Vadász- és Versenylap 24. évfolyam, 1880

1880-01-22 / 4. szám

28 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP 1880. JANUÁR 22. böző időszakokban rendezett állatkiállítások nyújtottak. Nemcsak gazdag anyagot mutattak be a világ különböző országai, hanem — a mi ránk nézve kétszerte érdekessé tette e különleges kiállításokat, egyúttal önérzetünket is emelheté; — összpontosítva láthattuk itt az állattenyésztésnek legújabb fejlődését és óriás,! sikereit, saját kiállításunkkal sem vallottunk pedig szégyent. Látva a tömérdek becses, de roppantul különböző anyagot, mely itt az érdeklően szemlélő látogatónak be lőn mutatva, újra meggyőződhettünk arról, hegy minden országnak megvan földrajzi fekvésének és klimatikai viszonyainak, leginkább pedig gazdasági természetének és modorának megfelelő egy vagy több alapfaja a különböző állatneme', bői. Csak azon kellett bámulnunk, mennyire változtak meg e gyakran rokon alapfajok a különböző kezelés mellett. Láthattuk és meggyőződhettünk róla, hogy minél kevesebb goud fordíttatik a fajok okszerű tenyésztésére, azaz minél inkább egy szerűen az állati ösztönre s a véletlen párosulásra van hagyva a szaporodás, annál inkább uralkodnak a fenmaradó vagy keletkező fajon csakis a természetes viszonyok. Minél okszerűbb gazdálkodás, takarmányozás és tenyésztés foly pedig, annál inkább van az embernek kezében a felismert szükségletnek megfelelő fajt nemcsak megválasztani, de úgyszólván megalkotni is. Nem a természetadta, századok alatt majdnem kizárólag csak a klimatikus viszonyok befolyása alatt némileg konstans fajjá vált állatpéldányok bemutatása képezheti egyébiránt ma már az egyes országok dicsőségét, főleg világtárlaton. Hanem az öntudatosan képezett és nevelt fajok egyes példányai azok, melyeknek szemlélése érdekel s a melyeknek mikénti keletkezését megismerni óhajtjuk, miután bennök az illető ország gazdaságának színvonalát is felismerhetni véljük. Semmiben sem tanulmányozhattuk ezt inkább, mint a lovakon, melyeknek legkitűnőbb példányait, a telivér angol versenylótól a különböző fajú könnyebb, s erősebb nyerges és legnehezebb munkáslovakig, egyaránt nagy jelességben volt alkalmunk szemlélhetni. Mit mutattak be ebből a különböző országok, főleg Anglia, még inkább pedig maga Francziaország, mit saját hazánk, azt itt fölösleges volna felsorolni, hacsak Tanfi Gusztáv úr jeles és kitűnő szakjelentését itt újra nem akarjuk lenyomatni. Sokkal érdekesebb saját viszonyainkra vetni futólagos pillantást, bárha e tekintetben is megelőzött nevezett szerző ama füzettel, mely a kormány kiadásában megjelenve, a kiállítás látogatóit volt tájékozandó hazánk lótenyésztési viszonyairól. Elég itt megemlíteni, hogy e téren feleltünk meg leginkább hazánk közgazdasági igényeinek. Nincs közgazdaságunknak egy ága se, melyért aránylag annyit áldoztunk volna; de nincs is egy sem, mely busásabban hozta volna meg gyümölcseit. Kormányférfiak jöttek s mentek, de nem volt egy se, melynek e szép lendületnek indult gazdasági ág szívén ne feküdt volna, s bár hányszor változtak az országos képviselők az időnkénti választások alatt, több kevesebb zsörtölődéssel, de mindegyik ház megszavazta, ha némelykor törlésekkel is, a szükséges költségeket, főrendi házunk pedig a költségvetés eme fejezetének követelésein nem ütközött meg komolyan soha. De, mind e változás között egy szakértő férfiú maradt meg állandóan ez ügy vezetésének élén, a ki támogatva s istápolva rokonnézetű kiváló férfiak által, tiszta öntudattal s vas következetességgel oda vitte lóte nyésztésünk ügyét, a hol ezt ma örvendve látjuk, s a mely színvonalon az mái haladott s ez ügyért szintén lelkesülő államoknak már irigység tárgyát is képezi. Igaz, hogy e téren a nemzet egyik rokonszenves tenyésztési ágával találkozott az irányadó kormányközeg. Az sem tagadható, hogy főuraink nagy részének egyik kedvencz eszméjét, a lóverseny iigyét is segített az előmozdítani. De ne gondoljuk, hogy itt is előítéletekkel s elfogult nézetekkel egyrészt, másrészt a nemzetünk nagy tömegével vele született indolentiával ne kellett volna megküzdeni. Kijutott mindnyájából elég. Annál inkább emelhetjük ki azonban az öntudatos s tervszerű vezetést, mert csak igy juthattunk el az angol teli- és félvér helyes tenyésztéséig, de csakis igy maradtunk mentek ama nem kevéssé fenyegető bajtól, hogy túlságos anglomaniából elpocsékoljuk a kincset, melyet a viszonyaink közt megbecsülhetetlen arabs vérben birunk, és nem estünk ama másik hibába, hogy el hagytuk volna korcsosulni, hanem tisztán tenyésztve e vért Bábolnán, viszont Mezőhegyesen okszerű vérkeverés által oly fajt teremtettünk a Gidrauokban, mely ma már konstáns és speciálisan nemesített magyar fajnak tekinthető s az ország nagy lószükségletének, a küllőid legterjedtebS kivánatának bő anyagot szolgáltatva, méltó büszkeségünket képezi. A nemzetközi lóversenyek bebizonyították, hogy ujabb időben az okszerű hazai tenyésztés nemcsak egyenértékű telivér anyagot képes szolgáltatni a külföldnek e téren leghaladottabb országaival — bárha kellő mennyiségben előállítani azt még képesek nem vagyunk — de a párisi kiállítás tüntette ki csak: először, bogy a legtisztább s legnemesebb arabs vért ez idő szerint Magyarország lótenyésztése bírja; másodszpr, hogy Magyarország az, mely a gyors kocsilovat s a kitartó könnyű nyergest legjobb minőségben s maholnap már kielégitő menynyiségben is képes szolgáltatni nemcsak saját monarchiabeli hadseregének, de a külföldnek is. Két oly siker ez, melynek méltán megürülhetünk, hogy a párisi kiállítás szolgáltatta; de olyan is, mely megköveteli, hogy indító okait folyton szem előtt tartva, kutassuk mező- és közgazdaságunk egyéb ágaiban is, miért nem tudtunk hasonlókat elérni. A meglevő anyag jelessége, bármily hatalmas tényező legyen is, egymaga nem elegendő, mert jól tudjuk, hogy más téren is birunk kitűnő ős anyaggal a nélkül, hogy azt közgazdasági jelentőségéhez mérten, hasonló kitűnőségre emelhettük volna. A társadalmi érdekeltség a vprsenyek iránt se tehette csupán; mert több ennek ma is ellenzője, mint pártolója, kevés lévén amaz értelmesek száma, kik a lóversenyügyben nem önczélt, hanem erő- s képességi próbát látva, tudják, hogy ennek fölismerése nélkül helyes és okszerű tenyésztés is lehetetlen. Azontúl pedig tudjuk, hogy versenyügyünk is még többhelyt eléggé küzd az indolentiával, s hogy itt is az Uralkodó raunifiezencziáján kivül akárhányszor az állam nak kell közbe lépni, hogy díjak által buzdítva, tegye lehetővé a különböző vidéki versenytérek méltó fentartását. Ismét tehát az államnál — vagy közvetlenebbül — a kormánynál kell megállapodnunk, melynek ez irányban tántoríthatlau erélye nemcsak az ok- és tervszerű vezetést engedi meg, hanem a szükséges tőkék és pénzösszegek előteremtéséről, de a közönség buzdításáról s érdeklődésének felköltéséről is tud gondoskodni. Éhben kulminál pedig összes közgazdasági politikánk feladata. A külföldi példáknak tanulmányozása s az ott szerezhető tapasztalatok gondos gyűjtése, de nem majmolásuk, hanem önálló, a viszonyokhoz mért erélyes cselekvés. Ez emelte magasra lótenyésztési ügyünket, ez tartja fenn; s no is ámittassuk magunkat azok vészes szózata által, kik máielérkezettnek hirdetik idejét, hogy a lótenyésztés ügyét immár a magángazdálkodás kezére bocsássuk. Ezzel megtakaríthatnánk ugyan néhány százezer forintot az államköltségvetésben, a hol a tételeken látjuk a budgetvita alatt; de elpocsékolnánk ugyanannyi milliót a nemzet budgetjéből, melynek egyes tételeit nem látjuk ugyan, de megéreznők idővel annál erősebben az adózási képesség csökkenésében. Hisz mennyiszer volt hirdetve, hogy az adóképesség emelésére kell fordítania az államnak főgondját; de a kik hirdetik is, nem látják be, hogy az államra nézve az csak költségemeléssel járulhat, s hogy az állam takarékoskodása gyümölcsöző iuveszticziókban százszoros apadást jelent a nemzeti jövedelemben. Mindezzel azonban kissé eltérünk tulajdonképeni tárgyunktól, mire egyébiránt ép aipa fájlaló érzés vitt, mérthogy közgazdaságunk nem minden terén találkozhatunk hasonló egészséges, jó és gyümölcsöző intézményekkel. Azért mindazonáltal el nem vakultunk e szépen fejlődő ügyünk árnyoldalai irányában sem. Ilyenül kiemelhető, hogy bár speciálitásunknak kell elismernünk és minden kitelhető eszközzel emelnünk a természeti viszonyainknak, sőt a külföldi kívánatnak is legjobban megfelelő könnyebb lófajt; korántsem értünk el hasonló sikert — bár törekvéseket itt sem tagadhatunk — az erősebb munkásló s a nemesebb carossier tenyésztésében. El kell ugyan fogadnunk a munkamegosztás nagy elvének helyességét, de nem fo gadjuk el — mint más helyen is kinyilatkoztattuk — akkora nemzetközi jelentőségét, hogy mi, például, csak az olcsóbb fajokat tenyészszük, a becsesebb anyagbeli szükségletet pedig külföldről fedezzük. Bármily jó kezdet legyen is, a különben csúnya fejű s termetű, kisebb Noniusból, viszonyainknak megfelelő jó munkáslovat alkotni: a nagyobb Nonius-taj nem látszik még eléggé nemesüknek s tökéletesnek arra nézve, hogy belőle akár az országbeli szükségletet kielégítsük, akár pedig exportra is termeljünk. Magyarország azonban elég nagy, vidékei talaja, takarmány-termesztési képessége, sőt birtokosainak hajlamai s értelmisége eléggé különbözők arra nézve, bogy a különféle vidékeknek s körülményeknek megfelelő bármely igényelt lófajt is kellő minő- s mennyiségben tenyészszünk. E tekintetben különben is igen tanulságos például szolgálhat Francziaország s amit Tanfi úr felhoz, több izben emiitett jeles iratában, az országon belőli munka inkább szerep-megosztásról a lószaporitás és lónevelés között. Akárhány vidéke van Magyarországnak, melynek birtokosai anélkül, hogy a szükséges tenyészanyaggal rendelkeznének, pompásan nevelhetnék a csikókat s eladásukkal fényes üzletet csinálhatnának. A szerepmegosztás e neme csak annyiban látszik aggasztónak, bogy a csikónevelő, nem eléggé konstanssá vá't vidéki fajainknál, a kellő erős munkapróba — főleg versenyek — nélkül nem fogja-e gyakrabban, csikó korában eléggé még meg sem Ítélhető oly anyagra pazarolni gondozását, mely utóbb be nem válik s melynek eredeti hibáit, a tenyésztési rendszert meg nem változtathatván, helyre sem ütheti? (Folyt, köv.)