Vadász- és Versenylap 23. évfolyam, 1879

1879-12-11 / 50. szám

430 nein szűnő, de mindig egy helyben levő konczerijét. A veröfe'nyes őszi délután teljes szépségben en­gedte élveznünk a mesze vidék nagyszerűségét. Balra tőlünk a krisói, göllniczbányai és szomM­noki erdőfedte begyek terülnek el, a távolban előttünk a Kárpátok csúcsai emelkednek ég felé, ragyogva a búcsúzó nap fényében, alattunk a mélységben vékony ezüst szalagként kanyarog a Hernád és Göllnitz folyó, a Hernád partján levő vasmüvek és rézkohók sürü füstöt okádnak ; most a kassa-oderbergi vasúton egy vonat robog tova, s a mozdony éles füttye gyengén ugyan, de tisz­tán hallatszik a tiszta hegyi levegőben. Körülöt­tünk a Kluknó, Hrabkó, Jekelfalu, Klemberg, kassai erdőségek terülnek el számtalan meredek sziklás lejtőivel, cs pisztrángdus hegyi patakjai­val. Jobbra Sárosmegye alsó részének keskeny völgyei és hegyei látszanak, hegyes, görbe, ter­méketlen ország, de szülőföldünk s azért előt­tünk oly bájos, oly kedves; a sárosi, kapi és sóvári várromok, egy régi kor eme pusztuló em­lékei, festői látványt nyújtanak ; visszagondolunk a korra, melyben épültek és fényükben ragyog­tak, vájjon boldogabb volt e?! Amott a fintai és a kopasz, Sztrázsa, eme kihűlt tűzhányó, majdnem szabályos derékszögben emelkedik ki, egy rideg kopár, kietlen hegy, oly rideg és kietlen, mint a férfi keble, ba kihalt belőle a szép és nemes iránti meleg érzés eltetető tüze. Kissé odább a hrndziszkói templom, a megyének eme legmaga­sabb ponton épéi t, s minden magasabb pontról látható egyháza, daezolva a viharral, mint a hit, mely épité. Távolabb a simonkai hegyláncz, és a ránki és szalánezi begyek szegélyzik a láthatárt. Elbűvölve a természet nagyszerű szépségétől, elme­rengünk, magunk sem tudjuk mi felett, de érezzük, hogy a természet bája gondolatainknak emelkedett irányt ad. A kopó-sereg zenéje ezalatt ugyanazon helyen egyre tart, ez figyelmeztet miûket itt-létünk czél­jára, melyet már-már feledni voltunk hajlandók. A csaholás, mely hozzánk csak gyeDgén hallatszik, időről időre megélénkül, majd ismét csak egy két eb ballatja hangját ; tudjuk, hogy а medve sziklák közé szorult, s nem törődve a körülötte álló kó­pékkal, mozdulni nem akar. Számitásunk szeriut a feléje tartó vadászok már közel lehetnek hozzá, s csakugyan több lövés hallatszik, s az utánuk átszálló kürthang a medve pályafutásának befejeztét hirdeti. is, a hajtók pedig hol éktelenül kiabáltak, hol szép csöndesen, pipaszó mellett a gyalog- és kocai­utakon beszélgettek s ugy baladtak odább, termé­szetesen a nádasok és bozótok lehető kerülésével. Ilyen hajtás mellett aztán csak is a predesti­natió viheti a halál torkába a vadat, s ilyen négy vagy öt halálnak szánt nyul tört át а к—i er­dőre, hol sorsuk utói is érte őket. A jobb oldalon, hol a viczének kellett volna állnia, kissé rendesebben ment a hajtás, de külön­ben is a hajtásba ejtett három falu határai között egyes kenderföldek is esvén, több nyulat véltünk ott ; miért is természetesnek találtuk a jobb oldalról ballható sürü lövöldözést. A hajtók az átvágáshoz érvéu, kiki iparkodott a tűzhöz. Mi sem voltunk utolsók ; kilencz órától három­negyed egyig nagyon elég volt ily hideg időben álláson vesztegelni; de meg azt is tudtuk, hogy csak most fog a vadászatnak sava-borsa : a sok tréfa következni. Csak néhány perczczel előztük meg a jobb szárnyon állott puskásokat, de még elég korán, hogy halihassuk a visszatért spectabilisnek a vi­selt dolgait, ki ugyanis az első nyulat, ámbár az első lövésre — elhibázta, de a második csővel bizton eltalálta volna, ba a fegyver meg nem tagadja a szolgálatot; a második és harma­dik nyulat azonban bizonyosan meglőtte s a közeli sűrűségben, ha keressük, bizonyára dermedten fog­juk találni. Majd többen-többen szállingóztak a tűzhöz. Hoztak 3 nyulat, de sokat megsebesítettek, kinek első, kinek hátulsó lábát lőtték el ; de még­is mind elmenekültek ; hanem hát a közelebbi hajtásban mégis csak rájok akadnak ! Az alkonyat közeledvéu, be nem várva tár­sainkat, kik a medvével szekéren Kluknó felé vették utjokat, hazafelé indultunk. Természetesen elébb érkeztünk a két vadkant vivő szekérrel Klembergre, házi gazdánk vendégszerető házába ; hol fiatal és kedves háziasszonyunknak elbeszélve a nap eseményét, nagy kíváncsisággal vártuk a házi ur hazajöttét; különösen én voltam nagy iz­gatottságban, mielébb megtudni lövéseim ered­ményét. De im szekérzörej hallatszik ; házigazdánk a medvével megérkezik. Örömmel üdvözöljük, és rögtön a legnagyobb figyelemmel vizsgáljuk a rendkívül nagy erős állatot, de bizony testében a házi ur rob-golyóin, s egy kerülő közönséges ólmán kivül, (ki a medvének a kegyelem lö­vést adta meg) más golyót nem találunk ; én tehát vagy más medvére lőttem, vagy hibáztam. A vadászat azonban, melynek eredménye 2 erős vadkan, és egy nagy vén medve, melyen a ko­pók megbízhatóságaiknak ily fényes tanúbizonyságát adták, emlékezetes fog maradni mindnyájunk előtt. Aggteleki/. Körültekintés a fővárosi vadhúe­piaezon. Aggasztó hirek a vadállomány ez évi silány­sága miatt, és mesés bősége az erdei-szalonkáknak ; az első hir, a második tény; ily körülmén) ek között nyittatott meg, az ősz derekán, vadhús­piaezunk. Ha a szállongó hireknek hittünk volna, akkor előre le kellett volna mondanunk ama reményről, hogy asztalunk, az örökkévaló borjú- és csirke­pecsenyéről valaha megmenekülhetne, — de a valóság meghazudtolta a balhireket. Kevesebb a nyul más évekénél ez idén — az igaz; a fogoly meg valóban nagyon ritka, de van bőség fáczány­ban, rőt- és serte-vadban. A tapasztalt vadfogyasztó egészen más okokat fedez fel, a vadhiányt illetőleg, mint azok szok­tak lenni, melyeket rendesen a vadászatok kez­deténél szerencsétlen uimródok, és nyerni vágyó vadproducensek évente felmelegítenek. Tény, hogy ez idén, az abnormis tavaszi időjárások folytán, továbbá a nagy vizáradások miatt, mind azok a vadnemek, melyek a csupasz földön tenyésznek, igen nagyon megfogyatkoztak, — de maradt ezekből is Útközben senkisem akarta a süvegcsizmában I csak lassan ballagó spectabilist elkerülni, s vagy 10—14 puskás összetorlódott, mikor a már tűz­höz siető hajtók között egyszerre felugrik egy nyul és rémületében egyenest a puskásoknak fut. Mondják, valaki első lövésre legott agyonlőtte, de ez koránt sem tartóztatta vissza Nimródjainkat attól, hogy kiki bele ne süsse puskáját, s a sze­gény pára annyira össze lett lődözve, hogy egy véres gömbből csak itt-ott állott ki egy-egy láb. Megtelepedtünk valahára. Előczepelték a vég­telen sok províziót, vulgo : elemózsiát, s lévén a magyar vadász specziális tulajdonsága, hogy liae?ak egy darab kenyere vau is, megkínálja vele szom­szédját : mindenki eleve gondoskodott arról, misze­rint ne csak a maga részére legyen ellátva, de minél több vadásztársának szolgálhasson. A mellett meg ott sustorgott már a hatalmas bográcsban tűz mellett a pörkölt bus, csakhogy ehez sem tányér sem kalán nem állt a vadásztársaság rendelkezé­sére. Igaz, hogy két-három jó barátnak bogrács­hoz a tányér és kalán felesleges ; ám negyven­ötven uri emberrel egy bográcsból mártogatni : még­is erős föladat. Ott is maradt a szegény bogrács és szerencsésen megégett az ürühús. De se baj !, több volt még akkor is az ennivaló, mint a meny­nyit kétannyi vadász is képes lett volna elkölteni. A sűrűen forgó csutora, palaezk, és pohár se­gélyével a vadász-kompánia hamar tova űzte a hideget s megjött a jókedv ; hangzott a sok va­dászkaland és sok — nem is miudig elbeszélhető, de in flagranti eléggé talpraesett — tréfa; volt kalap- és krajczár-feldobás és utána nagy nevetés, ha hibázták s még nagyobb, ha valakinek kalapja fenekét kilőtték, vagy kucsmáját szétszakgatták. annyi, hogy fővárosunk bőven elláthatná magát, lia a roppant fogyasztási adó, a vasúti túlságosan magas fuvar, itt helybea garázdálkodó élelmiszer-uzso­ra, — szóval mindamaz okok, mely ételmiszerpiaczun­kat oda vitték, a hol az jelenleg tengődik, a vad­ra is nem folytak volna be oly végzetesen, hogy az a fővárost kerülve, folyton a külföldnek tart, minek köszönhetjük, liogy itt benn csak rosz és drága vadat kapunk, — az állam meg túlságos igényei miatt, az adót illetve üresen maradt kezével hiába liadonáz a nagy semmiségben. Jelenleg a vadvásár situatiója a következő : nyu­lak mar a vadasztéreken számos vásárló által minden áron megvétetnek, és Bécsbe, Berlinbe, Londonba küldetnek. Megesik most, hogy itt a piaezon olcsóbb a nyul, mint a megyékben, és a nyul-kereskedök minden körülmény között nem kis összegeket veszítenek, mig a tenyésztők itt­ott szép árakon jócskán nyernek. A dolog kü­lönben igy nem fog maradni, mert az általános hideg a vadászatoknak kedvező, az eredmény bő­vebb a számitásnál, és az árak kint is napról­napra csökkennek. Fáczányban bővelkedünk, és azok csak nagynehezen akadnak vevőre. A vad­kereskedők nem tudják, hogy hová küldjék ; a külföld csak olcsón veszi, itt a piaezon pedig e pe­csen)e ugy szólván kiment a divatból. Megjárja most bármily fényes asztalon már a paraszt csirke is. Fogoly nagyon Icevés volt, és az most is drága. Piaczunkra Csehország küldi, és magának azokat jól megfizetteti. Fenyves eddig még kevés volt, úgyszintén ke­vés piaezunkon a vizi szárnyas is. Oz, szarvastehén, dám- és serlevad, van elég, — miután e vadfajok csak kis mennyiségekben vi­tetnek kifelé. Értésünkre jutott nagyobb vadászatokból, no­vember havában, piaczunkra jött : Gróf Bombelles komári uradalmából 800 nyul, 500 fáczány; Jankovics Elemér theresováczi er­deiből 50 dámvad ; gróf Breuner zselizi uradal­mából 1000 nyul, 600 fáczány; az Esterházy­féle cseklyészi, tallósi és szempezi pagonyokból 300 nyul, 800 fáczány és 20 dámvad; a mun­kácsi, sárköz-újlaki és gácsi uradalmak számos serte­és szarvasvadat küldtek piaczunkra; a munkácsi uradalomból ama három vaddisznó, melyeket a trónörökös ő fensége elejtett, szintén a fővárosba került e's a Pál-féle vadkereskedésbeit. árusittatoit el. Mindez a zajos mulatság természetesen a következő hajtás nagy előnyére esett. A dirigens vadász konstatálta az első hajtás eredményét, mely állott 10 meglőtt és ismeretlen számú megsebzett nyúlból, egyszersmind két megseb­zett hajtóból és egy pandúrból, kit a nimródos­kodó táblabírónak sikerült, folyton csökönyösködő balcsövével — de csak] könnyedén — megsebezni. A hajtók esak jelentéktelen, a fagytól visszapat­tant göbecs-sérülésekct kaptak. A nem épen fényes eredmény után, а rendező főszolgabíró megjutalmazandó a jókat és bünte­tendő a gonoszokat, vagyis inkább : nem jutalma­zandó a jókat, de büntetve a gonoszokat: az igazságszolgáltatáshoz fogott. Néhány hajtót meg­csapatott azért mert nem eléggé lármáztak ; másokat meg azért, mert nagyon is lármáztak ; ismét má­sokat, mivelhogy előre futottak, vagy mert hátra­maradtak. A hivatali e tul-buzgalom olyannyira hatványozódott a »járásbeli «-nél, hogy várható volt, mikép lassankint mind a négyszáz egynehány hajtó megízleli a mogyoró-páleza izét. Ez a lát­ványosság egyébiránt valószínűleg a többször em­legetett substitutus másod alispán ur tiszteletére történt. Ez azonban sokkal humánusabb ember lévén, lia nem birta is eltiltani tul a renden zelózus szolgabiráját a kedvelt mogyorófa használatától, mindamellett a verési adagot ad minimum redu­kálui iparkodott, ugy hogy öt-hat botuál többet senki, sőt a legtöbben csak e-gy-két ütést kaptak, s az is — a szolgabíró ur terminus technicusa szerint: nem a »sauce«-ából. Verba docent, exempla trahuut : alig hagyta el a szolgabiró a botoztatást, magoknak az uraknak

Next

/
Thumbnails
Contents