vagy ki nem állhatja. Ismertünk embereket — irja az idézett sportlap — kik egy picziny hal birásáért készek lettek volna mindent elkövetni; ellenben ismertünk olyanokat is, kik önkénytelenül elálmosodtak egy horgászó bot látására is. Mindamellett is, annyi bizonyos, hogy a junius 15-ikét lázas sóvárgással várják a horgászó sport fanatikusai Párisban, ép ugy mint a szenvedélyes vadászok szeptember havának a közeledését. Hogy az olvasó elképzelhesse amaz emésztő szenvedélyt, mely a horgászó sport hiveit ilyenkor megszállja, csak látnia kell, a mint a „quai a (partszegélyzet) hosszában letelepednek a korlátokon a sport ez epigonjai. Mikor a nagy nap elérkezik, még nem is pirkad a hajnal, kiugrik ágyából a kisiparos, szatócs sat., kedves életepárjának hízelgő marasztalásai daczára; mert hát a fődolog az, hogy a jobb helyek közt ideje-korán válogathasson, mielőtt mások azokat el nem foeíalják. S a horgászó-sport férfiai valóban bámulatos erélyt, csökönyösségét tanúsítanak ilyenkor feleségeikkel szemben, úgyhogy Putifárné Józsefje sem fejthetett ki több daezot annak idejében. Mi több: olyanok is akadnak a nevezetes nap előestéjén, kik föláldozzák a „ lovely kiss u gyönyörét s egész éjen át ott gunnyasztanak a „quai" korlátján, nehogy a kiszemelt helyet valaki ő előttök elfoglalja. Szerencsére, ott a hol egyesnek a számára van hely, három is megférhet, habár szorongva — mondja a franczia bölcsen. Mindegyik horgászó ellátja magát merítő hálócskával is, hogy ha netalán súlyos halat fogna, a felvont horog zsákmányát azzal emelje ki, nehogy a horogra akadt hal valamikép elszabaduljon. A parthoz érkező horgász lerakja maga mellé először is tömött tarisznyáját, melyben bőven van mindenféle harapni és hörpenteni való, mert hát a gyomor is megköveteli adóját
