Vadász- és Versenylap 21. évfolyam, 1877

1877-01-31 / 5. szám

VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. JANUÁR 31. 187 7. Pedig meg sem emiitettem a szalonkaidényt, mely e hegyek között kétszer évenkint. hanemis a Dráva-menti szalonka-hecatombokhoz hasonló eredményű, de minden esetre élvezetes vadászatot nyújt ; nem az őzekről, melyek igaz csak nagy szerencse fiának jutnak osztályrészül, vagy a rókákrul, miből eléggé telik. Váltóvadul szarvas is akad néha, s ha öregebbjeink se igen emlékeznek ilyennek elejtésére, oka főleg abban rejlik, hogy egymást értő, szabatosan összetartó vadásztársulat nem igen indult ellenök. A kutya capitulumot feljebb csak futva érintettem; pedig volt alkalmam e téren is tapasztalatokat szerezni. A privilégiált kutyakereskedőtől a gyepmesterig : mindenféle rangú s nemű kutyakezelő egyént kerestem fel, s oly collectióját ismertem meg a komondorfarku kuvaszvegyitéktől a legtisztább angol vérig, hogy megcsömörlöttem nézésöktől ; de használhatóra szert tenni még drága pénzen is ne adj isten, mig végre is azon expedienshez nem folyamodtam, hogy tiszamenti barátom egyik kipróbált szukáját kértem fel, mig mást szerezhetek. Ezzel azután teljesen revieremben ereztem magamat s néztem gyönyörrel eléje a vadászati jövőnek. III. (Mint vágyik lelke, távolabbra s jut a távolból pompás vadászterületre.) Bárhogy dicsértem azonban előbb Buda regényes begyeit, kies virányait, s lia nem is vad-1 dûs, de vadas vidékeit, lelkem távolabbra vá-1 fgjott. Az egyiptomi napok húsos fazékainak emléke nem tudott elhalványulni ; az alföld tág láthatára vonzott, akár Petőfit, lia meg se is éneklem oly ragyogóan, de szerintem a nap seliol szebben nem kel s nyugszik, a tüdő szabadabban seliol sem lélekzik, sőt a vad üzése is nagyobb emótióval sehol sem jár. habár lóról, agárról rég le kellett mondanom. S a szerencse kedvezett. A 48—49-diki hadjárat egyik legderekabb huszárkapitányával talán épen azért barátkoztam meg, mert utóbb is megtartott s irányomban kezdetben korántsem rokonszenves » schnei digségét« épen vadászaton sikerült contrepariroznom. A főváros dunabalparti részét környező, hajdan Grassalkovics-Mayerffy-féle puszták akkor bankbirtok valának. Dénes barátom — a fentebb emiitett volt kapitány — a bankok magyarországi képviselőjétől vadászengedélyt nyert részemre is e pusztákra, s ezzel körülbelül 30,000 hold alföldi vadászterület nyilt meg számomra. Nem is késtünk e szabadalommal élni, de akkori sziik viszonyaim között fiakerre nem telt, nekem úgyis rövid volt minden vadásznap, bármily korán hasadt volna is hajnala ; barátom pedig, lia nem is volt a magaméhoz hasonló agártermészettel megáldva, hanem — néhány évvel idősebb is lévén — inkább magyar gyomor-eresztésnek indult, sokkal ambitiosusabb volt minden sport dologban, semhogy bármiként vonakodjék, mai nap távgyaloglásnak is beillő kirándulástól. Igy tehát per pedes indultunk a szt.-lőrinczi pusztának. Ez akkor még Gubacs, Petri, Halom s Feribegy pusztákkal együtt körülbelől 17.000 holdat tett, s igy vadászatnak csinos kis tért nyújtott. Bármily érdekes legyen egyébiránt a felfedezési vadász-hadjárat, hol ismeretlen téren csakúgy jó szerencsére kutatunk át egyik másik táblát, ideájával sem birva mikor és liol szokott a vad tartózkodni : biz az időbe kerül, mig az ember némileg tájékozódik. Ez alkalommal is jó jártatba került mig egy fülest sikerült egy buezka oldaláról ugratnunk, s azt elejtenem ; mig utánna egy kis lóherésben (késő őszi idő járván) nagy örömömre még néhány fürj került aggatékra. Ép az utolsót apportirozta kutyám, midőn a nem távoli homokos uton egy uri kocsi robog elő, s kiszáll egy rokonszenves, telivér magyar arczu férfi, s kezd ördöngösen töredezett némettséggel kérdőre vonni, mi jogon vadászunk mi itt ? Megnyugtattam, liogy soha se fávaszsza magát ékes németségével, megértjük mi tisztességes, hazai nyelvünket is, és előhiva távolabb cserkésző társamat, ez csakhamar előmutatâ a passe-partout, s igy kissé barátságosabbá fejlődött a társalgás ; de bizony nem sejtettem még akkor sem. bogy e találkozás emlitése számára igénybe venni. Azonban kész vagyok csupán a czélunkboz mért föltétlenül lényege pontokat érinteni. line (mutatja) itt van egy ló mellső végtagja. A csont mely e pontnál át van hasítva megfelel karom úgynevezett felkai csontjának (humerus). Mig az alsó rész clökaromnak felel meg. Az, mit a lónál közönségesen térdnek nevezünk megfelel az ember kéztő-izületének. Mig az alább következő része a ló-végtagnak ujjaim, a megnyúlt izületet fedő pata pedig körmeim egyikének felel meg. Mint további sajátságot észreveszik önök, hogy, látszatra, a ló előkarján csak egy csont van ; mindazonáltal egyik végén két külön részt különböztethetünk meg, csakhogy ha ezt lefelé követjük, a közös csontba látjuk elveszni. Ezen vastag csont neve orsó-csont (radius) és megfelelő csontja alkarcsontjaim egyikének ; a másik rész pedig a síngcsont (ulna). A látszat arra mutat, mintha a ló előkarján a síngcsont durványos volna és az orsó-csonttal egybeforrva. Ugy tűnik fel, mintha a sing lefutásában végét érné. A ló boneztanaiban nem ritkán találurk с körülményre hivatkozást midőn az tökéletlen singgel birónak állíttatik. Azonban figyelmes vizsgálat meggyőz bennünket, miszeriut a sing alsó vége még sem hiányzik a lónál ; ugyanis ha csikó csontot vizsgálunk, a két csontot elkülönítve fogjuk találni, minthogy az összeforrás csupán az előhaladó korral létesül és akkor az egész csont közepett a durványos singet fogja föltüntetni, mig az összeforradás helyén a különvalóság minden nyoma eltűnt. — A ló lábát vonva megfigyelés alá, nem szükség önöket ezen, a kéztö-izületnek megfelelő rész elemzésével fárasztanom, valamint annak bizonyításával sem, miszerint az e helyen egy folytonosságban lehaladó tölcsérssont, (coffinbone) melyre a test eleje támaszkodik roppantál megnagyított középújjamnak felel meg. Első pillantásra azt gondol, nók, hogy ez az egyetlen ujj a ló lábán, de ha a csontot megfordítjuk, hátsó részén találunk kétoldalt egy-egy szálkaszerü, felül széles, alább keskenyedő csontalakot. Könnyen mutatható ki, miszerint e csontok durványai az ember 2-ik és 4-ik kéz-középcsontjának. — Ezek után elmondhatjuk, hogy a ló lábszárában az orsó- és singï á ш A ló származásának története. (Huxley előadásai után.) London, dec. 24. Az áhítat, melylyel az angolok Huxley szavain (mint erről személyesen meggyőződni volt alkalmam) csüngnek s a tisztelet, melylyel azokat a tudományos és müveit világ egyaránt fogadja, — főleg pedig a fönnevezett tárgy, mint olyan, biztosítékot nyújt arra nézve, miszerint az e lapok t. olvasói előtt osztatlan érdeklődést fog kelteni ; — legyen tehát szabad néhány előadását, melyek egymással szoros összefüggésben állanak, a magyar sport-világgal megismertetni. — A közel mult ösz végén Huxley New-Yorkban három előadást tartott a descendentia elméletének érveiről, s itt a ló származás-történeténél, a tárgy közérdekű voltánál fogva, kiválólag időzött ; — ezzel tárgyilagos összefüggésben mult héten a »London Institution« téli idényét hasonlókép e tárgygyal nyitotta meg. Az előbbiekben Huxley, mielőtt a lóra térne, igy szól : »Mennél távolabbra tekintünk vissza a mult időkbe, tényleg azt találjuk, hogy a nagy hézagok, melyek a jelenben az állatok nagyobb osztályait egymástól elkülönítik, többé kevésbbé teljes elágazódást tüntetnek fel közbeeső alakok által, úgyannyira, miszerint ha a hüllőket és madarakat veszszük fel például, — találunk a mezozoicus sziklákban állatokat, melyek osztályozva, oly tökéletesen hidalnák át a közöttük levő időközt, mikép vajmi nehéz volna meghatározni, hogy hol végződnek azok és hol kezdődnek ezek. — Ily kifejezett bizonyíték nagy nyomatékkal szól a fajkeletkezés mellett; — és mégis, ez még nem a legmagasabb neme a bizonyságnak. Ugyanis gyakran megesik, hogy a közbeeső alakok nem azon szabályszerű rendben következnek egymás után, mint ez megkívántatnék bizonyítékul arra, miszerint valóban az elöhaladás lépteit képezték a hüllő és a madár között ; más szóval mi ez alakokat egykorú lerakodványokban találjak, jóllehet а határozott bizonyíték kelléke volna, hogy a két állatcsoport közti sorozati fokozatot oly rendben találjuk, mint azok, ha egymás kor-, fejlődés- és alakbeli utódai, kell, hogy következtek legyen. Ily módon az egyik régibb formatióban csupán hüllőket? a másik utóbb-koriban pedig egyedül madarakat kellene legelőbb lelnünk ; mig a kettő között szabályszerű egymásutánban alakokra kellene bukkannunk, melyek közép helyet foglalnak el. Csakis ily jellemű bizonyítékok volnának a fajkeletkezésre nézve döntök. És valóban, — tekintve a különös feltételeket, melyek között a véletlennek kell azokat napfényre hoznia, — meglepő, hogy az utolsó évek haladása tényleg tekintélyes mennyiségű adatot szolgáltatott e tárgyhoz. Azonban jelen czélomhoz mérten egy specialis esetet szándékozom kiemelni, mely igen alkalmas azt támogatni; a mennyiben legismertebb s legkedveltebb házi állatunk eredetét, úgyszólván származás-faját illeti; ez — a ló. Meg kell jegyeznem, miszerint a lóról szólva általános kifejezéssel élek, mely miinevével egyenes egyértelmű s maga alá foglalja a szamarakat és válfajaikat, a zebrákat s i. t. — A ló sok tekintetben igen figyelemre méltó egy állat, a mennyiben az állatvilágban a legtökéletesebb gépezetek egyikének példáját tárja elénk. Igazán állithatjuk, miszerint az emlősök között nincsen oly tökéletesen czélszerü locomotiv, mely annyi munkát birna oly csekély fütöszerrel mint éppen emez állat, — a ló. — És mint minden mechanicai s egyébb tökély szükséges következménye, azt találjuk, hogy a ló igen szép állat, a szárazföldiek egyik legszebbike. Nézzék csak alakja részarányosságát, működése ütemszerü pontosságát. Mozgató-készüléke, mint látják, könnyed mellső és hátsó végtagjaiban székel ; ezek hajlékony és ruganyos emeltyűk, melyeket hatalmas izmok hoznak mozgásba ; — e mellett ez emeltyűk erő-fogyasztásának pótlása czéljából a ló igen tökéletes emésztő-készülékkel van ellátva. — Távol attól, hogy önöket nagyon messzire vezessem a csonttani részletekbe, mégis kénytelen vagyok, — a teendő összehasonlitás kedveért , — önök türelmét néhány, kiváltképen a mellső s hátsó tagok szerkezetére vonatkozó boneztani részlet föl-