Vadász- és Versenylap 24. évfolyam, 1880

1880-01-01 / 1. szám

JANUÁR 15. 1880. Fölkelt író-asztalától s mint hatalmas kérdőjel állott előmbe. Nem ismert meg. Hogy is ismert volna meg. Sokkal fiatalabb voltam nálánál. Inkább pártfogóm, mint barátom volt az iskolában. Tetszett neki a síkföldi fin, a ki remegve járt vele sziklák között, az erdő siiríi fáinak homályában. Örült neki, hogy a hegyekhez szoktathatta. Szerette bennem a természet'szépségeiért rajongó gyermeket. Én azóta sokat változtam; a piros arczu, tejképű gyermekből szálasz legény lett, napbarnitotta arczczal, szénfekete bajúszszal és barkóval. Anyám mindig bizongatta, hogy szép legény vagyok, a kin megakad a lányok szeme, és korholt mindig, hogy csak dévajkodni szeretek azokkal, nemhogy á paphoz vezetném valamelyikük Persze, az én anyám nem tudta, mi a férfinak szabadság, függetlenség. Aztán az is igaz: láttam sok szép leányt életemben, jól mulattam velők, érdekeltek nagyon, de csak addig, mig láttam őket. Aus den Augen, aus den Sinn. A mint látkörömön túl estek, eszem lovaimon, kutyáimon járt. A vadászat lóháton, gyalog volt életem eleme. Az töltó be egész valómat. Agarászni eljártam egészen le a Bánátba ; ruczázni az ecsedi lápra, őzekre a Blikkbe (Borsodban), foglyokra és fürjekre a Sajóvölgybe. Szóval, ha vadászatra hittak, a találkozási helyet "solia sem találtam igen távol fekvőnek, az oda utazást nagynak. Szivesebben mentem el 10 mértföldnyire vadászni, mint egyre tánczolni. De bocsánat, messze tévedtem tárgyamtól: nem biográfiát, csak vadászkalandokat írni vállalkoztam. Tehát barátom hatalmas kérdőjelként állott előttem. Ugy-e nem ismersz meg?" kezdém a szót. „Persze régen volt, mikor utoljára láttuk egymást. Akkor még gyermekek voltunk. Körmöczön sokat barangolt veled az erdőkben C'satáry Béla, a kis bicskás, nem emlékezel rá ?" „Ah a kis bicskás. Ön az, te vagy az?" igazibi ki magát egészen felderült arczczal. „De hát hol veszed magad itt e pátriában ?" „Tátra-Füred felé áll a szekerem rúdja; a fogadóstól hallottam nevedet; az visszahozta emlékembe a szép diákkori napokat, s felhasználtam az alkalmat téged meglátogatni." „No ez szép, keresztényi cselekedet. Kcméllem, nálam fogsz ebédelni. Azután valld meg, mi dolgod neked Tátra-Füreden? Beteg nem vagy, arezod majd kicsattan a vértől. Talán nem lárva a pénzeddel, azt akarnád elfürdőzni?" „Már most e sok kérdésből melyikre feleljen az ember előbb? Beteg nem vagyok: pénzem van ugyan elég, de sokkal jobb gazda vagyok, minthogy csak ugy simpliciterelfiirdőzném; szép vidéket akarok látni, tiszta hegyi levegőt szívni, kristály bérezi vizet inni, a mi, gondolom, nem csekély élvezet." „Azt mind megtalálhatod itt is, sőt többet is, ha vadász volnál; de persze te alföldi ember létedre, csak lóvan egy fahíd, mely alatt igen szép, mély, téres zsomb létezik s a Ilidtől lefelé terjed, a híd felett s a híd alatt annak közepéig a víz sekélyebb s igen rohamos folyású. — A helyi viszonyokból bizton következtethetém, hogy itt pár nagy pisztráng lakik, melyeknek „Standort"-ja bizonyosan a híd czölöpjei között lesz, — mely tudvalevőleg egyik legkeresettebb rejtekhely. Gyakran tettem kísérleteket, de mindig sikertelenül. Egyébiránt nehéz is volt itt a hozzájárulás. Alulról felfelé a híd alá dobni nem lehetett a sok czölöp miatt, felülről a partról végkép nem lehetett hozzáférni, pedig csak a híd alatt kellett keresni, mert a pool alsó részlete egészen nyitva volt, s a halnak rejthelyül nem szolgálhatott. Legczölszerőbbnek látszott tehát e helyet úgy behalászni, ha az ember a hidon állva, horgát a híd felső részletéről bocsátotta be, s a sobes hullámokkal lefele a híd alá engedte vinni, — persze némileg a jó szerencsére bízva. Egy reggel, midőn a halak jól haraptak, njra próbát tettem c helyen.Nem csalódtam várakozásomban; mert alig került horgom a híd alá, — egy szokatlan heves rántás — s a hal rajta akadt. Feszesen tertottam, éreztem, hogy „derék legénynyel" van dolgom. De most hogyan kapom ki?! Kidobásról szó sem lehetett, sem a sinór, sem a horog nem bír meg egy ilyen halat, de még kevésbé a bot; — ha azonban halamat a híd alatt akarom kifárasztani, nein sok a valószínűség hogy hálómba kerül, mert ide-oda úsztában a sinór a czölöpök körül fog tekerődni, vagy az ott felhalmozódott gazban akad meg, s halam így leszakítja magát a horogról, vagy elszakítja a sinórt is; — nem volt tehát más expediens, mint magamat azon nem sokkal veszélytelenebb maneuverre határozni, hogy halamat lassan ugyan, de erőszakosan az árral szemben felfelé húzzam, hogy aztán a víz feletti folyó részbe kapván, ott majd szabad téren fáraszthassam ki. Ez azonban nem sikerűit. A hatalmas pisztráng oly erővel állt ellen, hogy egyáltalán nem lehetett helyéből megmozdítanom vékony botommal, mely teljesen összehajtott; a sinór feVADÁSZ- És VERSENY-LAP. háton szoktad kergetni a homoki nyulat és kutyával fogatod el, mikor már elvesztette lélekzetét szegény." „Micsoda? Hát te igy dehonestálod az agarászat dicső szenvedélyét ? Tudd meg ember, hogy az nagyszerű élvezet. Ülni a lovon, mely repül veled mint a fergeteg, előtted rohannak az agarak s valamennyitöknél jobban fut a nyúl. Ló, agár hatalmas futók,.hagy állatok, mégis munkát ad nekik az a kis állat. És tudja védeni magát, cselt vet, nyomot veszíttet; árkok, bokrok közé menekiil.Ide kövesd őt, ha legény vagy. Nem lovas ember, kit el ne bűvölne e mulatság. És lovas kell ám hozzá. Biztos szem, szilárd kéz, bátor szív. Akárhányszor repül át az agarász árkon, melyet ha később jobban megnéz, maga is elbámul. Magyar embernek való, lovast edző vadászat az agarászat, pajtás !" „Azután nem kutya ám az, a mivel mi fogatjuk a nyulat; tisztelettel beszélj ez állatokról. Az agár nemes áilat; rangjára nem alább való ennél a vizslánál, mely oly okosan néz rám. Futni tudni, mint az agár, az dicsőség : felütni a nyulat futtában a levegőbe s ugy kapni el, az remek cselekedet. Látnád csak ezt, te is tüzet fognál." „Végre pedig én nemcsak agarász vagyok, hanem vadászom mindenféle fegyverrel és mindenféle vadra, és lőttem is már minden e hazában lakozó vadat, kivévén a medvét, zergét és hiúzt, Jöjj el hozzám, s több és szebb őzagancsot mutatok, mint a mennyi és a milyen szobád falait díszíti." „Annál jobb, annál jobb. Már igy szeretem. Lehet, hogy szép élvezető vadászat az agarászás, de azért mégis semmi a mi vadászatunkhoz képest. Maradj nálam vagy egy hétig, s ha nem lősz medvét, odaadom ezt a vizslát a legroszabb agaradért." Medvét lőhetni, reám nézve oly csábító kilátás volt, hogy ismételni nem engedtem a meghívást; megígértem, akár két hétig is. „No hát végezz fuvarosoddal, vagy ha saját lovaidon vagy, hajtass be udvaromba."' Néhány perez múlva az erdész istállójában állottak lovaim, holmim pedig a vendégszobában. Bemutatott nejének, bekiáltotta kis fiát, annak parolát kellett adni a bácsinak ; megmagyarázta, hogy vizslája, a Darlyn mily remek egy állat. Okosabb" akármelyik falusi góbinál. Örökösen velejár lesre, haj tó vadászatra, s igen jól viseli magát. Egy vadat sem riaszt el, sőt akárhányszor megtörtént volna, hogy észre nem veszi a vadat, ha a Darlyn nem figyelmezteti rá. És ez igaz volt, mint később elbeszélem." Füttyentett a kopóknak, azok csaholva rohantak be, majd legázolva mindkettőnket. „Már az igaz, durva teremtések vagytok" dörmögé. „Nem fog rajtatok a nevelés; nem akartok sehogy finomabb modorra szokni." „Ez itt a „Lárma" muszka vér. Vörös, durva szőrén viseli fajjellegét. Ez az egyetlen muszka a világon, melyet szeretek. Amaz a fekete, vörhenyes sárga hajtókáival az „Indits". Ez fölkeresi, amaz el nem ciyszti a vadat. A melyiket e két gazember fölvesz, annak vége : vagy puska elé kerül, vagy ők eszik meg." szülése a maximumra hágott; — halam most nagy erővel rángatózik, hevesen dolgozik, ha most sinórt nem eresztek, el kell annak szakadni, vagy a horog vágja át magát. De alig bocsátottam 2—3 méter sinórt, a hal már megkerült egy ezülöpöt — s iine fix pontot talált, — egy-két másodpercz mulVa lesznkítá magát horgomról, s elszabadúlt! *) „l'aff" lettem, de keserves, szánalomlomraméltó pofát vágott József is, úgy hogy nevetnem is kelle, minden boszuságom daczára. Végre is vigasztalódtam. — Megállj, vén kópé, ezt nem felejtem el, — horgomra kerülsz te még, ha törik-szakad is! Akkor azután: „Hacccoque meminisse juvabit." Sokszor próbálgattam ezután minden módon, de ugy látszik halam is jól megjegyezte magának a níultakat, s „kettőn áll ám a vásár", gondola. Hasztalan volt erőlködésem, de én csak fen akartam tartani az érdekes „ismeretséget" s minden alkalommal be-bekopogtattam. Igy történt, hogy egy szép augusztusi nap alkonyatán, midőn a Göllnitz pisztrángjai kitűnően vették a műlcgyet, minden más zsombot mellőzve, egyenesen a hídhoz siettem. Józsefnek is vérmes reményei voltak' s előttem idegesen ugrálva, mindenféle „tíicsköt-bogarat" összefog; „ezt mind megpróbáljuk — úgymond — s ugy érzi, mintha a szép hal már hálójában volna." IIa azonban halam horogra menne is, nehogy ugy járjak, mint a minap, következő tervet főztem ki: A halat a sebes árral szemben par force kihúzni a hid alól ép o(y veszedelmes lenne, mint a híd alatt kifárasztani, mivel pedig menedék*) A hal „elszabadülz". E szóval a „Brőfy way" műkifejezést akarom helyettesíteni; mi azt jelenti, hogy a hal az által szabadul meg a horogról, hogy saját erőlködése, rángátódzása által a horogba akadt bőre vagy ajka átszakad, a nélkül hogy eszközeink engedtek volna. — Jártas horgásznál — ki szerszámait jól szokta megbírálni mi előtt használná, — s ki a kifárasztás műveletét érti, ezen utóbbi eset a legritkábban szokott megtörténni, küzdjön bár a legerősebb hallal. 5 Evvel a bemutatásnak vége volt és nyúlt a korbács után; de míg leakasztotta a szegről, Lárma és Indits künn voltak az udvaron, keresztülgázolva libán, ruczán, csirkén. Ezért a szolgáló kergette meg seprűvel. Erre a két betyár kiugrott a kapun az utczára. Ezt meglátta a gazda. „Tyhű, a ki teremtette" szaladt ki, és szép szóval visszahívta Lármát és Inditset, és megmagyarázta nekik, hogy most czvorkára, mert ha bitangolni mennek, baj lesz." Lárma és Indits tehát lánczra kerültek s kifeküdtek házuk elébe, nagyot ásítva és nyelvüket ki-kinyujtogatva. Ez emovens intermezzo után megmutogatta fegyvereit. Volt belőle elég. Golyóra, göbecsre. Rövid damaszk és két rőfös hosszú madarászó. A többi között egy párcső (dupla) közönséges gráner. „Ezt valószínűleg emlékül tartod." „Sőt ellenkezőleg. Legkedvesebb fegyverem. Ilyen hordásu puska nincsen a völgyön. Nincsen az a száz forint, a melyért odaadnám." És valóban láttam e fegyverből lövéseket, melyek bámulatra ragadtak. Mai napig is van ily úgynevezett Gráner elég, a mely vetekszik a legfinomabb angol csővel. Az alatt elkészült az ebéd, és kénytelen vagyok megvallani, hogy jobban nem egyhamar ettem. Főleg vadhúsból, pisztrángból állott, de mily pompásan volt elkészítve! Meg is dicsértem. „Hja, az én feleségem kitűnő szakácsné", mondá büszkén Boruth, „s a vadat elkészíteni tőlem tanulta." „Nem nagyon óhajtanék főzteilből enni" válaszolók. „De kérem," védé férjét a menyecske, „meg lehet azt enni." „Meg is eszed, még pedig holnap, s akkor gáncsolódhatsz, engem nem fog ugy genirozni, mint az asszonyokat szokta." Délután elővett egy golyós puskát: „Menjünk, hadd lássuk, fogsz-e tudni lőni belőle." Nem messze kellett menni, a kertből az erdőbe léptünk. Csakhamar ki volt jelölve a czél, s ón néhányszor belelőttem. A fegyver nem volt oly szép, amily kitűnően hordott, s a lövegek vagy a feketében, vagy közvetlen körülötte vágtak be." „No, ha nem ijeszt meg a medve, akkor meg lesz a bőre, majd mutogathatod vendégeidnek", mondá gúnyosan. „Hát azt gondolod, félek a medvétől? „Én nem gondolok semmit, én csak azt kívánom, hogy meg ne ijedj tőle, mint a Bach-korszakbeli szolgabíró." „Hát az megijedt?" „Meg ám, még pedig igazán." „Hogy történt, beszélj, de ne diákul." „Mi vadászok nem szoktunk hazudni, se nagyítani, azt jegyezd meg magadnak. Azt csak a pugriesok*) fogják reánk. Vadászat közben, az erdők magányában *) Értsd mindenkit, a ki nem vadász. helye a híd alatt van, semmikép sem fog onnét kiúszni, hacsak mi onnan ki nem tereljük; legczélszerübb lesz tehát, ha jóval a híd felett mindketten csendesen a folyóba megyünk be, s a térdigérő vízben óvatosan közeledünk a hal Standortja felé, — ha harapni fog s horgon akadt, rögtön felé rontunk mindketten, egyeneseu a híd alá, hogy azt onnan ki, a zsomb alsó részébe riaszszuk. Sugaramon két légy volt, fő légyül egy kis „Aider fly", függő légyül egy szintén kicsinyke „Soldier". Lehető rövid sinórt bocsátva, óvatosan közeledtünk; alig ér azonban legyem a híd alá, érzem már a fenakadt erős halat, mely most szabadulási ösztönében méternyi ugrásokkal dobálja ki magát a víz felé, s nagy poesolással veri habbá a vizet. A mint kicsináltuk volt, rögtön egyenest felé siettünk, be a híd alá, s miként reméltük, a megriadt pisztráng villámgyorsan szökik kifelé, s egy pillanat alatt a tág zsombban van, 15 méter sinórt rántva le, a kerékről . . . Utána! át a híd alatt. (Folytatása következik.) Igazítás. Lapunk mnlt évi utolsó számában a „Pisztráng-halászat" czímü czikkben néhány téves és értelemzavaró hiba csúzott be. Igy p. o. a 452. lap 3-ik tárczahasábjában kétszer fordul elő e szám 10,000 — e helyett /ooo'(ezer); — továbbá ugyanott a londoni horgász-clubbok ismertetésénél (462 lap utolsó sor) e helyett: „Az egyletek mentingjeiket az idény folyamá'ban egy-kétszer szokták tartani, igen különösek, mint „Golden barbel" stb. — e helyet értelmesebben olvasandó: „egy-kétszer szokták tartani; a clubbok nevei néha igen különösek stb.