Vadász- és Versenylap 23. évfolyam, 1879

1879-06-05 / 23. szám

1?« VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. J

UNIUS 5. 187 9. helyekre voltak vezetendök. Volt köztük egy fiatal ember, módos kézmives, ki csak azért állt be kerülőnek, hogy vadászezenvedélyének élhessen. Ebben látszott legtöbb iDtelligentia és megbizhatóság, — de a mi szemes Ödönünk ezt le is foglalta volt magának már jó eleve. Mindamellett magamnak sem volt okom panaszra, mint általában a kerülök mindegyike tudott egy-két dürgöhelyet, s hogy helyesen tudták : az eredmény megmutatta. De csak bizonyosra akarván menni, Árpád, mint nagylelkű házigazda, kettőnknek eDgedte a tért és a tanyán marad'. Ez emiitett nyári tanyán volt a főhadiszállás berendezve; ott végeztük el a bőségesen hozott elemózsinából a vacsorát, — mint ugyané készletből reggeliztünk s ebédeltünk volt több napig — s leheveredve minél korábban bundáinkra, rövid de annál édesebb álomnak engedtük át magunkat; hiszen mielőtt a hajnal dereng, kell vala megismerkednünk a fajdokkal. Éjfél után egy. órakor beállítottak a kerülök s mindegyikünk az este kijelölt hely felé baktatott a sötétben vezetője után. Gyönyörű májusi éj volt. A csillagok tengernyi serege fényesen ragyogott alá az égboltozatról, csöndes mélaságban nyugodott az erdő s a magasztos némaságot csak egyszer-máskor szakitá félbe egy-egy korai szerelemről álmodozó rigó csicsergő fütyölése. A hajnali pirkadásnak még nyoma sem látszott, midőn helyre értünk. A kerülő néhány gyalogfenyőböl félig nyitott leskunyhót hevenyészett volt, abba befektetett s elibem egy kis rétfélére mutatva, azt mondá : »itt fog lecsapni a kakas, csak aztán el ne hirtelenkedje.« El ne hirtelenkedjem ! Hisz addig oly nyugodtan feküdtem lokész állapotban a leshelyen, hogy a mit Tschudi-tól fogva vadászati dolgot csak olvastam, meghallottam volt, mind elrecitáltam magamban s oly nyugodtan tudtam elgondolni, mi hogyan fog történni, hogy mc'g szívdobogást sem éreztem. Pedig még sem ugy történt, s rákerült még a szivdobogásra is, de ugyancsak erősre. Az éj sötét feketesége lassan s alig észrevehetó'leg áttetsző szürkeséggé enyhült. A csillagok még ragyogtak ugyan, de némi derengés már tapasztalható volt. A keleti láthatáron gyönge rózsapir kezdett emelkedni és szelid hajnali fuvalom lengeté a finom reigeli ködöt. Egyszerre Utunk nem sok változatosságot nyújtott, csupán a zöldelő fasor, mely mindenütt jelzé a tőlünk jobbra elmaradt folyam irányát, nyújtott némi nyugpontot a szemnek. 16-án reggel vezetőm Masupasila egész váratlanul ismét a Zambesi partjára vitt. Csak akkor vettem észre a folyamot, a mint a meredély szélére léptem s intésére alátekinték, hol függélyesen 600 láb mélységben dörgött, forrongott a szűk grauit-hasadékba szorított folyamóriás. Leirhatlan, felséges kép volt ez, mely idegeimet egészen lebilincselé ! Még az erdő-lakók is látható elfogultsággal nézték a természet e szép játékát. — Utunk Wanki-től a Victoria vízesésig 5 és 1/

2 napot vett igénybe. 18-án estefelé észak-nyugati irányban magasan a távoli erdők koronái fölött, sajátságos ezüstszin felhőket vettem észre, melyek néha néha felszökellve, ismét ugyanazon helyt lebegve maradtak. Figyelmessé tettem vezetőmet, mi lehet az ? hisz köröskörül az egész láthatáron egy foltnyi felhő sem mutatkozik. A benszülött csak anyit felelt : a Sipoma ! Tehát a vízesés ! Soha se feledem el e pillanatot. Repülni szerettem volna, hogy egy pillanat alatt oda érjek. — Pedig naponta nagyobb kerülőket kelle tennünk, a képzeletet felülmúló 5—600 lábnyi sziklahasadások miatt, melyek a folyam partjait szegélyezik. Rettenetes természeti forrongások lehettek ezek, melyek ez óriási sebeket vágták a sziklaföld testében, míg a Zambesi víztömege évezredeken át elvégre kiküzdé magának mai medrét, s alkothatá a föld legcsodálatraméltóbb vizzuhatagát. Éjjelenként már mindig haliám a vízesés moraját. Junius 20-án fényesen ragyogva kelt föl a nap. erős, gyors suhogás hallik fölöttem s rajtam keresztül és mellém csap a várva várt fajdkakas, de, fájdalom ! oly közel, hogy ha lábamat kinyújtom, ebughatom vala, s csakis a főidbe szúrt gyalogfenyő-ág választá el testemtől. Lélekzetem elállt s egy ideig még szivem dobbanását is véltem elnyomhatni. Meg nem moczczantam s époly mozdulatlan maradt kakasom is, bár nem láthattam. Tagiaim már zsibongásnak indultak s kezdtem előre sejteni, hogy rosz vége lesz a tulnagy szerencsének. Végre félig sipoló, félig fuvó hangot hallatott a kakas s néhány lépést előre szaladt, ugy hogy épen szemeim irányába került s egy lábnyira sem volt hozzám. Láttam kecses alakját, amint karcsuan kinyújtózkodva feszült figyelemmel megállt. De rám pillantott — hiába hunytam le szememet, szivem oly hangosan vert, hogy meg kellett hallania. Nem is tétovázott sokáig, hanem egy gyors mozdulattal szárnyra kelt s visszavitorlázott amaz irányban, melyről jött. Magam époly gyorsan talpon teremtem, fegyverem az arezon s a mennyire a hajnali szürkületben kivehettem, az jól is feküdt. De a mily gyorsan tudunk a szorongás pillanatában gondolkodni, époly villámsebességgel czikázott át agyamon, hogy ha lövésem eldördül s én eltalálom hibázni a kakast s a nélkül térek vissza, nemcsak Ödön rosz nyelvének és — nem sértem, hogy rosz — élezeinek leszek czéltáblája, úgyis megnővén taraja irányomban tagadhatatlan több esélyei folytán, de még talán a vadászszemélyzetnek is leszek gúnytárgyává és — ismét leemeltem a fegyvert. Ugyanekkor körülöttem nagy közelben két tyúk is kelt s igy több mint valószínű, hogy ottlétemet még a komoly dürgés kezdete előtt is elárulják vala. A félrevonult volt erdőkerülő is előállt ismét; tudakozódott, mért nem lőttem, mert jönni ő is hallotta a kakast. Rövid magyarázat után nagy roszkedvüen a tanya felé tartottunk. Folyton a »Petermanns Jagdbuch«-jában levő adomán tűnődtem, hogy: »Nicht g'schossen is auch g'fehlt«. Lehangoltságomat még fokozta azonban, hogy amaz irányból, a merre Ödön ment volt, kevéssel kakasom elvonulása után lövést hallottam s igy föltehettem, hogy ő ezúttal is szerencsésb volt nálam. Nem is csalódtam, mert mire a kunyhóhoz értem, a másik oldalról ép akkor fordult be a sarkon Ödön is, élénken társalogva kísérőjével, ki csakugyan nvirfajdkakast hozott utána. Barátunk el is beszélte ekkor szokott eleven gestikulatiójával, hogyan helyezte őt el a kerülő, mint vágódott le a kakas, mily furcsa ugrásokat tett dürgés közben, miként leste ki s várta be a kellő pillanatot s mily szerencsésen lőtte el stb. Minden szó ez alkalommal, nem enyhítő balzsamul, de maró savként hatott feldúlt kedélyemre s először ágaskodott fel bennem vadászaton ama csúnya érzés, mit irigységnek nevez a rosz világ. E ezudar érzelem annál inkább volt magyarázható, mert e nap volt utolsónak kijelölve, nem ugyan a társaság, de magam által, ki már némi aggodalommal gondoltam otthoni teendőimre. De ezúttal még sem hagytam el magamat és hosszú tűnődés után elhatároztam, hogy egy nappal megtoldom a távollétet, — ki tudja mikor jöhetek el megint fajdkakasra ! A maradásra még inkább birt az összes vadászszemélyzet unisono kijelentése, hogy a kakas másnap is eljön szokott dürgőhelyére. Miután Ödön is biztosságot szerzett aziránt, hogy még több dürgő kakast tudnak s igy neki is juthat még alkalom egy szép lövésre, csakhamar szent volt a béke a maradást illetőleg. Megnyugodva elhatározásomban, miként kitartással kényszerítem Diana szeszélyét, hogy fegyveremre szerencsét hozzon, jó kedélylyel reggelihez láttunk. A nap ismét a sertevadászatnak volt szánva, de sikert nem hozott. Este felé azonban nehéz felhők kezdtek bolyongni, melyek egyszermásszor egész sűrűségben le-lecreszkedtek fellegvári tartózkodási helyünkre ; utóbb zivatar támadt s oly hidegre változott az idő, bogy reggelre hóeséstől tarthattunk. Már-már nyugvásra hajtottuk a fejünket ; a szélvész egyre tombolt, dühöngött, az erdőkerülők meg egy cseppet sem biztattak. Éjfélkor ismét talpon voltam, költögettem a kerülőket, mert Ödönnek egy távolabb eső dürgő helyre egy órával előttem kellett indulni. Sehogysem akaródzott neki a fölkelés ; a szél egyre süvöltött, hébe korba eső is csapkodott a kunyhó ablakához, de azért csak indult. Magam visszahevertem, természetesen álmatlanul fekhelyemre, olvasva a perczeket, a melyek leforgása után rám is kerül a sor. 1 Még mielőtt azonban le telt volna az idő, emE napon kelle közép-afrikai vándorlásaim végczélját elérni, azon legtávolabbi pontot, honnan újra visszatérjek az édes otthon felé. A Masue patak partján állva, épen egy vonalban a vízeséssel, méréseket tettem s az északi, és keleti szélességet meghatároztam. Azt hiszem, sok vizet önt e patak addig a Zambesi-be, mig itt újra egy magam forma enthusiasta méréseket fog tenni. A méréseket bevégezve, cictve haladtam előre, a vízesésekhez. A csodás erdőség, melybe jutottunk, méltán- nevezhető a vízesés parír-jának. Az egyes csoportok, utak, minthacsak emberi kéz helyezte volna el őket, hogy szintű várjuk mikor tűnik elő a parkból valamely Ízletes nyári lak. Az örökké fel és szétterjengö vizpára, s a tropicus nap heve mutatják itt csodatevő erejöket. Junius 20-án pont déli 12 óra és 8 perczkor elvégre a Victoria vízeséseknél álltam. Ki Írhatná le ezt hiven ? ! Az ij

i német mfdnyi szélességben északnyugati irányból előre csörtető folyam 40 0 lábnyi mélységbe zuhan alá, egy 250—300 lábnyi széles szirthasadékba. Fönt a vízesés fölött apró szigetkék, leirhatlan buja növényzettel, melyeknek pálmáit és hajó-kötél vastagságú folyondárait az örökké tartó poresö tartja üdén. Itt, valamint a zuhatag alatti — már Liwingstone által oly elragadón leirt — u. n. harmat-erdőn nincs hervadás soha. A porrá tört viz felhői, örökös nedűvel árasztván el a növényzetet, oly csodálatraméltó tenyészetet teremtettek, mely bátran mérkőzhet, hátsó India és Ceylon legbujább őserdőinek képeivel. Ez elragadó növényzet contrastja, — de fönséges contrastja a bömbölő, üvöltő harsogás, az utánozhatlan moraj, melylyel a habzó, tajtékzó víztömeg a mélységből a magasba vissza dörg. Pontról pontra vándorolva, hogy minden oldalról láthassam e változatos egyetlen tüneményt, végre átmentem a déli oldalra, honnan a legszebb átnézet nyilik, egész szélességében, változataiban, nagyszerűségében szemlélhetvén a vízeséseket. — A zuhatagot képező szikla-hasadék, hosszának mintegy 3/

4-én egy szikla óriás által elzárva, a tengernyi víztömeget egy kelet felé nyiló csak 270 láb széles mederbe kényszeríti. A viztömeg nagyságából következtetni lehet e meder rendkívüli mélységére. — Itt merengtem, álmadoztam órákig. Most a vízesés fölötti kettős szivárvány, majd a napfénytől átvilágított köd-fclhck, a velőkig ható moraj, a növényzet mindujabb csodái ejték lelkemet egy ámulatból a másikba ! Egyszerre Sililo riaszta fel merengésemből, figyelmeztetve, hogy ideje lenne visszatérni a tanyánkhoz. Csak ekkor vettem észre, hogy a poresö bőrig átnedvesité (ruháimat. — A tanya-tüznél is gondolatim, csak a látott, fcledhetlen tüneményekkel foglalkoztak. Elővettem naplómat, s bejegyezve — a mint izgatott kedélyem engedé — élményeimet, számítást tettem idáig tett utániról, mely légvonalban Port-Durbaytól 199 és fél mfdet tesz! Afrikában bizony nagy ut. S mégis, e látmánycrt — valóban csekélység ! (Folyt, következik.)