Vadász- és Versenylap 24. évfolyam, 1880

1880-01-29 / 5. szám

JANUÁR 29. 1880. 35 testében lappangó sorvadás csalhatlan tüneteinek észlelése erőltette tollamra. Igaz, hogy látszólag ma még nem vagyunk pusztulással fenyegetve; még mindig magasan ragyog „Kincsem" csillaga és „Kisbér" dicsőségének sugarai is éltetnek még némileg bennünket; de mind ez mulandó, és jelen szép napjaink ismételt élvezhetésére csupán akkor számithatunk, ha a telivér-tenyésztés szélesebb mérvlí és maradandóbb gyökeret verhet hazánkban mint a minővel bírt ez ideig. * * * „A telivér-tenyésztésnek nem kevés ménesre szorítva kellene lengeni; tartson minden lókeilvelő, leinek módjában van, néhány Icanczát" mondja a telivértenyésztés és verseny irodalomban ép oly avatott, mint a versenypályákon lovaival diadalokat aratni szokott Br. Majthényi Izidor, ki e tárgyban irt közleményével, számokban és számokkal bizonyítja, hogy a telivér-tenyésztésnek nálunk látható elhanyagolása, nemis annyira annak költséges voltában, ha-nem sokkal inkább előkelőinknek és vagyonosabbjainknak közönyében, "illetőleg talán az ügy anyagi része iránti tájékozatlanságában leli indokát. Es valóban, bár mennyire el kelljen is mindannyiunknak ismerni, hogy az ország anyagi viszonyai igen sötétek és aggodalmat gerjesztők, — mégis képzelhetjük-e azt, miszerint a nyomasztó állapot máris oda fej lődütt, hogy e hazában nem található 40—50 egyén, ki 5—6 vagy 8—10 telivér kanczát nem tarthatna s ezek sarját fel nem nevelhetné a nélkül, hogy magában azt ne kellessék mondani: „én ezen eljárással magam iránt vétket, családom iránt bűnt követ tem el? — Hála isten, e pontra nem jutott még Magyarországnak sem főúri, sem nagybirtokos osztálya. — Mégha báró Majthényi Izidor úrnak részletekben és számszerint igazolt kimutatására megengedném is azon észrevételt, miszerint jöhetnek kedvezőtlenebb évek, melyekben külföldi lovak is ép ugy osztozkodhatnak velünk díjainkban, mint ma mi osztozunk az öveikben, még akkor is oly arányt nyújt a tényekre alapított számítás, mely kétségbevonliatlanúl mutatja, mikép a telivér-tenyésztés elejtését nagybirtokosaink az óvatossággal és takarékossággal indokolni jogosultak nem lehetnek. — A telivér-tenyésztésbez s annak helyes irányú kezeléséhez a szakértelem mellett, erély, elevenség, érdeklődés és az ügykövetelte meleg vonzódás kívántatik; amint a meglevő szakértelem mellett emez említett feltételek is elterjednek urainknál, be fog bizonyúlni,hogy a teliver-tenyésztés nemcsak kiadást tud emészteni, hanem jövedelmet is képes teremteni. * * * Báró Bánffy Ádámnak sorai éltető bal zsamként hatottak aggályaimra ! Annyi melegséggel, oly benső meggyőződéssel jelezte az ügy iránti szeretetet, s oly biztatólag tolraá csolta erdélyi polgártársainknak a televér-tenyésztés és versenyügy iránti méltánylását és ragaszkodását, miként önkénytelen azon gondolat villant meg agyamban — „vájjon lia az ügy itt, a Duna és Tisza mellékein pusztulásnak kezdene indulni, nem-e Erdélyből nyerne az uj életet? Épen ugy, mint sokszor és sok elveszettnek látszott Ugye a magyarnak máskor is már Erdélyből merített annyi uj erőt, melylyel ismét emberségesen talpra tudott állani. — Jótékony és reményt gerjesztő vigasz az, mit Br. Bánffy lelkünkbe csepegtet és anynyival értékesebb, mert ott, honnan a bizta tás érkezik, tagadhatatlanul mostohább viszonyokkal kell az ügy bátor barátainak meg küzdeni, mint az ország legtöbb egyéb vidékén ; már pedig, a nehézségekkel is szembe szállott férfiak határozott törekvése mindigkettőztetett reményt nyújthat a siker kivívásához. IIa Br. Bánffy Adám Urnák szavai, már egymagukban is — minden kétséget kizárva — meg nem győzhettek volna bennünket az erdélyi tenyésztők komoly akarata, és a nagy közönségnek az ügy iránt érzett rokonszenve felől, — hivatkozhattunk volna a magyar televér-teuyésztés egykori bölcsőjének, most már egyik menházának „Zsibónak" urára, Br. Vesselényi Béla ő méltóságára, ki e lapok mult évi 52-ik számában, nézeteivel erre nézve egészen Báró Bánffy nyilatkozatához csatlakozik. Azt illetőleg tehát, hogy a televér-tenyésztés és versenyügynek jövőjét, túl a Királyhágón a közöny meg nem semmisiti, Erdély ezen két lelkes férfiának megnyugtató szava biztosítja. Nem kell tehát rettegniiuk, hogy ez irányban az akarat és ügybiizgaíom bátran ki ne állja küzdelmét a viszonyok viszássága ellen. A ki a televér-tenyésztés összkezeléséindokait eltulajdonítva, bizonyos irányban az általa felhozott érveket használtam fegyverül. Bornemissza ur nézeteit elfogadva, csupán azon jóhiszeműségben nem osztozom vele, a melyet a versenyek ügyére nézve táplál, még az esetre is, lia a televértenyésztés veszteglésre volna kárhoztatva, — valamint nem bizom azon reményében, melylyel a pangó tenyésztést, a veszteglés korszaka alatt tartandó versenyek által uj életre serkenthetni képzeli. A veszteglést hanyatlás követi, hanyatló tenyésztés mellett pedig életerőben fentartliató versennyel alig kecsegtethetnek magunkat. Bornemisza úr azt hiszi, miszerint nincs mitől tartani, csak 200—300 ezer frt körül legyenek a nyerhető versenydijak. Igaz, hogy ily összeg elég szép és a verseny-vállalkozásra igen csábitó, — azonban nézetem szerint épen itt a bökkenő. Lehet-e képzelni, hogy a telivér hanyatlása mellett s a kedvetlenség beálltával, ezen összegek maradhassanak meg díjakúl? — E két tényező együtt él és együtt hal; két iker testvér, kik közül nem érezheti magát jól az egyik, midőn a másik betegségben szenved. Ha a telivér- ten)'észtés hanyatlik, rohamosan hanyatlik véle az egyesek áldozatkészsége. Az állam pedig, — melynek áldozni csak ott kell és csak ott szabad, hol az áldozat gyümölcsöt is terem — nagyon meg fogná gondolni, vájjon jogosult e díjösszegeket kitűzni tisztán azért, hogy oly versenyek tartassanak, melyeknek az országos tenyésztésre, már csak azért sem lehetne üdvöt hozó hatása , mert a hazai telivér-tenyésztés elzsibbadt állapotában, sem számban sem minőségben megtelelő példányokat előállítani alig bírna, s igy — a közvagyonból áldozott versenydijakat, igen valószínűleg, majdnem kizárólag idegen verseny-játékosok, üzleti versenyzők fognák biztos zsákmányképen zsebeikbe söpörhetni. Hogy ez ne történjék, hogy a magánosok áldozatképessége — az ügyszeretet és azzal, foglalkozás 'folytán — ne apadhasson, s végre hogy az állam az ügynek nyújtott kedvezmények megszüntetésére ne kényszeríttethessék, — láttam szükségét, a talán még nem elkésve érkezett emlékeztetés közrebocsátásának. Es ezen emlékeztetést nem az elvonuló veszteglés balkövetkezményei iránt támadt aggodalom szülte; ezt az ügy egészségesnek látszó séggel figyelembe sem vehető kanczacsikót Monarque utáD. Ha Gladíateurt nem számítjuk, csupán Villafranca az, melyet Miss Gladiator még fölmutathat siker gyanánt, ez eléggé jó másodrendű kanczát; de az is igaz, hogy egyetlen oly ivadék is, mint Gladiateur, elégséges arra, hogy egy anyakanczát hiressé tegyen. Nemkevésbbé érdekes tudnunk, hogy kivüle még anyja is, nemcsak jeles lovat nem, de még csak valamirevaló jó ivadékot sem hozott létre. Gladiateurnak eredete annál bámulatosabbnak tűnik föl, minthogy Monarque mindig bizonyos ellenszenvet érzett Miss Gladiator iránt, mig ellenben Lionba (Mandarin anyja) iránt, — ha szabad magunkat ekkép kifejezni — a leghevesebb szerelmet táplálta. Hogy Monarque-ot ama szövetségre birni lehessen, melyből Gladiateur származott, egy ideig a kedvelt szultanája előtt kellett gerjedelembe hozni s aztán szemeit bekötve, Miss Gladiatort helyettesíteni az előtte nagyobb becsben állott Lionba helyett. Bármily jelentéktelennek tessék is e tény, mindamellett is érdemes a természet titkainak buvárlására. Ki tudja, vájjon e tulizgatottság s az elkövetett leleményes csiny, a mén kijátszása, nem volt-e némi befolyással a kitűnő ivadék létrehozására? Gladiator, mindjárt eleintén, csikó korában kitűnt a vele egykorú csikók közül; valóságos óriás, mondhatni kolosz volt, de mindamellett sem hiányzott alkatából a tökéletes öszhang. Angliába átszállitva, — mint a Danguménes valamennyi tenyésztménye, — először 1864-ben jelent meg a verseny-gyepen, anewmarketi őszi meeting alkalmával, a midőn is a Clearwell-Stakest nyerte, 8 stone és 10 font teher mellett, Joker, Ostreger, Don Basilio, Verderer, Maid-Marion, és hat más versenytárs ellenében; ugyanez alkalommal a Prendergast-Stakesben (hol Bedminster győzött) harmadik lett. Nehény nap múlva azonban a newmarketi Criteriumban — melyben Chattanoga lett a nyertes, — nem kapott helyet. Ez első fölléptével mi sem mutatott arra, hogy a sors által oly magas hivatásra van kiszemelve. Egész télen is sokkal ismeretlenebb maradt, semhogy előnyös oldaláról megfigyelhették volna. Nagy óvatossággal kellett el járni, hogy rejtve maradhasson e félelmes champion, idomítása folyamában. Az ő idomítása valóságos legendává vált az istáló évkönyveiben. Valamennyi istálótársát lerázta nyakáról s nem tudták többé, melyikkel futtassák; a két-három tartalékban levő ló nem volt képes vele lépést tartani; még Fille-del'Air-t is áldozatul kelle hozni, s ugy látszik Gladiateurrel való galoppja zárta be e hires kanczának a carriérejét. Egyedül Mandarin tartotta ki vele a tempót, de, mint beszélik, ez is annyira rettegett a kisérlettől midőn félelmes testvérével kellett futnia, hogy remegés fogta el s legott mutatkozott rajta a veríték. 1865-ben Gladiateur a franczia ivadék-ver, senyben lett lóvá, megnyerve a kétezer guineát, legyőzve Archiméde-et, Liddingtont, Quambesit, Bedminstert, Breadalbanet, Kangeroo-tRégaliát és tiz más ellenfelét. Ez első szép sikere által kezdte magára vonni a közfigyelmet s némileg emelkedett becse a Derby-fogadásoknál, a nélkül azonban, hogy valami különös kedvenczczé vált volna még; mert koránt sem álmodták meg, hogy e franczia ló Derby-nyerő lehessen, más szóval: Anglia legnagyobb versenyében diadalt aratli isson. Az 1865-dik év május 31-ike emlékezetes nap maradt a két ország turf-évkönyveiben. A franczia a még érintetlen sceptrumot ekkor ragadta ki ang) szomszédjának a kezéből és első izben történt, hogy idegen ló öszszemérte erejét Nagy-Británia élitejével. E siker erős viszhangot keltett s dusan jutalmazta Langrange grófnak vakmerő törekvését. Midőn a kábultság első pillanata elmúlt, magok az angolok sem tudták elpalástolni ámulatokat e csodálatraméltó állat iránt. „Mikor Gladiátor fut — irták az angol lapok — ugylátszik, mintha a többi ló egy helyen vesztegelne." A walesi herczeg pedig nagy elismerésének fényes bizonyítékát akarta adni, Lagrange grófot meghivta ama nagy diner-re, hol az