Vadász- és Versenylap 20. évfolyam, 1876
1876-11-15 / 46. szám
296 haladó távolságra nem is igen reszkírozzák a lövést. _ Most már nincs egyéb hátra, minthogy a főerdész ur és saját élményem leirásával a rám néz* e,8 tán minden részvevőre oly nagy érdekű szép vadászat leírását berekeszszem. A mint fennebb emlitém, társammal letéve a reményről még zergét láthatni, fegyveremből a lövést kivéve ballagtunk lefelé — alig várva a társakkali összejövetelt — megtudandó a lefolyt eseményeket, s a netán elért vadászeredményt. A pihenés s a plaidem jótékony melege nagyon felüdített, ugy hogy már a lejövetel — bár itt itt sokak véleménye szerint még fárasztóbb a felmenetelnél — de a mit én részemről nem tartok — egész könnyen kezdett menni, annyira, hogy ép szivartárczám után nyúltam, rágyújtandó a jó idő óta nélkülözött szivarra, midőn az ép elhagyott állásaink felett nyúló gerinczen egy hajtó elkurjantá magát, jelezve a zergéket, melyeket egy fal alatti mélyedésből felugratott. Hogy mily nagy lön meglepetésünk, elképzelhetni, mivel már ideánkban sem volt, hogy közelünkben nem hogy zerge,— de hajtó is lehessen. О azonban mint később referálta, a mint a gerinczen egy kiálló csúcsot megkerült, észrevett egy pár zergét egy szirtfal mellé húzódva, melyek őt közelökben megpillantva,egy mély vízmosásba szökve lefelé igyekeztek — ö pedig alkalmas helyet keresve, a nyomozásra indult, de sok nehézséggel kellett küzdenie, bogy e fárasztós életveszélyes helyeken nyomukra jöhessen. Erős kitartását azonban siker koronázta, mert hosszú keresés után csakugyan rajok talált, s ép azon szirt fal mellől riasztá föl őket, — hol előbb a főerdész ur állott, — de a mely jelenleg tőlünk 150—200 lépés távolságra lehetett. Alig hangzott el a hajtó jeladása, midőn a főerdész ur megpillantá a fal mellett lejövő 3 zergét, engem rögtön lebukni, s fegyverem gyorsan tölteni felhitt. Neki engedelmeskedni pillanat müve volt, de tán az öröm — látva a zergéket felénk tartani — zavart meg, — vagy a véletlen okozta, mert liisz ily ritkán előforduló hevélyes perczekröl ki tudna biztosan számolni,— de annyi tény, hogy táskámból, melyben golyós, farkas és őz futóval töltött patronok voltak, bár különböző helyről egymás után gyorsan 4 darabot rántottam, mind annyi őzgöbecset tartalmazott. Válogatásra már nem volt időm, mert a zergék gyors iramban közelegtek felénk, jó szerencsére bizva sorsomat, mindkét csővembe benyomtam az őzgöbecscsel töltött patront. — Alig zártam be fegyverem, midőn a főerdész, ki ép lábam alatt egy kis mélyedésbe húzódva, félig fekvő helyzetben vett figyelő állást, — mig én teljesen egész boszszamba a szirthez lapulva moczczanni sem mertem, kissé felemelkedve fegyverhez kapott,— nekem oda szólva »lőjjünk, a zergék visszavágnak« s e perczben fegyvere is eldördült. E perczben már én is talpon, — azaz pardon — csak térden valék, láttam a két zergét,— mert a harmadik tudja az ég hová tünt, — a szirtfal mellett rohanva egy kiálló szirt felé tartani, elől egy hatalmas nagy, bár nőstény, utánna egy sokkal kisebb zerge, mely mint később kisült, igen korai ellésü gidája volt. Én kissé meglepettem, látva a távolságot, mert a zergéket sokkal közelebb lenni véltem — fegyverem sem lévén ily távolsághoz kellőleg felszerelve, nem sok sikert reméltem lövésemtől. A VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. zergék a főerdész lövésére, — mely hihetőleg mögéjök vághatott — előre fel, egy kiálló lapos szirtre.szöktek ; e pillanatban kaptam czélba a nagyot, és oh öröm ! zergém mintha villám sújtotta volna le, lövésemre a szirtfalról az alatta lévő mélyedésbe bukott. »Ez megkapta a magáét« mondá afőerdész,—most lőjje le amásikat; fegyverem újra megszólalt, de a zergének csak fejét láthattam s elhibáztam. A kis zerge egy perezre eltűnt, láttuk a mint anyjához a mélységbe futott. Ez alatt én fegyverem megtöltém, s a mint a zerge feje a kő közül előtűnt, egy golyós töltvénynyel újra lőttem, de tán az izgatottság, vagy a nagy távolság miatt, — a czél kicsiny lévén.— újra elhibáztam. E közben kezdtünk felfelé kúszni, de a szörnyű meredeken minden erőfeszitésünk daczára csak lassan haladva, mintegy 30 lépést közeledhettünk felé, midőn a mélyedésből kiszökve, hátsó része látható lön ; a még töltve lévő csővemből újra rálőttem, de újra eredmény nélkül. A főerdész ur e közben, egy oldal csapáson jobban megközelité, s mintegy 100 lépésnyi távolból reá tüzelt, a zerge felbukott, de újra felkelt, s a szakadékok közé menekült. Én a nagy távolság, a főerdész pedig fegyvere töltetlen volta miatt nem lőhetett ; bizony rá nézve nagyon hátrányos volt az elöltöltő fegyver ! Sietett utánna a mint csak a hely nehézsége engedte, s látta a zergét nehezen tántorogni s párszor felbukni, de azért sem az ő, sem a hajtó keresése eredményre nem vezetett ; e zerge hihetőleg a sasok prédájául maradt. E közben én elértem lelőtt zergémhez, de kellő óvatossággal, fegyverem megtöltve ; ott feküdt a gyönyörű állat az őt méltán megillető sirban, egy töbör fenekén felhalmozott kövek között; teste egészen elfedve, csak feje volt kimaradva oly positurában, mintha illára támaszkodva, nyitva maradt okos szép szemeivel kémszemlét tartana. E helyzet annyira meglepett, hogy önkéntelen arezomhoz kaptam fegyverem, várva mikor szökik fel, de pár lépést előre téve, láttam, hogy vadam dermedve fekszik — lövésem halálos volt. Három őzgöbecs szorosan egymáshoz közel találta, egy a gerinczcsontba, kettő ép, a csont alá hatolt. — Bár jó magasról bukott le, egy a hátsó ezombon történt kősurlás kivételével teljesen épen maradt. Kis idő múlva előjött a főerdész ur is, szerencse kivánatát nyilvánítva szerencsés s szerinte szép lövésem felett. No de, mondá : »jó fegyver jó kézben megtermi a kellő szolgálatot,« bár, mint mondá, nem vont csövű fegyverből ily távolságra golyóval a vadat eltalálni nem könnyű dolog, de göbecs ily távolságra alig okozhat halált. Nagy lön azonban csodálkozása, midőn a kilőtt őzgöbecses patront mutattam, mely tartalma nevét ráírva viselé, de csakhamar meggyőződött, a mint a zergén lévő lősebeket mutattam. Most már, mondá »most már még inkább gratulálok, mindenek felett e kitűnő fegyvernek, mert ez nagy távolság volt.« Én magam is ugy vélekedtem, de hogy mily távolra gondoltam nem akartam nyilvánítani, tartván attól, hogy táD ismeretlen lévén az itteni helyi viszonyokkal — jó látásom félrevezetödött, s távolabbra gondoltam lövésem, mint tán valóban volt; felhívtam azért a főerdész urat, hogy nyilatkozzék mily távolra lehetett zergém : »Uram válaszolt ő, itt valamit meghatározni nehéz, de gyakorlottsáO C T . 1 1. 1876. gom s itteni tapasztalataim után a távolságot 200 lépésre becsülöm, de hogy 160 lépésre biztosan volt arra életemet, becsületemet kötömc. Fokozta örömömet e nyilatkozat, mert én is épen ugy vélekedtem, de őszintén szólva — nehogy dicsekvésnek véljék, ily tekintélyes [tanú nélkül a távolságot soha határozottan meg nem jelöltem volna. Zergémet kezdtük szépen lefelé gömbölygetni; nemsokára hajtónk is megérkezett, — nem birván a sebzett zergére akadni — zergémet mint egy nyulat nyakába kapva biztos léptekel ballagott nyomunkba. — nem kis bámulatomra ily teher mellett — mert zergém igy feltöretlen legalább 70—80 fontot nyomott. Leérve a tóhoz, első gondom is volt a derék hajtőt, kinek kitartása és kutatása volt szerencsém egyik előmozdítója — megjutalmazni. Alig telepedtünk le, midőn két erdővéd közelgett a Básta felől, s tölök néhány száz lépés távolban Miklós barátom ; a Szoliszkótól pedig Guszti barátom, a fegyver nélküli hős. Neki is akadt kalandja, a mennyiben a hajtás végével a többi vadásztársakat be sem várva, maga indult lefelé, de irányt tévesztve, egy oly mélység fölibe ért, liol a lejuthatás lehetetlen lön. — Másfelé próbált szerencsét, de itt újra egy roppant szakadás tátongott. Pajtásunk kezdte magát sehogy sem érezni, — a társak már eltűntek, ő pedig lejáró helyre nem talált, már azon szomorú elhatározásra jutott, hogy ebédjét a Szoliszkó oldalán a naphoz czímzett vendéglőben kell tölteni, s mindaddig e kellemetlen helyzetben várakoznia, mig felkeresésére nem küldünk, midőn még egyszer megkísérté az ösvényt felkeresni, mi örömére sikerült is, s jól kihevülve szerencsésen megérkezett a tóhoz, hol már néhányan szivaroztunk, mondván, hogy az utolsó lövésre egy zergét látott lebukni — kérdé, ha megvan-e ? midőn előmutattuk a Corpus delictit, s megtudta, hogy újra nekem kedvezett a szerencse, egész meggyőződéssel jegyzé még : »bizony pajtás roppant d . .. nóban vagy ! A társak csakhamar j mind megérkeztek, s most siettünk a vízeséshez, hova társaink láthatásán s élményeink elbeszélésén kivül a szilvórium, s jó erős borrali barátkozhatási vágy is nagyban vonzott. »Mert hideg szél fútt Tátra felől, a lelkünk is fázott belől. . .« Bizonysága ennek, hogy veterán vadásztársunk Ragályi — ki különben alig van rá eset, hogy a pálinkát csak meg is ízlelje — daczára hideget, meleget egyiránt türö edzett alkatának, igy nyilatkozott : »Hidjétek el fiúk, ez az átkozott gallicziai szél ugy átjárta még a velőmet is, hogy egy korty pálinkáért — hogy belsőmet felmelegítse — szivesen adtam volna 10 forintot. A vízeséshez leérve, látva társaink a zsákmányt, nagy öröm-riadalban törtek ki, s elhalmoztak bennünket, János bartátomat s engemet, mint a naphőseit szerencsekivánataikkal, kedves gazdánk pedig, mint gyakorlott hegyi vadász, tudván, hogy az ily hegyi kirándulás után jó a melegitő, előhozatta a jó erős bort s ó szilvóriumot, hogy kiki tetszése szerint vegyen magához szivvidámitót, vagy búelfelejtőt. Hogy oly vadásztárs nem akadt egy sem, ki a szeszes italok mindkét nemét megvetve a vízeséshez ment volna poharát megtölteni, — bizon elhihetik tisztelt olvasóim.
