Vadász- és Versenylap 24. évfolyam, 1880

1880-04-08 / 15. szám

ÁPRILIS 15. 1880. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 139 gyakorolni. Mindenesetre szükséges ezen manipulatióhoz legalább is három ember; de embereink tudva azt, hogy e medve nem nagy, mert őszszel többször látták, a midőn az odúhoz sompolygott és azt takarította, kettőjüket is elégségesnek találták, ugy vélekedvén, hogy az osztályrész annál nagyobb lesz. Már útközben a szükséges karókkal ellátván magukat, midőn felértek, az odu igen alkalmas lévén az elzárásra, mert a fa gyökerei megengedték a karók alsó végéni megerősítést, csakhamar a disznóláb csánkját a hóba állítva, az odút e karókkal keresztbe rakták, a magukkal vitt gúzszsal pedig az egyik karó felső végét erősítették meg, mig a másik, saját karóját tartotta, a disznóláb pedig mint harmadik személy szerepelt. A medve e műtét közben mozdulatlan volt, nem is kukkantott ki, miként azt máskor tenni szokta. Sztrilaj! lőjj! sugá egyszerre a karóttartó jobb puskás. „Csak tartsd be a puskát", válaszolja amaz. „Igen ám, de csak egy kicsit látom." „Lőjj már no ! hisz elég van benne, valahol csak találod; s a disznóláb csakhamar eldördült, nagy csudára azonban a medve most is csak keveset mozdult. „Fogd a karót most, mert hátha a gúzs elszakad", folytatja eközben az egyik, mialatt a medve még mindig nem mozdult. Még tartják mindketten a karókat; miközben mindig bangosabban kezdenek beszélni; de a medve most sem ad éjet-jelt; rábeszélték egymást, hogy meg van már, bogy a medve az övék, és eleresztik a karókat, fejszéjüket karjaikra akasztva, kész volt az öröm. — „No jól van testvér, jól találtad te azt, hanem hát, de el vagyok fáradva, üljünk le, gyújtsunk pipára, s majd kivegyük mindjárt", mondja az egyik. Mig embereink ekként tanakodtak, egyszer csak a maczkó is kidugja a fejét a barlangon, széjjel döDti a karókat s a két ember nagy rémületére elment vagy 30 lépésnyire és ott leült. — A disznóláb nem volt terhes állapotban, mert arra nem gondoltak, hogy lőni is lehetne; hogy aztán a medve eltűnt s embereim nem ihattak a medvebőrére, az magától értetődik, valamint az is megerősitést nyert, hogy a disznóláb elsülhet ... de nem teszen kárt. A boldog ember azt hitte, hogy ha belő az odúba okvetlen találnia kell! Pósfai Hettliéssy László urad. főerdész. Felvidéki vadászlevelek. II. (Kacsaverés). Dobsina, 1880. február 8. Az 1878. évi felvidéki vadászlevelekben szóltam a kevéssé ismert, titkos és tilos vadászati módokról, emiitettem s részben ismertettem, az apró dúvadakra való éjjeli vadászatokat, a gerlék őszi lövetését. a siketfajdvadászatot juhászebekkel s a csöntörök őszi vadászatát. Elkerülte ekkor figyelmemet, hogy létezik Oroszországban egy vadászati mód, mely az ejtett vad menyiségénél fogva az illető vidékekre gazdászati fontossággal is bir s melyet vadászközönségünknek érdemes bemutatni mint szintén olyan vadásznemet, melyről a szakkönyvek meg nem emlékezvén, csak kevés embernek lehet tudomása! Ezen vadászat — ha ugyan annak lehet nevezni — az úgynevezett kacsaverés, azaz a vadruezáknak dorongokkal, botokkal való tömeges agyonverése. Ismertette ezt a berlini „Sporn" egyik korábbi folyamában Krementz erdőmester, ki mint herczeg Wittgenstein másfél millió holdnyi erdőségeinek gondozója, több évtized óta Oroszországban tartózkodik. A kacsaverést következőleg irja le: Litvania déb részében az u. n. Polesiában, nevezetesen a Pripet folyam rengeteg mocsaras vidékein igen sok apró mélyedés létezik, hol a nedvesség összegyűlve, állandóan megmarad, s tiszta tócsát képez, melynek viztükre majd mindig kerek vagy oval s 40—50 lábnál nagyobb átmérővel s 2—3 lábnál nagyobb mélységgel ritkán bir. E víztükröket az itt uralkodó bokros füzek 8—10 láb magasságban koszorú-alakban övedzik s körülte sűrű szegélyt képeznek, melyen csak némi bajjal lehet keresztülhatolni. Ide szoktak a vadruezák a reggeli szürkületben százával húzni, itt töltik játszva vagy pihenve a nappalt s innen vonulnak azután estve a legelő terekre, hol az éjszakát töltik. E rejtett tócsák, melyeknek csendjét legfelebb egy szomjas medve vagy jávorszarvas zavarja s melynek sűrű füzkoszorúját sem ember, sem apró ragadozó vad át nem törheti ugy, hogy a kacsasereg azt észre ne venné — a kacsaverésnek szinhelyei s az illető földtulajdonosnak vadas pagonyai, melyek neki augusztus közepétől, a fagyások beálltáig dús prédát szolgáltatnak. Őrzik is féltékenyen e csendes tócsákat, kivált a parasztok, kik azokat kerteknek (Szadi) nevezik. Maga a kacsaverés következőleg meg)

7 véghez. A verésre kirendelt népség — tiz, húsz férfi — a tócsák közelében üt' éji tanyát, mivel napkelte előtt legalább egy órával a helyszínén kell lennie. Minden ember fel van szerelve egy könnyű de erős rúddal, mogyoró vagy fenyüfából s egy, a kacsák felvételére szolgáló s nyakba akasztott üres zsákkal. A rúd hossza a tócsa nagyságához van alkalmazva, oly bosszúnak kell lennie, hogy vele lehetőleg a viztükör közepéig ütni lehessen, tehát 10—14 láb; a vastagsága ott hol marokra fogják, 1

J/

2—2 hüvelyk. Az emberek a lielyszinére érve, a füzkoszorú belső oldalára a vizbe állitatnak, egymástól rúdtávolra, s mindegyik, dorongját két kézre fogva s szomszédja felé ütésre készen tartva, a legnagyobb csendben várja a kacsákat, melyek, mihelyt a regg szürkülni kezd, nem is késnek s búzásuk csendes időben már messziről hallható. A kacsák a füzkoszorú magassága s a beszálló viztükör aránylagos kicsisége mellett, sebes búzásközben oly rohamosan csapnak át a füzes övön, hogy képtelenek rögtön visszaemelkedni s többnyire még a levegőből veretnek le s a melyik itt elkerüli is a csapást, az a viz sziuén vagy bukdácsolás közben leli végét s, csak kevés menekül meg. Tanácsos és szokásos a bosszú rúdakon kivül még rövidebb botokat is kéznél tartani, mikkel a sebesült, bukdácsoló vagy menekedni akaró rúczák végeztetnek ki. Ezen munka közt tiltva van a lárma s lehető csendben foly az öldöklés, nehogy a következő falkák elzavartassanak. Ez okból tilos a hely elhagyása vagy a menekedő ruczák üldözése, hanem minden ember megmarad a helyén s várja a további csapatokat. Az első falka után jön a második s igy a többiek néha oly rövid időközökben, hogy s vert kacsák felszedésére alig marad idő s ilyenkor a kis viztükör a leölt, sebzett fél s le bukdácsoló vadból egész chaost tüntet fel. Illymódon foly az öldöklés, mig csak teljesen nem nappalodik, a kacsák mindig gyérebben húznak, mig egészen elmaradnak. Most felszedik a zsákmányt, összekeresik a menekülőket s vonúlnak az éji tanya helyére, hol pattogó tüzek mellett melegesznck s ruhájukat szárítják. Ha hideg a regg, a mint hogy gyakran csakis 3—4 foknyi hővel bir; akkor nem kis feladat a vizben óraszámra állani s doronggal dolgozni. A kacsákat a tanyahelyén „elosztják, tisztítják s megsózzák, később a füstbe kerülnek. Husuk kövér és jó ízű. Ha a körülmények kedvezők, ugye kacsaverés busásan szokott fizetni s nem ritkán egy húsz férfiból álló társaság egy reggelen lever 3—400 stb. kacsát s némely vadászterületen 2—3000 db. kerül egy saison alatt zsákba. Magától értetődik, hogy [egy-egy tócsán nem lehet mindennap vadászni, hanem szükséges a vert csata után 6—8 napig szünetet tartani, mig a kacsasereg újra odaszokik. A kacsafajok közül majd kizárólag a nagy vagy tőlcés kacsa (anas bosclias) kerül zsákmányra, néha, de ritkábban a kerczegő rúcza (anas crecca) is előfordúl, s néha e két faj vegyesen vagy összevegyülve is szállja meg a tócsákat. A vert kacsák nagyobbrésze szárnyalva lévén, sok elbúvik a bozótban s hálás fáradság szokott lenni, ha később vizslával át kutattatik a füzes. A kacsáknak ily tömeges öldöklése szokásos volt a mult században Kraina tartományban is, a zirknitzi tavon, még pedig nyár elején, midőn a rucza, szárcsa s más vizivad vedlik s repülni nem tud. Ekkor csónakokról folyt a vadászat s a vizivad a nád közt dorongoltatott le száz és száz számra. — Jelenleg ily tömeges öldöklések a mivelt Európában sehol sem szokásosak többé. CsetneM. A Szilágyságból. (Néhány szó a lefolyt vadász-idényről s egy scandalosus far kas-vadászati) Mult évi vadászatainkról igen keveset irhatok; már a tavaszi kedvezőtlen időjárás csak silány reményekkel biztatott. — A fogoly vidékünkön teljesen ki van pusztulva, a nyul is nagyon kevés s csakis a kártékony vadak elleni vadaszatokra kell ma-holnap szorítkoznunk. — En, látva a sanyarú telet, már korán betiltottam a nyúlvadászatot; ellenben sokan mások jól kihasználták az alkalmat a nagy hóban; — hogy volt-e vadászjegyük hozzá, azzal nem szolgálbatok. Egyik legsikeresebb vadászatom volt egy alkalommal a völcsöki pagonyban, liol 2 baj táson 12 nyulat és 2 rókát ejtettünk; egy másik vadászatunkon pedig Nyirsiden 17 nyulat és néhány rókát. Későbbi vadászatainkon leginkább őzbakok jöttek teritékre, s ebből az egész idény alatt 9 darabot ejtettünk el. Különösen malheuröm volt az egyik vadászaton. Ugyanis oly területen vadásztunk a hol sertevad is áll, miért is kétféle fegy verrel láttuk el magunkat; egyszer csak látok egy rókát felém sompolyogni; hevemben megfeledkezem s a kezemben lévő golyósfegyverből azonnal üdvözlöm, aztán felkapom a sörétes puskát; — de ime, jön érte a büntetés; alig egy perez múlva egy hatalmas vadkan jelenik meg tőlem mintegy 20 lépésnyi távolságra; hogy rá lőttem s a sörétes tölténynyel eredménytelenül: talán fölösleges is mondanom. Ezenkívül még 9 drb sertevad volt a hajtásban, s bár közülök több is a lővonalon keresztültört: egyet sem sikerült közülök elejtenünk ; — az egész vadászaton csupán 3 őzbak képezte a zsákmányt. A serte vadra a lefolyt idényben, egyáltalán nem volt szerencsénk, — egyet se tudtunk lőni. Az őszi szalonka-idény is ellentétben az egész országból olvasott tudósításokkal — nálunk gyér volt; már septemberben mutatkoztak ugyan de csak szórványosan, — ezekről nincs mit feljegyeznem. Vadászati tudósításom keretében még csak a fürjekről kell megemlékeznem ; nem tudom tapasztalta-e más is, de én előttem, valahányszor csak állt a vizsla, mindig öreg fürj rebbent fel. Hova lettek a csirkék? erre nem adhatok választ. A napi lapokban nagy garral híresztelt farkas-históriák, nálunk nem voltak minden eredmény nélkül. Nov. 2-tól decz. 3-ig egy néhány szolgabírói járáson keresztül nagy