Vadász- és Versenylap 22. évfolyam, 1878

1878-10-02 / 40. szám

302 VADASZ- ÉS VFRSEXT-LAP. OKTÓBER 2. 187 8. sebes gyalogolás után, épen az est beálltával rendeltetésünk helyére értünk. Ha jól emlékezem a »V. és V.« lap szellem­dús »—e— « levelezője pendítette meg nem ré­gen, hogy el kellene itt egy jó kaliba; mert in­nen az állomásokig 2 óra járás, idáig pedig a legközelebbi erdőkerülő laktól 3 óra ; már pedig 5 órai yalog ás ilyen helyeken kissé kemény, izzasztó egy adagban a vadászat előtt. Elárulha­tom már most, hogy P . . . . házi urunk dicsé­retes serénysége- és áldozatkészségéből az ige testté tett. Áll már a szilárd faépítmény, és fel­szentelésekép bivatva van ez éjjen át nekünk menedéket nyújtani. Holnap a vadászat után lesz keresztel tetése. Csakhamar lerakodtunk, megszárítkoztnnk és mint a raj, kifelé — körülnézni. A kaliba a Kriván éjszaki, több mint 100 öl magasságú, függélyes sziklafalának tövében, egy kis pázsitos sikon, Latalmas czirbolyák és fenyők által kör­nyezve, áll. Épen most jön ki a bold ra­gyogó táblája а Кора mögül, rémséges magasnak mutatván a közel bérczcsúcsok szegélyeit. Lőtá­volra egy szép zuhatag. Valóban nagyszerű szín­hely. Érdemes a megcsodálásra. M . . . ur, a ki a konyha és pinczemesteri teendőket rendkívüli szivélyesség és elezékenység­gel viseli, sürög-forog. A pompás időben az es­telit a kaliba előtt, szabadban tartjuk. Asztal, padok improvisálva, egy közel tuskóra világitó tüzet rak a szolgaszemélyzet, kiki helyet foglal, és megindul a vadászat vidám munkája késekkel, poharakkal. Felköszöntések, szarvas, zerge, medve, farkas, vadkan, hiuz-vadászatok, kalandok elbe­szélése csakúgy özönlik számtalan tréfás meg­jegyzésekkel felpaprikázva éjfélig, a midőn a kalibában lebeverünk. Reggel 7 órakor 3 hajtó Szlivka vezetése alatt a Kriván dél-nyugati részére küldetik. Említésre méltó, bogy most, a midőn a Kriván nyugati leg­veszedelmesebb része, a Kotlina meghajtandó, Szlivka megbecsülhetlen egyéniség, mert csaknem elkép­zelhetlcn, hogy van ember, a ki ezen függélyes sziklákon vizarányosan áthatolhasson ugy, hogy a zergéket is vizarányosan — a vadászokra hajt­hassa. Tehát a hajtó ügyességétől függ a vadászat eredménye. Szlhka, jó kedvében ezt kitűnően érti. Mi is elindultunk állomásaink felé. A hajtás kezdete 9 órára volt kitűzve. A vadászok a Kri­ván éjszaki, mintegy 800 lépésnyi hosszúságú, függőleges sziklafala alatt, egy sorban foglaltak ál­lást. Ezen borzasztó magasságú falon kell a zer­géknek a vadászokra lejönnie. Én már előre ki­jelentvén, hogy lőni bem akarok, a vadászsor mögött egy dombon foglaltam állást, a honnan a zergék lejövetelét, e legérdekesebb pillanatot, és az egész vadász-léniát jól beláthassam. A házi ur maga is, föllebb, hasonló helyre állott. Csöndes, meleg, verőfényes nap vala. A lég oly tiszta, hogy a zerge 1000 lépésnyire is világosan megismer­hető. Pont '/гЮ órakor érezbangu csörejt hallok a szemben lévő sziklafal tetejéről, pár másodpercz múlva csak ugy hemzseg a zerge 3—5—7 —10 darabbal egy-egy falkában lefelé, már most han­gosabb zörej kiséri a zergék ugrásait ; számtalan törmelék kövecs helyéből kimozdítva, csörömpöl szikláról sziklára. — A legalsó vadász felé egy látható ösvény rézsútos irányban vezet le a szik­lán. Itt legelői a vezetősuta, utána sorban 5 gida és végül a bak teljes erőből száguldva jön. Ezek jönnek le legelébb. A többi a függélyes falon, hol jobbra, hol balra, egy egy kiálló tenyérnyi szirtről szirtre könnyen, véghetetlen gratiaval, óriási ugrásokban, csak lassan halad. Méltán csodálatos e királyi vadnak hajmeresztő vakmerőséggel és bámulatos biztonsággal megejtett menekülése a hajtók éktelen lármájától — a vadászok gyil­kos csövei elé. Páratlan látvány ez Magyarorszá­gon. Az ember csaknem elkiáltja magát megfeled­kezve — örömében. — Egy dördülés, egy máso­dik, harmadik, a vadászsor legfelsőbb végéig füstöt látok felfellobbanni, de az egyes lövéseket meg­különböztetni nem lehet, mert a húszszoros visz­hangban összeolvadva, még tán az első lövés is csak ugy forr a többivel a völgyek sötét feneke és a bérezek virányos koronái közt, akár az eget rázó mennydörgés. A vadászsor felső végén 3 zer­gét láttam a lövések közben leroskadni. B. . . . Győző barátom kettőt ejtett első lövéseire, egy a minap Kirnertöl érkezett 350 frtos lancasteréböl. Illő beszentelés e kitünö készítményre. A megri­asztott zergék egy része a vadászsoron át az át­ellenben lévő Hrubi vrch, a többi a függélyes falon vissza a Kriván csúcsa felé iramodott. Most ezeken gyönyörködöm. Egyszerre csak zörejt hallok közelemben. Egy nagy zergesuta egyenesen felém tart. Utánna 4 idei gida. A sziklák közül kiálló mozdulatlan fél fejemet nem veszik észre. 15 lé­pésre előttem megáll a suta és visszanéz a hon­nan jött, a hol párja, bakja elmaradott. Még egy ötödik gida csatlakozik a négyhez. Ezek is állva visszafelé néznek. Ijedtükben ugy összeszorulnak, fejeik oly közel vannak egymáshoz, hogy egy nyuleörétce lövéssel kétségtelenül mind az öt el­esett volna. Csövem czélgömbjén látom e szép fe­jeket. Százat olvashattam volna azalatt, hogy előt­tem állanak, a bak csak nem jön. Soha sem is az többé ! Oda lenn már bevégezte dicsőséges élete pályáját. A világ minden kincseért sem lőttem volna ebbe a »csendélet«-be. Hadd jusson Diana istenasszony más híveinek is egy illyen — trom­bitás nagy mise. Elférne a Kárpátokban százannyi zerge Í3 még, a mint van. Tehát kegyelem. A suta felém fordul és jön. Három lépésre defilirozott el mellettem a gidákkal. A mint elhaladtak, leemel­tem kalapomat cs utánnuk fordulva, hangos »pá pá«-val bucsuztum el tőlük. Volt ijedelem. A hrubi vrch bérczein vesz.tették el szemeim. A háziúr állásáról leindult. Mindannyian arra felé tartunk. A kalibában van az ebéd. Az egyes események tárgyilagos megbeszélése közben a há­ziúr poharat emel és kimondja, hogy e nap bő­sének emlékezetére az uj kalibát »Győző« névre kereszteli. Ebéd után lassan Podbanszko erdész­lakba lementünk, a hol a vacsora várt. Az er­dészlak udvara közepére 5 zergét lefektetett a szolgaszemélyzet a diszes teritőre. 65 darab volt hajtásban. A háziúr állásáról mc'g 11 marmotát is látott. Az estét kiváló jó kedvben, vidám társalgásban töltöttük. Másnapon reggeli 8 órakor hazafelé indultunk. Isten veled Győző-menház ! Keresztelésed ünnepe eltörülhetlen betűkkel van feljegyezve emlékeze­temben. Bárha még láthatnálak ! Az erdő széléig gyalogoltunk. Itt vártak a kocsik, melyek V. . . .ra vittek. A háziúr vendégszeretetét s önfeláldozó barátságát megköszönvén, szívélyes búcsúvétel után — а vasúthoz robogtunk. — Délután 3 órakor haza érkeztem. Nem mellőzhetem itt megjegyezni, hogy ez a vadászat, a Krivánban és környékén, oly kitünö kezekben van, hogy csak gratulálhatunk magunk­nak. P. . . . ur évenkint egy, legföllebb két va­dászatot engedélyez és tekintve áldozatkézségét, melyekkel а vad gondozása, téli takarmányozása, a sónyalók fentartása, ragadozók pusztítására és a terület őrzése az orvvadászok előtt jár, méltán megkívánhatja, hogy esetleges vendégei ne zergepusztitást, hanem valódi vadászélvezetet keressenek. Ebből pedig bőségesen jut. Magyar­országon csak az élő zergének van értéke, mert még nincs annyi, hogy ne élhetne, hogy pusztitani kellessék. Máskép van az ott, a hol a zergeállomány tetemes idők óta gondozva, oly mesés számokban nyilvánul, hogy 50—100, sőt 150 darabnak évenkinti ellövése nem csak az ál­lomány fentartására nem káros, sőt a táplálék tekintetében szükséges. Őrizzük, kíméljük e ki­rályi vadat hazánkban s örüljünk azon, hogy még van. Most a császármadár-idény javában vagyunk Eddig csak öreg kakasok kerültek aggatékra. Vadászüdvvel maradtam D. G. Vin. Vizsláink értéknélkülisége. A czimbeni »vizsláink« nem vonatkozik egy bizonyos fajra, p. о. a németre, hanem valameny­nyire. Pillantsunk be bármely vadászlap akármely számába, majd mindenikben tuczat számra talá­lunk használható vizslák utáuni kérdezösködése­ket. A kereső vadászok száma mellett a kinálat édes kevés; miből az következik, hogy ugyan­csak csekély számú jó vizsla létezik. Különben miért ostromolnák a szerkesztőket folytonos kérdé­sekkel : hol lehet hát valóban oly kitünö vizslá­kat kiipni, minőket imitt-amott hirdetnek anuon­ccokban ? Természetes, hogy az ily hirdetéseknek hitelt adva, már sokan felsültek ; ennek oka azon­ban nem mindig az eladóban, olykor a vevőben is rejlik, miután ennek gyakran eltérő vadászmodora vau, mint az eladónak, s ennek folytán az eb nem érti. Kivánatos lenne azért, ha minden va­dász elsajátítaná a dressirozás mesterségét any­nyira, hogy a más által kitanitott kutyát saját szo­kása szerint utánidomitaui képes lenne. Legna­gyobb része azonban a vadász uraknak, ha értene is ahhoz, erre tulkényclmcs, s ennek következté­ben gyakran az uj aquisitio már első napon ala­posan el van rontva, mert az ember szolgálatában álló állat közül egy sem szokja meg könnyebben az »unart«-okat, mint a vizsla. Legnagyobb veszedelem oly emberek társaságában vadászni, kiknek ebe rosz pcld.it mutat. Rendszerint az uj vizsla, ha a másik rossz példáját követi, nem büntettetik meg azonnal, attól való félelemben, hogy ezzel az ébredő ragaszkodásnak vége, de ez uton elfelejtik azt, hogy az elromlásnak ez által magunk is részeseivé válunk. Mindenkinek kötelessége lenne a legkisebb hanyagságot sem nézni el. A korbácsnak nem szabad soha elma­radnia, mert az engedelmes ebnél már ennek csak fölemelése is elég, hogy a bűnösnek elfelej­tett leczkéje eszébe jusson. Legnagyobb részt azonban maguk az ebek — nem szólva azokról melyek valóban jók — azok, melyek mit sem érnek. A legtöbb vizsla ugyanis valójában nem az, hanem csak mondhatlan fárad­sággal azzá korbácsolt valami. A legrenomivtabb dressirozók legnagyobb okai vizsláink hanyatlá­sának. Ügyességük, magukat minden négylábúval megértetni, képesiti őket arra, hogy mindenféle dögöt idomítás alá fogva, idővel és fáradsággal mint brilliáns vizslán adhasssanak rajta tul. Ha már most ez véletlenül oly vadász kezére jut, ki minden körülmény között röviden ke­reslő vizslát kíván : nincs végehossza a párat­lan kidicsérésnek, mutasson bár külleme csalhatla­nul korcsra. Az engedelmesség kipótolja a hiányzó orrot, persze csak látszólag. E hiány rögtön szembeszökik, lia kedvezőtlen széllel kell keresnie, távolabb jár, vagy telivér ebbel kerül össze. Mig emez a vadat urának felkeresi, — amazt a szó szoros értelmében reá kell vezetni, s csaknem megmutatni neki. Azon csekély orr, hogy kis távolra a vadat megérezné, nem hiányzik egy ebnél sem, mire világos példa a sok revirozó kuvasz. Nézzük csak a pincseket, mopszlikat, ujfundlandiakat, mészáros ebeket, s mindenekelőtt a juhászkutyákat, mint szipákolnak з követik a friss nyomot. Tehát nem a vadászati szenvedély egyedül, ez benn van minden ebben, sem a tűr­hető szaglás, mit mi a vizslában követelünk, de a fáradhatlan kitartás, és különösen azon a cso­dával határos orr, mellyel csak az évtizedeken át tisztán tenyésztett faj bir. Nem áll az, hogy a legnemesebb vizslavér melylyel birunk, örökösen felizgatott idegeivel és pompás attitudejeivel csal ; azon rövid jelzés, midőn közönséges vizslák a mezőn botorkáznak, a nélkül hogy szimatot vennének, csak az orr felsőbbségét mutatja s többnyire csak fiatal ebek sajátja, melyek még tul-óvatosak s nem birják még a régi szimattól az ujat megkülönböztetni. Oly vizsla, mely azon helyet, hol a vad feküdt, a lég nedvességi foka szerint még órák múlva is meg nem érzi ; nem érdemli a vizsla nevet. Kevesebbet ettől sem kívánhatnak, mint a véreb­től, melynek a nyomot meg hosszú idő után is je-

Next

/
Thumbnails
Contents