Vadász- és Versenylap 21. évfolyam, 1877

1877-02-14 / 7. szám

50 VADÁSZ- ÉS VERSESY-LAP. FEBRUÁR 14. 187 7. alapján s a házi nő szívességét látván, magamra nézve nem is láttam többé szükségesnek forceirozni. Eközben azonban akár csak parázst gyújtottak volna alám, ugy kiütött a hőség, mert egyre hallom barátomat ékes németségben a szarvasok »Hörner«-jeiről »Haut«-járól stb. beszélni s vettem is észre a férje szakmáját bizonyosan jobban értő nő oly furcsa mosolyát, hogy hevenyében átvettem a szót s a mit csak német vadászati műszót tudtam, hamar mind beszőttem a »Geweih,« »Decke,« »Läufe« etc. kifejezéseket a beszédbe, de kijutva itt a vederből, annál nagyobb cseberbe került barátom. Röviddel ezelőtt ugyanis az országos erdészegyesület tartotta egyik nem igen távol eső felvidéki városban évi közgyűlését, mi amaz időben még esemény volt s a mivelt házi nő maliciosus mosolylyal azzal faggatta barátomat, hogy a mit erdészlétünkre kétségbe sem akart vonni, miként vettünk abban részi; s alig-alig akarta kénytelen füllentését elfogadni, melylyel ott nem létét ki akará menteni. S barátomat egyébiránt ez legkevésbbé sem zavarta, sőt a háziúr és neje versenyezvén egymással a barátságos kinálgatásban, főleg a j borra nézve, jó kedvre kerekedett bajtársam egyszer csak fölkel s ékes dictióban, fölhívja a házi urat, a kollegaság alapján, a baráti pohár megivására, mit ez a legkészségesebben fogadva, én a ház asszonyával összenézve megittam, Mephisto barátom pedig dörgő (de gúnyos) éljennel megpecsételt. Ennyi merészségre aztán kifakadt belőlem a vallomás,mert habár részemről nem kellett többet j attól tartanom, hogy a liázi asszony talál meg- j apprehendálni, bántott mégis a gondolat, hogy jóvérű erdészemberrel üztünk méltatlan tréfát. De csakugyan jóvérű volt s jó oldaláról fogta fel a dolgot, sok magyarázatra különben sem levén idő, miután indulnunk kellett, mert a legközelebbi vasúti státió még kétórányira volt, pedig az éjjeli vonattal haza kellett mennünk. Én alig vártam, hogy kocsin legyünk, melyről, mihelyt a ház küszöbét elhagytuk, két társam majd hogy le nem fordult nevettében a jól sikerült tréfáért. Én, azon erős szándékban, hogy a mint hazaérek bűnbánó levélben gyónom meg ismételve bününket, némileg megnyugodtam s kénytelen voltam bajtársaimmal együtt nevetni a számtalan komikus fordulaton, melyen M. hamissága folytán az nap átestünk és csak itt magyazázhatván meg, hogy legjobban voltaképen mégis én mulattam, a házi nőt értesítettem volt az igaz állapotról is igy ketten még külön élveztük S. és M. elárult vakmerő füllentéseiket. Levelem a netalán még fenforgó félreértést kimagyarázta s jól fogadtatott ; de annyi büntetésben még is részesültem, hogy mikor egy évre reá a főerdész az ottani nagy vadászatra meghívott s a jelenlevő vadászurnak B. .. grófnak be akart mutatni, előbb megkérdezte igaz-e most már, hogy se nem régebb bejelentett állású, illetőleg állástalan ma

gánzó, se nem erdőmester vagy , hasonló, hanem ^valóban tanácsos~~vagyok-e.'a minisztériumban]?J faggatáson is átesvén, későbbi években is néhány kellemes vadászatot éltem át] e tájon, melytől ujabban magam se tudom mért és hogyan, végleg elszakadtam. Még élvezetesbbé váltak volt e napok, miután bennök később öcsém, ki, mint tájfestész egy nyarat töltött e vidéken, természet után festve a Garam völgye számos szebbnél szebb tárgyait, megismerkedvén a vidék uraival, szintén részt vett e vadászatokban. Ez utóbbi egyébiránt nemcsak e vadászterülettel történt. Mert mig én eclaireur módjára bejártam, legtöbbször hivatalos teendőim közepette, az ország különböző vidékeit s csakhamar visszaértem könnyen kötött uj ismeretség alapján a megkezdett helyre, öcsém többnyire már a készre jött ; de jött, mert élvezetem a vadászaton csak félig teljes, lia őt higgadt s nyugodt lövésével magam mellett nem tudom. Különben tanulékony fiu — azaz, hogy az volt egy-két évtized előtt. Mert még régebben csaknem erőltetni kellett rá, hogy egy kis szivart elfogadjon s társaságunkban ne maradjon egyedül hideg szájúnak ; s mig mindenféle csábitgatásokkal kellett őt hajdan, nagyobbrészt festészeti élményekkel csalogatva, egy kis kirándulásra birni : — ma már elértem azt, hogy nálamnál több, sőt többnyire jobb szivarokat is szív, s akárhányszor történt, hogy ő keresi a motívumokat egy vadászati excursióhoz — bár ez utóbbira, megvallom, nagyon soha sem kellett engem nógatnia, mert: »könnyű Katót tánczba vinni.« ! —e— (Folytatása következik.) Szalánczi vadászatok. Felső-Tárcza, február hó 1-én. Tudósításom ugyan más megyéről szól, de a vadászközönségre nem leend érdek nélkül, miután oly vidékről történik említés, melynek nagyúri birtokosa, mielőtt a vadászati törvény életbe lépett volna, már is kiváló gondot s figyelmet fordított arra, hogy birtokaiban vadászat tekintetéből rend bonosittassék meg. Ki a Kassa-Ujhelyi vonaton még nem utazott, s vadász, ha a Mislyei állomást elhagyá, nézze magát körül, mert a panoráma, mely szeme előtt eltárul, legnagyobb érdeklődéssel hathat kedélyére. Én 1875. évben utaztam arra barátomhoz Sáros Patakra. Alig pár perezre Mislyétől egy rengeteg erdőségben keresztül robog a vonat, melynek területe 18 ezer hold. A gyönyörű panorámának központja Szaláncz, s benne egy gömbölyű magaslaton a szalánczi vár. Birtokosa Gróf Forgách Kálmán, s benne az az ősi szokás, bogy a mulató vendég otthonosan érzi magát. Testvérem mel utaztam, ki igen passionátus vadász, de az egész területen keresztül nem tudtam belőle kicsalni egyetlen egy hangot sem, s már is terhesnek látszott némasága, midőn a vonat Legenye-Mihályiban állapodott meg. — »Barátom« azt kaptam feleletül testvéremtől, »Szalánczi erdőségben beszélni nem lehet, ott csak vadászni jó ; egy vadászlak, ahoz egy falka kopó, s kész az élvezet!« Szaláncz vára főuránál január hó 27-én kedélyes főúri társasság időzött. Gróf Szirmay Vincze, Gróf Lónyay Gábor, Báró Sennyey Lajos, Péchy Antal, Mocsonyi Géza, és a házi ur plébánusa. Szórakozásuk vadászati kirándulásból állott. Vadásztak hajtókkal nyulakra, s kanász-kutyákkal vadkanra. A vadászat eredménye 4 darab vadkan, 28 nyul és 10 darab róka. A vadkanokból egyet Gróf Forgácli Sándor, egyet Gr. Forgách István, s egyet (s az 3 mázsás volt) Péchy Antal lőtt. A hol rend s felügyelet van, ott vad is található. Ha vadásztörvényeink vannak, és azok után pénzelni akar az állam, természetes, hogy a legnagyobb szigorral végre is kell hajtani azokat, mert csak akkor lehet jövedelme az országnak. Eddig kevés eredménye volt a hozott törvénynek. Példa Pestmegye, hol 1875. évben 10,344 frt, 1876. évben pedig csak 8930 frt jött be az állami kincstárba, pedig azót i a Kis-Kunság is oda tartozik. Tárczai. (Ugyancsak gr. Forgách Kálmán ö méltósága Mándoki uradalmában — még a mult novemberi fagyok alkalmával tartott nyul- és fácz invadászatokon lövetett: 378 db nyul és 309 db fáczán. Szerk.) Téglás! vadászatok. Téglás, febr. 2. 1877. Tisztelt szerkesztő ur ! — Kissé későn majdnem a vadászati saison végén, de ugy hiszem, még sem lesz érdektelen becses lapjának a téglási vadászatok eredményéről is tudomást venni. Gr. Degenjeld Gusztáv ur ugyan nem jár nagy hűhóval a vadászati sport mezején, mint mindent, ugy ezt is zajtalan magányában majdnem tisztjei társaságában tölti, legfeljebb egy-két szomszéd, vagy mint az idén is, rokon látogatói mulatságára teszi. De ha nem környezik is celebritások, meszsze vidék nimródjai, zamatos magyar köre elég élvezetet nyújt a vadászati kalandokban gyönyörködök társaságának. Más vidékeken a vadászatok lakomák kíséretében folynak le. Nagy hajtások közben kézről-kézre jár a kulacs, s a vadászok esseutiája, a szilvórium csak ugy marja a szél által hasgatotf gégét. Itt ez mind másképpen van. Miután a gróf egész nap szivarnál egyebet nem teszen szájába, a többi vadászok zsebéből is csak akkor bukkan elő egy-egy kis üveg, midőn a hajtók katonás rendbe sorakozva, pálinkát kapnak. És ez nagyon jól van igy ; mert először nem vesztegettetik az idő, másodszor nem történik szerencsétlenség. Vadászat közben a gróf soha szekérre nem ül. Vezeti, rendezi a hajtókat, de soha nem fárad el, s ez már maga szerencsés vadász tulajdon, ha még hozzá oly jó lövő nem lenne is. Tisztjeivel s vadásztársaival tréfál, anekdotákat beszél, s majd halálra nevetteti az embert különösen Imre Károly fő jágere évödéseivel, s az — ujabb időbeu tanárnak keresztelt — öreg Szeksztor is tamburás tréfáival. Tégláson a vadászat az idén csak deczember végén kezdődött, s ez is csak inkább az ünnepek kedvéért, házi szükségre tartatott, a többiek időszerüleg januárban folytattattak, majdnem azt lehet mondani, az itt időzött fiatal herczeg Odescalcld Géza mulatságára, ki mint fiatal nimrod, nagyobbszerü kör- és hajtó-vadászatokba először vezettetett be. A fiatal herczeg, bár teli tűzzel, mindamellett teljesen szem előtt tartja a vadászati szabályokat. Jó kéz s éber szemtartása mellett soha nem hirtelenkedik, s ezért van aztán, hogy akár kör-, akár hajtásoknál ritkán bocsátja el a vadat, s nagyobb gyakorlat után merjük állitani, hogy ha vadászati kedve továbbra is megmarad, egyike lesz főúri jó vadászaiuknak. Mielőtt most tovább mennénk, egy kis episodot kénytelenittetünk elbeszélni. A deczember havában tartott vadászatnak ugyanis egy kis fináncz intermezzója is volt, mely mintegy akadályt akart vetni a többi vadászatok elé. A mint Gyulahalmon az utolsó hajtás után az esti szürkületben kocsikra ülnénk, szemünk elé tűnik a távolban égy felénk robogó szekér két finánczczal rajta. Nem is álmodva kilétöket, mi, kik már kocsin valánk, Téglás felé hajtottunk a tulajdonos gróf kocsija után, gondolván, bogy ha vendégek, tudják merrül jöttek, majd ők is a gróf után tér nek, De csak elbámultunk, midőn az utánunk érkező tisztektől megtudtuk, hogy biz azok nem vendégek, nem is katonatisztek, hanem finánezok, még pedig a részegiböl, kik mitsem kérdezve a földes uraság kilétéről, neki siettek a háznál megöregedett francziának, s puskáját, mit a gróf