Vadász- és Versenylap 20. évfolyam, 1876

1876-02-16 / 7. szám

53 körülmények közé helyezni — mindez nein ment fel ama kötelezettség alól, hogy kellőleg tápláljuk. Szinte hallom már azt az ellenvetést, hogy hiszen ez mind régi dolog ! Télen mindenből szoktak a nagyvadnak, szarvasnak, dámvadnak, íznek szénát kitenni с végre berendezett fedett helyeken. — Igen, de hát nyáron ? — mintha hallanók ez ellenvetést — van elég fü és zöld takarmány ; azonkívül igen sok vadtenyésztő, különösen azok, kiknek sok vadjuk van csekély területen, gondoskodnak arról, hogy hozzáférhető helyen egész éven át találhasson a vad elegendő táplálékot. Erre nézve feleletünk az : hogy mindez még nem elegendő. A széna kétségkívül jó, s kivált télen megóvja az éhenhalástó! а szarvast s a többi nagyvadat. De mind a mellett a széna nem normális táplálékjuk. Bizonyos, hogy a vad, szabad állapotában megeszi a szénát, ha nincs egyebe, talán nem is sinyli meg észrevehetőleg ; — ámbár ez még kérdéses — azonban átalában táplálékát fris növényi anyagok képezik és nem szárítottak. A kérdés tehát abban központosul: fog-e a nagyvad egy bizonyos vadasterületen elég fris és egészséges növényi táplálékot találni és megfelelőt a a vad számának, melyet meghonosítani akarunk ? ... Ha igen, annál jobb ! . . . Ha nem, ugy előbb-utóbb, de biztosan bekövetkezik a romlás. Hogy ezt jól megértsük, nem lesz érdektelen egy vadászterület történetét elmondani, a »Ch. Illustré« után — amely annál tanulságosabb, mert nem egy csekélyebb eszközökkel rendelkező magánember, hanem egy k'rály vadasáról van szó. Victor Emanuel olasz király ő felségének van egy gyönyörű Ra Mandria nevü vadas-parkja. E park egy tagban 4800 heetare-t foglal magában s egész terjedelmében falakkal van körülvéve. Talaja hullámos, szép halmokkal és virányos völgyekkel ; van benne több kisebb tó, úgyszintén patakok s egyéb vízfolyásokkal. Vannak nagy és buja rétek; ligetek, cserjésekkel felváltva, legnagyobb részét pedig erdők foglalják el : egy szóval képzelni sem lehet kedvezőbb területet a vad nevelése és tenyésztésére. — Végül megemlítjük, hogy midőn arról volt szó, hogy a parkban királyi vadászatot rendezzenek, már akkor volt elég minden fajta vad, őz, nyul, fogoly, vizi vad stb. Az olasz királynak akkoriban egy nagy s valódi vadászhoz méltó eszméje volt. A parkot ugyanis nemcsak kizárólag európai szarvasokkal, dámvaddal és őzekkel akarta benépesíteni, binem vad állapotában meghonosítani s acclimatizálni a más égaljak nagy és szép vadait. Ennek megfelelöleg hozatott és tenyésztetett wapiti-szarvasf, pylghautantilópot, aristote-szarvast, fehér és fekete dámvadfajokat, melyek azután a parkba bocsáttaltak, ahol meg is szoktak és szépen szaporodtak. A parkban egy zoologiai intézet volt beren lezve, ahol felette hasznos és sajátságos megfigyeléseket tettek ez állatok szokásait illetőleg s kísérleteket is. A park egyéb részei teljesen szabadok voltak, csak még néhány szántóföld, s pár, a ménes számára mesterséges takarmányt termelő tábla szakította meg némely helyen a terrénum egyformaságát. E cultivált területek azonban nem voltak bekerítve, s a vad azokban nem ritkán tetemes károkat okozott. Több éveken keresztül mind»n a legszebb rendben ment. Az apróvad, gondosan óvatván, hatalmasan elszaporodott, ugyanakkor a nagyvad is, és pedig ugy a benszülött, mint az exoticus fajok jól találták magokat, elszaporodtak s nagyszerű vadászatokat adtak. Egyszerre azonban észrevették, hogy a halandóság az állatok között a rendesnél nagyobb, azután meg évről évre ijedelmes sebességgel mind nagyobb mérveket ölt. Ugyanakkor az apróvad észrevehetőleg fogyott : egy szóval a vadaskert népteledni kezdett. Nemsokára a halandóság félelmetes irányokat öltött. Valami ragályos betegségnek tulajdonították ezt és mindent megkisérlettek ennek megszüntetésére ; de hiába. A halál egyre folytatta szörnyű munkáját, s e pillanatban a nagyszerű vadas csaknem egészen kipusztn't. Es nem egyedül az amerikai és ázsiai fajok pusztultak, amelyre nézve fel lehotett volna hozni, hogy az égalj, a változott viszonyok és száz meg száz okok által befolyásoltattak, — amint tényleg mindezt fel is hozták a kudarcz kendözésere — hanem a szarvas, a közönségos szarvas is pusztult, < sa к ugy, mint a többi, sőt még a többinél is nagyobb mértékben. Mert mig az 1873-ik év első hónapjaiban a halandóság a többi fajoknál egyenlő volt az 1865. egész évihez, a szarvasnál 28 drbról 95-re hágott a halandóság, azaz az egész évet számítva nyolezszor akkora volt ! Ebből is látszik, hogy a kipusztulás óriási léptekkel haladott ! Nem is akasztotta meg a rombolást semmi sem, miután senki sem tudta módját a megállításnak. És mégis volt egy orvosszer, még pedig elég egyszerű, de ezt előbb fel kellett fedezni. Ennek érdeme Comba Renvenuto-t illeti kizárólag, aki egy nem rég megjelent, igen talpra esett munkácskában fejtegette a Ra Mandriai vad; s romlásának okait. Három évig 1865, 1866 és 1867 ben minden jól megyén, a vadak szépen tenyésznek és szaporodnak; a halandóság nem haladja meg a középmértéket. Ugyanakkor azonban a vadaskert müveit részeiben a nagy- és kisvad minden istenadta nap, vagy éjjel tetemes pusztításokat vitt véghez. 1868-ban a szántóföldek és rétek legnagyobb része be lön kerítve és igy megóvatott a pusztítástól — Ugyanaz időben kezdődik a halandóság is. Három év alatt a wapiti-nál 2-ről 9-re, а pylghaut-ra nézve 6-ról 10 i'rbra emelkedik; a szarvas még tartja magát : 5 és 3-ról 7-re emelkedik a halálozások száma. De az őz már nagyon fogy ; ennél a halandóság ugyanis 9 és 7 drbról 1870-ben már 24 drbra emelkedik. Ugyanez időtájban, 1870-ben, a'réteket és földeket már nem kerítik be, de nem is müvelik többé, hanem magokra, parlagon hagyják. Természetes , hogy ezek azonnal kezdetleges állapotukba esnek vissza ; miután legnagyobb részük mély sikokban s eredetileg mocsíros s csak mesterségesen kiszáritott völgyekben terült, e földeken, csakhamar a művelődés minden nyoma elenyészik , s bőven burjánzik rajtuk a gaz és dudva s más a vadak táplálására alkalmatlan gyomok. Ugyanez időszakban a vadaskert is kezd néptelenedni. A tengeri nyul roppant termékenysége mellett is hihetetlen arányokban fogy. A nyul is mintha soha ott se lett volna, oly ritkasággá lesz, holo't nem rég csaknem egymást érte. 1871-ben 11 wapiti-szarvas, 6 aristote-szarvas, 7 dám, 28 őz és 14 antilop mult ki, — miudannyiok ama szörnyű betegségben, melynek senki sem tudja nevét, sem okát. 18 72-ben hasonló mértékben megy a halandóság ! Elpusztul ugyanis ez évben 10 wapiti, 28 közönséges szarvas, 12 dám, 12 őz és 13 antilop. Az 1873-ik év első hónapjaiban pedig csaknem egészen kivesztek a nagyvad fajok : kimúlt ugyanis 6 wapiti, 95 közönséges és 1 ar'stote-szarvas, 22 különböző fajú dám, 17 őz és 31 antilop. Ezek azon borzasztó számok, melyeket ama vadaskert feljegyzései élőnkbe tárnak. Mit tanúsítanak ez adatok? Azt, hogy semmi baj sincs addig, mig a vad hozzáférkőzhetik a mivelt földekhez s ott táplálkozhatik. A baj azon napon veszi kezdetét, melyen ezek nagy részét elölök elzárják ; s fokozódik még azon pillanattól, midőn azok müvelésével felhagynak ; legfőbb fokát pedig akkor éri el a ragály, midőn az előbb megmivelt földek teljesen a kezdetleges, miveletlen állapotba sülyednek vissza. Mi a logikai következménye ennek : az, hogy a vadnak szüksége volt rájuk ; mihelyt a vadat e legelő-helyeitől megfosztjuk, az erdőben nem talál élete fenntartására elég táplálékot ; egy szóval meghal . . . éhen ! Ezen magyarázat kínálkozott legelőször is az észlelőnek. De Comba or, mint figyelmes észlelődő, nem állapodott meg ennél, hanem folytatta kutatásait s nemsokára rájött, hogy a szarvasok nem annyira az éhség, mint inkább lassú és folytonos mérgezés folytán múlnak ki. S ezen felfedezése hivatva van nagy szolgálatokat tenni a vadtenyésztés terén. Az olasz királyi vadaskertben a legkiválóbb, domináló fanem a tölgy. A talaj legnagyobb része hangabokrokkal s más hasonnemü cserjésekkel van borítva; fü, s kivált jó fü, amely alkalmas lenne a nagyvad táplására, igen kevés van. — S ez igy van igen sok más erdőkben is. Ámde Mr. Comba még azt is észrevette, hogy a fák héja és lombozata, a kelleténél feltünöleg nagyobb mértékben volt lehántva és elrágva, s hogy különösen a fiatal dugványok s а tölgyek gyengébb ágai egészen s tökéletesen megemésztettek; másszóval : a nagy- és kisvad itt kereste a táplálékot, melyet a körülzárt, majd pedig egészen felhagyott mivelt földeken többé fel nem talált. E percztől datálódnak a nagyobb veszteségek ; ugyanis a nyulak és tengeri nyulak elfogyasztották nyáron a fák alacsony leveleit, télen héját hántották le ; a nagyvad hasonlót müveit az év legnagyobb részében, s pedig tavaszszal ugy mint nyáron és őszszel : ebből kifolyólag az erdő siralmas látványt nyújtott. De ugyanakkor a nagyvad is egyre pusztult, a szőrmés-vad eltiint, sőt még a szárnyasvad is odább állt — a fáczán például azon naptól fogva húzódott el, melyen a gabnafóldek parlagon változtak, a fogoly, fürj stb. pedig követte példáját ! De lássuk, mikor hogyan éltek a vadak. A télen által, amig t. i. nincs sem fü, sem falevél, a szarvasok, dámvadak és antilopok a nagy csűrökben elég szénát találtak, s fel is keresték ezt rendesen. Ez körülbelöl négy hónapon át tartott. Ezután jött a tavasz, s mihelyt a fü kissé kibuj

r, a széna adagolása azonnal megszűnt, ugy, bogy az állatoknak nyolez hónapon át nem volt más táplálékuk, mint amit a parkban találtak. Miután pedig jó fü nem volt, kénytelenek voltak táplálékjuk alapjává a tölgy lombozatát tenni. De lássuk mit mond erre nézve Mr. Comba : »Lehet-e csodálkoznunk — ugy mond — azon, hogy a nagy mennyiségű esersav (tannin), melyet ez állatok nyolez hónapon át folytonosan felemésztettek, tönkre tette egész szervezetüket s előkészítette a lassú, de bizonyos halált? főkép, ha tekintetbe veszszük, hogy a megelőzött kemény télen át kizárólag szénán kellett tengödniök. — Tény az, hogy a halandóság azon mértékben öregbedik, amint hijával vannak legfőbb tápszerüknek, a fris és jó fűnek ; s hogy azon arányban még fokozódik, amint a vad kénytelen a tölgy leveleivel táplálkozni, csakhogy éhen ne veszszen . . . Megerősít még e .véleményemben azon körülmény, hogy azon állatok, melyek különböző okok folytán zárt helyeken, vagy megmivelt réteken tartattak vissza, teljes tökéletes egészségben húzták át az egész évet. Mint látszik, minden további okoskodás merőben feleslegos, s ezen egy tény maga elég bizonyító erővel bir. — Az antilop, a dám, a szarvas és őz naponkint átlag 5 kilogrammra menő tápanyagot fogyasztanak el. Ámde a parkban, ha mindjárt 100 drbra szállíttatnék is le az összes állomány, alig tudna a vad napjában 3 kilogrammnyi jó füvet találni. Tegyük azonban fel, hogy annyit mégis találnak, — de hisz mind a mellett kénytelenek, hogy éhséget ne szenvedjenek, még 2 kilogramm tölgyfalevelet elfogyasztani. És tudja-e a t. olvasó, mit akar ez mondani ? Mindjárt világos lesz, ha azt mondjuk, hogy 2 kilogramm levél 6 gramm csersavat (tannin) tartalmaz, melyet minden állat 6—8 hónapon át minden istenadta nap megemészt.« Ezek után csak az a csudálatos a dologban, hogy egyetlen darab vad is megmaradt ! Mi a fentebb elmondott történet morálja ? Az, hogy táplálni kell a nagyvadat, ha azt akarjuk, hogy éljen, hogy elszaporodjék ; vagy ha azt nem akarjuk, akkor elégedjünk meg azzal, hogy egy bizonyos területen csak annyi vadunk legyen, amennyit a természet helyezett oda. Mr. Comba különben kimutatván a r.-mandriai park kipusztulásának okait, egyúttal felderítette s pontokba foglalta a vad-tenyésztés feltételeit és kellékeit. Ezek a következőkben összpontosulnak. Először is mellőzhetlen szükség van terjedelmes legelőkre, melyeken jó fü teremjen ; e legelök kellőleg elosztva legyenek az erdőben s a park