Vadász- és Versenylap 21. évfolyam, 1877

1877-02-07 / 6. szám

44 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. FEBRUÁR 7. 187 7 bankmeghatalmazott s úgyszólván »házigazda szerepet« játszó ur volt szomszédom, s nekem szerencsés napom levén, sokkal több nyulat sikerült ejtenem, különben kitűnő gyutacsos fegyveremmel, mint neki gyorsabb töltésű, de gondatlanabbul is el-elsiitögetett Lefaucheuxjával. Az előny a fegyvernek tulajdoníttatott s

! egyik közelebb vadászatra elkérte fegyveremet; mit szívesen át is szolgáltattam. Legközelebb az emiitett puszták Vácz felé eső részében volt körvadászat. Fegyverem liaza került volt, s én a vadászat előestéjén megvizsgálva azt, tisztának találtam ugyan, de belefújva csöveibe azt tapasztaltam, hogy az egyik nem szelelt. Beleeresztve a töltővesszőt fojtást értem. Azt kihúzva, péppé ázott puskaporra akadtam s igy világos lett előttem, hogy az azt tisztító inas egyik csővéből nem húzta ki a löportöltényt, hanem csak ugy tisztította meg. Legény nem levén kéznél, de magam meg lustálkodván hosszabb manipulatiótól, kihúztam s szárazon ki is tisztítottam a csövet, de a pisztont csak tollal piszkáltam addig, mig nem szelelt s igy quasi re bene gesta állítottam sarokba a fegyvert, hogy kora reggeli indulásomra kéznél legyen. Másnap az első körben alig hogy még lövés esett volna, jó távol defiliroz előttem egy nyul, melyet meglőttem ugyan, de nem ugy, hogy helyben maradt volna. Utánna fordulva arczommal, időnyerés végett beeresztem teli tülkömből a lőport s e pillanatban roppant fény üti még szememet s erős detonatio már elmosodó hangját hallva, s óriás ütést érezve fejemen, mintegy öntudatlanul fordultam meg s keringtem sarkomon, de mielőtt összerogytam volna, ép oly gyorsan jött vissza eszméletem. A robbanás pillanatában arczomhoz kaptam, de számot nem tudván magamnak adni az eseményről, mindössze inkább éreztem mintsem elgondoltam volna, hogy e pillanatban szerencsétlenség történt, azt is, hogy rajtam történt s hogy a halállal koczintottam. ha ugyan még életben vagyok. Lassan a gyorsreptü gondolathoz, de elég gyorsan az esemény lefolyásához képest, ismét rendbe szedődtek gondolataim. Jobb- s baloldali szomszédaim felém siettek, a hajtók összefutottak s kiderült a tényállás, hogy töltés közben szétrobbant kezemben a lőportülök. Tekintve, hogy sok lövéssel kecsegtető körvadászat kezdetén pattant szét a jól megtöltött szaru, szerencsésnek mondhatom magamat, hogy nagyobb baj nem történt. Mindössze a szaru sárgaréz szerszáma ütött orczámon lyukat, európai bőröm négerszint öltött, bajuszom, szakállam s hajam leperszelődött és — a mi legkomolyabbnak látszott legalább első pillanatra — egyedül jól látó jobb szemem elhomályosodott. A vadászatnak rám és hűséges társamra, Dénesre nézve, ki bekísért a tanyára, természetesen vége lett ; de a házi nők, jobban megijedve látásomon, mint önmagam, — kinek ez élvezet tükör s szem hiányából meg nem adatott, — megmentették legalább arczbörömet. Egész arczomat valami, olaj s fehérviaszkból készült, kenőcscsel borították be, mely ott külön réteggé válván, később, gyógyuláskor oly szépen vált le róla, bogy szinte szebb lettem (ha ez ugyan lehetséges) e reczept nélküli háziszer alkalmazásától. Unalmas volna elmondanom hazaszállittatásom s gyógyulásom történetét, csak annyira emlékszem, hogy kis leányom, mely akkor kezdett beszélni, midőn másnap ágyamhoz hozták, sirva fakadva dadogta : »csúnya papa, csúnya papa«, de megsajnálva engem, önmagát hazudtolta meg s vigasztalni akarván, ismét elkezdte : »nem, nem, szép papa, jó papa,« s nem tudott megszűnni sirni. Csakhamar lábra álltam ismét s ma is a büszkeség bizonyos érzetével gondolok vissza arra, hogy mikor kínok közt feküdvén ágyamon, s családom inkább toll- mint fegyverforgató tagjai ki akarták belőlem csalni az Ígéretet, hogy többé nem vadászok, szerencsésen visszavertem ezen támadást s hive maradtam szent Hubertnek. Komikus quiproquo-ja is volt egyébiránt ez incidensnek. Mert megpörkölt hajam, bajuszom s szakállam a borbély kése alatt hullott el, sebzett szememnek pedig kék pápaszemet rendelvén az orvos, igy mutatott be nőm édes atyámnak valami theologus rokonául. Atyám kezet fogott velem s nagy udvariasan mondja, örül hogy szerencséje van s szinte megharagudott a jelenvoltak erre kitörő nagy babotáján, mely liarag tán le se csillapul, ha a nevetés engem is el nem fog s igy csak hangja után ismert rá — korántsem theologus fiára. De vadászati tekintetben rám nézve is üdvös következménye lett amaz incidensnek. E naptól fogva ugyanis oly tiszteletteljes félelem fogott el a lőportülöknek csak láttára is, hogy nem volt sietősb dolgom, mint hires fegyverem caballus) és a sarki medve (Ursus maritimus) f csontvázát és leírásában mondja, miszerint mindkettőnél, miként más állatoknál, koponyát, hosszú, farkba végződő hátgerinczet, rendszerint két részarányos Ízületben járó, mellső s hátsó végtag-pár kiilömböztethető meg. Ezen némi hasonlóság azonban számosabb apróbb részletekig követhető. Más felül pontos vizsgálat ez állatok alak- s szervezeti tulajdonainak némely fontos eltérését egymástól hozta napfényre. Összehasonlítja a medve mellső lapos, a jég szinén való járásra alkalmas tenyerét a ló mellső lábainak itt gyámoltalan és kisikló alkotásával, noha ez a legjobb ugró s futó ; továbbá a medve öt, mig a ló látszólag csupán egy lábujjai bír. Mindazonáltal az utóbbi mellett a két lécz durványos ujj s igy egy kifejlődött s két fejletlent találunk a medve ujjaivali szembesitésnél. Szintúgy az, a mi a medvénél világosan sing és orsócsont, az a lónál a kettőnek összeolvadása egygyé ; noha utóbbinál az elfajulás nem okozott félreismerést e csontok különvalóságára nézve. Összehasonlítja azután a két állat végtag-csontjait és a medve 46 fogát a ló 44 fogával. A medve s a ló, — úgymond, — mindketten emlősök, közös általános terv szerint alkotva, de jelentékeny külömbségekkel. Érdekes kérdést képezett, valljon a medve, melyik ujjának felel meg a ló egyetlen ujja és a tudomány oda határozott, miszerint ez a medve épugy mint az ember középső- ujjának felel meg mig a két durványos utánzatát képezi a medve illetőleges második s negyedik ujjának. Ezek határozott tények, minthogy biztos induction alapszanak. Azonban a tudomány a lehető legtávolabbra nyomozta a dolgot s most képesek vagyunk ez állatok alkotásának közös eredetét kijelölni. Az elmélet e tárgy magyarázatához mint a fajkeletkezés utján történt fejlődés s a legalkalmasabbnak túlélése lett megállapítva . . . Hét év óta, — úgymond, — bő adatokkal rendelkezünk a ló alkatára nézve, melyek a jég' korszak s az ezt megelőző idők barlangjaiból nyerettek, továbbá a felső miocén régibb rétegei! ben voltak egy oly állat ásatagjai, melyek a végtagokon s fogakon észlelhető eltérések daczára csudálatos utánzatait képezik a lónak. Hivatkozik a Hipparionra, melynél a két csontlécz valóságos három izületü ujj s a sing s az orsó elkülönzöttek ; azután pedig azon Franczia, Németországban s az Egyesült-Államokban talált állatra, mely mint Anchitherium ismeretes és melya Hippariontól annyiban különbözik, a mennyiben a Hipparion eltér az újkori lótól. Ez állat nemcsak feltüntette a három lábujjat, hanem járt is azokon. A szárcsont egyátalán tökéletes volt a sing s a fogâk észrevehetőleg közeledtek a normális szabányhoz. Ez adatok nem kis mértékben lepték meg öt hat-bét év előtt. Akkorában nemcsak tarthatónak, hanem valószínűnek is tűnt föl az elmélet, mely szerint a ló csupán utolsó sarját képezi egy sorozatnak, melynek akkor ismert legősebbike az Anchitherium, középkorbelije pedig a Hipparion által volt képviselve. Ujabb időben azonban megbeesülhetlen adatok érkeztek hozzánk oly váratlan földről, mint milyen a Missisippi tája s a Rocky Mountains. Ezen »Bad Land«nak nevezett tartomány a harmad-korszakban nem volt cgyébb egy roppant tónál, melynek ingoványaiban számlálhstlan idők óta egész faunája volt betemetve. Ezen terjedelmes szikla-catacomb több ezernyi mélységgel, telve szervi maradványokkal, birt. Utóbbiak nemcsak a földtani időszámításban tátongó hézagokat töltötték ki, hanem a ló származás-történetéhez is a még hiányzó adatokat hozták felszínre. Azon állat, melyet Marsh tanár talált s mely noha eltérésekkel, az Anchitheriumhoz hasonlit, Miohippus nevet nyert. Még régibb rétegekben egy másik közbeeső alakot lelt s ezt Mesohippusnak nevezte. Végül az eocen vagyis a legöregebb harmadkori réteg-rendszerhez tartozólag találta az Orohip- ' pust, mely egy apró lófaju állat, melynek nagysága nem baladja meg a rókáét, moly azonban érdekes tudományos prototyp gyanánt szolgál. Ezek szerint a legrégibbnek ismert lófaj-typus a mellső lábakon 4, a hátsókon három ujjal birt. Az újkori rétegekben s közönséges ló, a pliocen-ben a Pliohippus és a Protohippus vagyis Hipparion ; a mioceen-ben a Miohippus vagyis Anchitherium és a Mesohippus, végül az eocen-rétegekben az Orohippus. — Ezeknek egymáshoz való boneztani viszonylása a megelőzőkből már ismeretes. — Csupán azt legyen még szabad Huxley előbbi előadásából idéznem, mit az ide vonatkozó földtani időszámításról mond. — »A biolog mit sem tud azon időtartamról, mely valamely faj keletkezéséhez igénybe volt véve. Annyi tény, hogy azjn alakok, melyeket önök előtt leirtam, az emiitett harmad-kori formatiókban fordulnak elő ;— azonban nincs módom annak kitalálásában, vájjon e fejlődési s átváltozási folyamat egy, tiz, száz, vagy ezer millió évet igényelt-e. Ugyanis a biolog nem rendelkezik az eszközökkel bizonyos mennyiségű szervi anyag képzése s átalakításához igényelt idő meghatározásához. Az idő e kérdését a geolog dönti el, minthogy ez veszi számba az időszakaszt, mely alatt rétegek képződnek és mosódnak le a föld felületéről és végül oly következtetésre jut, mely többé-kevésbbé hűen mutatja ki az időt, melyet bizonyos mennyiségű sziklák képzödésükhüz igénybe vettek ; és midőn ő azt mondja nekem, miszerint a harmadkori formatió 500,000,000 évet szükségelt lerakodásához, fölteszem róla, miszerint oka van úgy nyilatkozni és nem habozom ez időt azon időtartam noha lassú és roppant bosszú mértéke gyanánt fölvenni, melyet tárgyunk, a ló, kifejlődéséhez kezdve az Orohippustól egész jelen állapotáig igénybe vett.« I>r. Á-y.