Vadász- és Versenylap 21. évfolyam, 1877

1877-05-30 / 22. szám

170 V ADABZ- fee VERSENY-LAI*. MÁJUS 30. 1877. a kocsis az Isten áldásával в vele valahára az elkésett hajtók is. A kosárban kenyeret, hideg sül­tet, süteményt és magyarádi bort találtunk, s hogy mindez jól esett, az bizonyítás nélkül is kétség­telen. Ebéd végeztével a gazos hosszában csatárláncz­ba felállítván a hajtókat, magunk jó száz lépést előre mentünk s velők szemben egv mástól hatvan lépésnyire állást foglaltunk s jelt adtunk a haj­tóknak. Az első hajtásban semmi se volt. Mig a hajtók csendesen jöttek, állásunk mögött a sűrű­ben egymástól nem messzire két fáczán hurrogott. Könnyen lehetett volna őket kutyáink segélyé­vel megtalálni, de R. K., alkalmasint mert saját kutyáj íban nem bizott, azon volt, bogy úgyis a második hajtásba esettdvén a két fáczán, hagyuk felriasztásukat a bajtóknak. E végből felkiildtük a hajtókát a Maros partjára, mi meg lent a völgy­ben a gazos közepén foglaltunk állást azon hit­ben, hogy a fáczán a hátunk megett levő fiatal erdőnek fog tartani. De a két fáczán máskép • gondolkodott s a hajtók vonalán az oldalt fekvő csaknem járhntlan cserjésbe szállt. Most a Lajtók ismét a Maros szélére küldet­tek, bogy ugyanazon irányban hajtsák meg a cser­jést, mi meg az emiitett völgyben a cserjés hosz­szában vonultunk fel. De ebből a fáczán vagy már ellábolt, vagy rengeteg sűrűjében meghúzta magát. Lemondtunk róla, hogy a cserjésbe mene­kültekre lőhessünk s ennélfogva pajtásaim hozzám jöttek fel elhatározandók, hol próbáljuk meg a negyedik hajtást. S megtörtént velünk, ami oly sokszor megesik, hogy midőn javában beszélget­tünk s egymásnak tiizzel szolgáltunk, a cserjésből a hajtók elöl előre lábolt egyik fáczánkakas R. K. volt állása vonalában, mintegy hatvan lépésnyire hátunk mögött, szárnyra kelt, s mire észrevettük, toronymagasságon felül vitorlázott a fiatal erdő felé. Rágyújtottunk mind a hárman s elhibáztuk mind a hárman, mert egyikünk se volt készen s a távolság is oly tisztességes volt, hogy csak vak szerencse folytán eshetett volna a fáczán, vagy higgadt lövésre, minőt én tettem egyszer a tököli erdőben Csepel szigetén, midőn a vadászok vona­lán vc'gig húzott valami 25 salve-vai megtisztelt s mögöttem, ki a balszárny végső pontján megáll­tam, már mintegy 65 lépésnyire repülő vadra rá­fogván puskámat, miután a mellettem ballagó öreg jágernek oda vetettem »dem werde ich eine Klafter vor geben« lőttem és a fáczán elesett, az egész compánia bravói közt. A hajtók állásunkig jővén, egy csomóban uj hajtás felé indultunk. Beszéd közben észre se vettük, hogy E. M. vizslája eltűnt. Csak akkor kapkodtunk volna puskáink után, midőn előttünk negyven lépésnyire a nyomon előre ment kutya ismét egy fáczáukakast rebbentett fel. Most már bizton hittük, hogy a fiatal erdőben mind a két kakast felzargatják hajtóink. Elküldtük tehát őket az erdő keleti oldalára, s mi délnyugati oldalán megfelelöleg állottunk fel, én legelői nyugot felé. A mint állásomon a fák hegyibe nézek állásom felé tartó csörtetést hallok. Ez róka vagy nyul, gondolám. Meghúzom magam egy sürü nyárfabo­kor mögött, egyet pisszentek ebemnek, hogy nyugton maradjon s lesem, mikor búvik ki az erdőből a csörtető vad. De hasztalan. Fáczán nem kelt a hajtásban, a gyanús négylábú pedig oldalt illant el állásom mellett a nélkül, hogy a nagy fűben meghallottam vagy észrevehettem vol­na. Mikor aztán az utolsó hajtás felé indulunk, megtudtuk, hogy róka volt, mert az állásom mö­götti csapáson ott hagyta szükölésének friss iga­zolványát. Fáczánt többé nem találván, haza in­dultunk azon elhatározással, hogy az erdei sza­lonka megérkeztével nemsokára ismét meglátoga­tandjuk ezt a délamerikai vadont. Hanem ember tervez, isten végez. Közvetlen ezen vadászat után tüdőgyuladásba estem, mely vadászataimnak há­rom hóra véget vetett. Mialatt ágyamat nyomtam, társaim foglyáztak és szalonkáztak, s hogy tehetetlenségemet még érez­hetőbbé tegyék, az első erdei szalonkát nekem küldték el. Persze hogy a veszély multával az orvos nemcsak megengedte, sőt prr.escribálta a nadhust ; s barátaim el is láttak vele bőven. Deczemberben mir rehabilitálva érezvén maga­mat, részt vettem a Karácson előtti körvadásza­ton, melyet homokterületünkön társaságunk en­dezett. Barátaim nem engedték, hogy sokat gya­logoljak s ezért én voltam mindig az utolsó pus­kás. De azért R. K. után én lőttem legtöbb nyulat, mert ez elég bőven volt, s mintán 81 nyulat, egy rókát és két foglyot összeszedtünk, az estéket pedig more patrio csendesen a csöndes­sel és kalabriassal elpipáltuk, bucsut mondtunk az 1876-ik évnek. Ez év első havában már nem volt kedvem nyulászni, mert vidékünkön a nyul min­denütt rendesen üzekedett, a mi nálunk januárban épen nem ritkaság. Semper idem. Felvidéki vadászlevelek. ÍHanvay Zoltán urnák ajánlva.) IV. Dobsina, május 5-én 1877. Kedves barátom ! Nem ok nélkül mondják, bogy a vadászok szakmájukról annyit tudnak beszélni, hogy a nem vadász megszökik körükből. Mennyit fecsegünk már összevissza az erdei szalonkáról csak e la­pokban is, s még mindig találunk valami uj s érdekes előadni valót ! Hiába, kedves madár a hosszúcsőrü ! Nekem volna még némi mondanivalóm, s azt el is mondom annak risikójára, hogy unalmas találok lenni ; de igérem, hogy többet azután nem fárasztom a türelmes olvasót. Megemlítem először is, hogy nincs biztosan tud­va hányszor költ évenként az erdei szalonka. Min­den tankönyv azt mondja, bogy csak egyszer. De ha ez igaz, s igaznak kell lennie, inert tudva van, hogy Oroszországban, s más tőlünk északke­letnek fekvő vidékeken, hol a szalonkának zöme honos, május—juniusban tojik s fiókáit kikölti, melyek, mint minden inocsárvad, a fészekfu­tókhoz tartozván, rögtön futkosni s két hetes korukban már repdesni tudnak s azután augustus végén vándorlásukat dél felé megkezdik ; — mon­dom, ba ez igaz, hogyan van mégis, hogy sok­szor találunk már aprilisban, tojáson ülő snepfeket, még pedig itt Magyarországban, lombfajta aljer­dőkben, tehát oly helyeken, hol a hosszuesőr csak is húzás idejében mint vándor jön elő? S ismét ho­gyan van az, hogy fent az éjszaki országokban, gyakran találnak julius végén, sőt még augusz­tusban is, csak az imént kiköltött fiatalokat, sőt néha még tojáson ülő öregeket ? Vagy ezen ese­tek éppen csak kivételek 1 Mindenesetre rejtélyes s még meg nem fejtett tünetek. Mellesleg legyen mondva, hogy az erdei szalonka sem többet sem kevesebbet négy tojásnál nem tojik, mint minden mocsárfaj — teszi hozzá Dr. Quistorp. Folytassuk a rejtélyes, v gy anuak látszó tü­neteket a Scolopax rusticola mellett. Azt mondjuk, hogy az erdei snepf tavaszszal dél felöl jön s északnak megy, tehát déli vidékekre kell hogy korábban érkezzék, mint az éjszakiakra. Ho­gyan van még is, hogy minden—mondom minden— tavaszszal az első szalonkák — mintha az égből cseppentek volna — egy időben mutatkoznak Horvátországban, a Dráva mellett, a Rénusnál, Középnémetországban, sőt Hanoverában, Meklen­burgban s Poroszország éjszaki részén, oly vidékeken tehát, melyek Gömör vármegyétől 70—75 mért­földdel, a Drávától 100—120 mértfölddel ma­gasabban éjszaknak feküsznek ? Bizonyságul pél­dának veszem a tavalyi s az idei esztendőt, de bizonyságul vehető bármely más év is, ha annak illető adatai kezünknél volnának ! 1876 évben az első szalonkák mutatkoztak : Február végén : Horvátországban, a Dráva mel­lett, Losoncz vidékén, a Rénus mellett, Wetzlár körül, Elsassban, felső Hessenben, Lippedetmold­ban s. a. t. Mart. 1-én : Metz, Bamberg, Neuwied, Münster­ben, Badenben, Nassauban, Würtembergában sat. Mart. 2-án a magyar vidékek közt Gömörben sat. Németországban Hessenben Wiesbadenben, az Ammertó körül Bajorországban sat. Mart. 3, 4, 5-én már a délibb helyeken felül: Stadeban az éjszaki tenger pártjáiuál, Hannove­rában, Basedovban, Meklenburgban, közzel a ke­leti tengerp írthoz, porosz Siléziában Körösben, Horvátországban, Ghymesen, Gácson sat. 187 7 évben az első szalonkák lövettek Február végén Horvát s Tótorezágokon kivül : Dunaföld­váron, a badeni nagyherczegségben, Hessenben s több más helyen a Rénus mellett. E jelenséguek oka egyébbiránt tudva van, s itt nem is azért hozom fel, mintha azzal valami nagy felfedezést kürtölnék a világba, hanem csak azért, hogy emlékeztessem vadászainkat, mit kell­jen tulajdonképp érteni azon stereotyp mondás alatt : A snepf az éjszak-déli vonalon vándorol. Korrektebb volna a mondás : Az erdei snepf Eu­rópában éjszakkeletröl délnyugatnak s vissza huz. E vonalat földdoinborodási és időjárási viszonyok részben éjszak -délire, de részben kelet-nyugotira is hajlitják el. A Skandinaviában honos szalonka többnyire a britt szigetikre vándorol telelés végett, s csak Skundinavia keleti vidékeitől jut egy része közép Európának. A Finland s nyugoti Oroszország ré­szeiben bonos snepf Németországnak veszi útját, nyugoti irányban Francziaországot érve el, mely­nek délibb részén szintén telel, de a nagyobb rész a spanyol félszigetre, sőt Afrikába megy. Európai Oroszország középső s keleti részei­nek szalonkái Európa közepének s keletiebb vidékeinek látogatói, a vándorlás főiránya közepének az adriai tenger vehető, s a snepf nyugoti szárnya Olaszországba, sőt Afrikába, keleti szárnya Török- s Görögországba iparkodik telelésre. Ezek a vonulás főirányai, többé-kevésbé idő­járási viszonyok által eltérítve s módositva, ugy hogy egyes vidékek s országok a tettleg követett vonulási irányból egészen kimaradhatnak is. Tehát csakis ezen éjszakkelet délnyugoti ván­dorlási irányból magyarázható meg, bogy tavasz­szal a visszavándorlásban az első szalonka a dél­től éjszaknak annyira egymástól távol fekvő he­lyeken, ugy szólván egy napon mutatkozik ! Hogy miért jön hozzánk némely évben sok, más­ban meg kevés szalonka ? az az elébb mondottak­ban leli egyik magyarázatát, de csak egyikét, mert ennek még más oka is van. Azon ok t. i., hogy az erdei szalonka nem minden évben terem egy­formán, vagyis ugyanazon ok, a miért minden más honos vagy vándor vadfaj néha nagy, néha kis mennyiségben jön elő. A különbség csak az, hogy mig a nyul vagy fogoly mellett azt mond­juk : jól vagy roszul szaporodtak, jól vagy roszul hatott rájuk az időjárás s egyébb viszontagság, addig az erdei szalonka mellett jajveszékelni szok­tunk, hogy kipusztul a magja is s néhány év múlva csak a história fog róla emlékezni ! Hogy mily arányban állanak a jó snepf-esztendök a roszakhoz ? — arra nézve bátor vagyok követ­kező számokat felállítani, elörebocsájtván, hogy ezt nem Magyarországra kizárólag kérem érteni, hanem egész közép Európára, t. i. azon széles földrészre, mely az Alpesektől s Rénus vizétől a fekete tengerig terjed. Tehát: egy husz évből álló időközben feltehető 1 igen jó, 3 jó, 6 kö­zépszerű, 6 rosz s 4 igen rosz snepf-esztendö. Bár e számokat nem sok adattal tudom támo­gatni, mégis hiszem, hogy ha módomban volna ily évszakban a snepfeket pontosan számon tar­tani ; az eredmény igazolná feltevésemet ! Ellenben nem feltevés, hanem bebizonyítható igazság az, hogy a jó esztendők, bár mily arány­ban legyenek is a roszakkoz, egy bizonyos hosz­szabb időközben : — kell hogy tökéletesen kár­pótolják s egyensúlyban tartsák azokat. Ennek bizonyos igaznak kell lennie, mert máskép az erdei szalonka vagy valósággal fogyatkoznék, mit én elébbeni levelemben okokkal támogatva tagadtam — vagy tulsokaságra szaporodnék fel, mit szintén nem tapasztaluuk.

Next

/
Thumbnails
Contents