Vadász- és Versenylap 23. évfolyam, 1879

1879-09-18 / 38. szám

321 rium. Ez esetről a kővetkező értesiiést vettük. Az udvar, Gödöllő községét ez év folytán egy pausalis összeggel kínálta meg, mely az uradalmi vadak által a községiek földjein okozott összes károknak megtérítése lett volna, Ez összeg elég bőkezűen 3000 írtban állapíttatott meg. A jó gödöllőiek azonban, felakarva használni a kedvező alkalmat, nem fogadták el az ajánlatot s igy a dologból nem lett semmi. — Most aztán egyszerre egy rendelet érkezett az erdészeti hivatalhoz, hogy a mennyire lehetséges igyekezzenek csal-sipokkal a nagy vadat a valkói és babathi erdörészekbe csalogatni s a mit a határszéleken találnak — főleg a gödöllői részeken — mindazt irgalom nélkül löjjék le; — most aztán a gödöllőieknek — mint tudósítónk megjegyzi — aligha fel nem kopik az Álluk. * * * A vaddisznók nagymérvű elszaporodása miatt sürün érkeznek hozzánk panaszok. Gyöngyös határában is, ez évben feltűnően sok mutatkozik, s ittott tetemes károkat tettek már is. Mint halljuk, legközelébb itt hajtóvadászatokat fognak ellenük tartani. * — Medve vadászat. A gróf Erdődy B

;la, mint az ungvári kincstári uradalom területén, a vadászati jog egyik bérlője által Dubrinicson tartott vadászaton, f. hó 9-én három medvét ejtettek el, melyek közül egyet a gróf, egyet pedig Ruttner főerdőmester lőtt le. A trónörökös középfajdja. Pár év előtt a trónörökös ő сз. k. fensége a csehországi borkovici vadászterületen egy közápfajdot (Rackelhahn) lőtt, mely ritka madárnak érdekes leirása ő fenségének a tollából ép most jeleDt meg Brehm »Thierleben«-jének 6-dik kötetében, ki e madár rajzát megelőzőleg a következőket irja : »E ritka madár szabadban való életére vonatkozólag, figyelemreméltó közleményt kell köszönnöm, ausztriai Rudolf trónörökösnek, ki 187 7 april havában szerencsés volt egyet e válfajból elejteni. О fensége a trónörökös meghivatván a vadászur által e középfajd lelövésére, az illető vadász által a dürgöhelyre kalauzoltatott, hol e fajd az ott tanyázott nyirfajdkakasokat megtámadni s rövid küzdelem után tova űzni szokta.« E sorok után jő, ő fenségének az érdekes madárról való rajza. »Mikor én az erdő széléhez közeledtem és egy kis — a nyilt mezötöl csak egy erdőcske által elválasztott mezőre értem, egy vndászszal találkoztam, ki azt beszélte nekem, hogy ép most látta a középfajdot, e mező túlsó végén az erdőszélen. Oda tekintettem s csakugyan megpillantottam egy nagy madárnak az alakját, melynek sötét tollazata tisztán elütött a világos fövenytalajtól Első pillanatra külseje egy kis siketfajdra és nem nyirfajdra emlékeztetett. Mentül jobban szemügyre vettem azonban, annál inkább feltűnt nekem, a mennyire a nagy távolságból Ítélhettem, a két törzsszülötől oly igen különböző lénye. Lassú, nagy s fontolva haladó léptei s a mód, mely szerint élelmét a mezőn kereste, vízszintes testtartása : mindez nagyon sajátságos volt s inkább hasonlított fáczán- semmint fajd-ivadékhoz. Az is bámulatot keltett bennem, hogy a kora délutáni órákban fajdot látok szertefutkosni a mezőn. E körülményt azonban a sikföldnek tulajdonítottam, mely a magas hegységekben lakó állatok szokásait lényegesen megváltoztatja, annyival is inkább, mivel később alkalmam nyilt megfigyelni, hogy azon vidék nyirfajdjai is oda hagyják az erdőt, hogy a kora reggeli órákban vagy este, a mezőt fölkeressék. A vadászok beszélték nekem hogy а kakas mindig ama hely közelében tartózkodik, a hol én őt először megpillantottam s csak este megy a mocsárhoz, gyak ran a falu közvetlen közelébe, ahol az ö és több nyirfajdnak tulajdonképeni dürgő helye volt ; a sötétség beálltával, meglehetős magasságban vonul át a mocsár fölött a közel erdő felé, hogy ott, mélyen bent egy magasabb fenyő állományban többnyire ugyanazon egy helyen háljon meg; reggel azonban, hajnal hasadtával mindig a mocsárban levő dürgö helyen látható.« Aztán szerencsés vadászatát irja le a főherczeg s folytatólag a következőket mondja : »E madár alakja, ha áll, karcsúnak mondható, mert a test mely menés közben meglehetős vízszintes,

hosâzu kinyultnak látszik. Ha magát biztosan érezve, nyugodtabban tipeg ide-oda, lábát magasan fölemelgeti s a nagyobb tyukfajoknál sajátos kakasléptekben sétál. Ez alkalommal mozdulatai leginkább a fáczánéira emlékeztettek engem. Midőn őt lopva megközelite'm ? az erdőből megpillantottam, mielőtt. engem észrevett volna, mélyen behúzott nyakkal s lazán lecsüggesz'ett szárnyakkal állt s az egész kép egy túlságosan lomha, álmos madár látványát nyujtá. Minthogy az emberek őt eddiggelé nem háborgatták és ő а tartózkodási területén levő madarak közt a Lgerősebb volt, ugylátszott, legyőzhetetlennek tartja magát és igy nemcsak óvakodást nem tanúsított, hanem a balgaságig vakmerően viselte magát. A vadászok állítása szerint, nappal mindig oly lomhának s közömbösnek mutatkozott. Annál elevenebb volt azonban a dürgö téren. Mihelyt egy nyirfajd jelentkezett, megtámadta ezt s rövid verekedés után tovaüzte. Jelentékeny nagysága és ereje, természetesen mindig győzelemív juttatta öt. A vadászok elbeszélése szerint, a dürgés idején farkát legyezőalakba terjeszti szét, mint a hófajdkakas s egész tollazatát fölborzolja s fölfujt begygyei ama sajátos, durrogó hangot adja, mely után »Rackelhahn« nevét is nyerte. E durrogás többféle hangból áll. Kezdetben a nyirfajdéhoz hasonló hangot ád, majd ugy öblöget a hogy a hófajd szokott s a dal vége, mely a hófajdkakas rendes dürgéséhez hasonlítható s a legnagyobb lelkesültséget fejezi ki, károgó, hörgő, toripa hangvegyülék, mely az ottani lakosok kifejezése szerint a sertések röfögéséhez leginkább hasonlit.« »Az emiitett középfajd a vidéken már rég ismetes madár volt. Az utóbbi években nem kevesebbet, mint- hármat észleltek ; az elsőt a vadászur ugyanazon a helyen lőtte le, a hol én az enyimet elejtettem ; a másodikat a vadászok több éven keresztül látták s később a szomszédos vadászterületen, a dürgés ideje alatt, egy parasztnak a zsákmányába esett — sa harmadikat, melyet én lőttem, már jóval a dürgés előtt észlelték. A vadászok azt álliták azonban, hogy egy nagy nyirfajdot is láttak volna, melyet ők középfajd-tyuknak vélnek, de azt jegyzék meg, hogy csak a szomszédos vadászterületeken tartózkodik. Figyelemreméltó, hogy mind emez, és a közvetlenül határos erdőkben semmiféle fajd nem szokott tanyázni s legalább két óra járásnyira kell kocsizni, mig a fajdok tartózkodási helyének széléhez érünk. Néhányan a vadászok közül azt is álliták, hogy egykét elkülönzött fajdtyuk, kakas nélkül ez erdőségekben is szokott mutatkozni, a többiek azonban ez állítást alap nélkül valónak mondták.« A mult évi gödöllői udv vadászatok. Az »Erdészeti lap« f. évi egyik füzete, Kallina ur, kir. erdőmester szakavatott tollából, a következő — sok tárgyilagosságai irt ismertetést hozza, a mult évi gödöllői udv. vadászatokról. A gyaponezrovar, mely tölgyerdőségeinket 187 8-bau pusztította, az erdeinkben tenyésző nagy vadnak életmódjára és kivált rendes tartózkodási helyének betartására nézve nem csekély befolyással volt, mert igen látható vala, miszerint azon erdörészek, melyek ezen undok rovar által ellepve voltak, a nagy vadtól elhagyattak; minek következtében a szomszédos kukoriczaföldekre és szőlőkre nagyobbmérvben kiszáguldó vad, mint várt szökevény, a halál-széleinken buzgólkodó lesvadászoknak, és gyakrabban mint ez a mult években tapasztaltatott, áldozatul ezett. A mult nyáron többször előfordult záporesők után azonban, az elpusztított lombozat erőltetett uj rügyzés által meglehetősen pótolva lett, és ennek következtében, mire az üzekedés ideje elérkezett, erdőségeink a mi hirneves aganesáraiuk megható bőgésétől, mint más években is, viszhangzottak. A cserkészet, agancsárokra szeptember 19-én vette kezdetét, es a fennálló vadasztörvények szigorú betartása mellett október 14-én fejeztetett be, mely idő után a hajtóvadászat az itt meglehetős mennyiségben mutatkozott erdei szalonkákra és fáczánokra folytattatott. A téli szarvastehén-cserkészetet az 50—60 centiméternyi hóréteg és tartós fagy által képződött szánut mellett az idén szánon is megejteni lehetett, és deczember végén vaddisznó hajtóvadászataink is voltak. A mi erdőségeinkben szokásos rókavadászatokról az idén azonban le kellett mondanunk, minthogy (az eddig ugyan még be nem bizonyult) járvány következtében a mi rókaállományunk nagyobbrészt elpusztult, ugy hogy ezen dúvad jelenleg csak igen kevés példányban található. Az 1878-iki gödöllői udvari vadászatokban résztvettek : О Felsége legkegyelmesebb királyunk, Rudolf koronaherczeg, ő cs. k. fensége Ferdinand toskánai nagyherczeg, Ludwig bajor herczeg, Hohenlohe herczeg, Spencer lord, báró Mondel tábornok, gróf Larich, herczeg Liechtenstein, báró Spinetti-Rohonezy, Arbtner és Manielli szárnysegédek, dr. Wiederhoffer udvari tanácsos, dr. Achenthaler udvari orvos. Az udvari vadászatok eredménye következő volt : A pagony megnevezése Szarvas vad vaddisznó | и, св Л ^ nyul a •ce N Ö ста. fogoly szalonka dúvad A pagony megnevezése àça M о и iKsárnk га 71 Р.

1 О о• О и Л : ü tehén о о л vaddisznó | и, св Л ^ nyul a •ce N Ö ста. fogoly szalonka vadmacska ce, л •о A pagony megnevezése dar а b S z á m Babath . 8 10 2 18 3 2 2 5 42 Issaszegh (Szt-Király) . и 8 6 50 5 и — 1 75 — — — 1 1 Valkó . 6 2 2 25 — — 1 1 — — — 17 — 1 Mácsa 6 4 3 1 SzigetMouosstor . . 372 298 114 2 — 2 Összesen 31 24 10 96 9 13 1 4 452 2981114 1 61 1 4 Az elejtett agancsárok közöl, a toskánai herczeg ő fensége által a valkói pagonyban 18 78-ik évi október 3-án elejtett 14 águ agancsár az első helyet foglalja el, ezen jeles állat agancsai 101 centiméter magasságúak, 112 centiméter felső távolsággal, és 11-5 kilogramm súlylyal birtak. Ezen vad testhosszasága 207 с utiméter, az első lábak magassága 7 5 cm., a hátsó lábak magassága ezombig 84 cmt. mért. Az elejtett vadak közöl legérdekesebb volt azon vadmacska, mely Rudolf koronaherczeg ő fensége által 1878. deczember 21-én a szentkirályi üzemosztályban lesen, és azon vaddisznó, mely szinte ö fensége által 1878. deczember 27-én a valkói pagonyban hajtóvadásznton ejtetett, és ő fenségének a magyarországi ritkább és csak feszült fáradsággal kapható vadak utáni nemes vágyát nem kis mérvben kielégítette. Végre nem hagyhatom el azon megkövülésekről emlitést tenni, melyek Huber Béla, m. kir. főerdész, mint régész által a valkói, kőkorszakbeli erdei őslakók tanyázási helyén eszközölt ásatások által találtattak és tanusitják, hogy ezen a legmagasabb udvar részére a magyar kormány által megszerzett, és a m. kor. uradalmi birtokok sorába bekebelezett erdőségek, már a mult korszakban is a nemes vadnak kedvencz tartózkodási helyéül szolgáltak. A talált megkövülések közül feltűnő egy szarvas-agancs töredék, melynek félkörű töredéklapján kiszámított körmérete 29.

5 centiméter ; és egy bölény szarvcsont, melynek körmérete 37.

0 centiméterrel bir. Huber főerdész állítása Bzerint ezen szarvmegkövülések töredezett állapotban csak azért találtatnak, mert az őslakók a velő nyerése végett az elejtett állatoknak koponyáit szétdarabolni szokták. A hó, mely e tél folyamában dombos vidékünket csaknem folytonosan födve tartja, a mi nagyszámú vadaink szorgalmas etetését szükségessé