Vadász- és Versenylap 20. évfolyam, 1876

1876-10-18 / 42. szám

270 VADÁSZ ÉS VERSENY-LAP. O

CT. 18. 187 c>. kán kell megosztozniok s csak azután osztozhatnak meg a zsákmányon. Az egyik farkas tehát színleges támadást intézett a bölény feje ellen, mig a másik három hátra kullogván, megvárták a kedvező pillanatot, hogy hátulról támadják. Majd ismét felcserélték a szerepkört ; a három fiatal és tapasztalatlan farkas támadt elölről a bölényre, mig a vezető ordas hátulról igyekezett azt feltartani*; de egy jól intézett kirúgás egy hajszál hiján véget vetett volna a farkas életének. Gillmore egy darabig mozdulatlanul nézte a küszködést, de azután a megtámadottnak fogta pártját, s a farkasokat szilaj harczkiáltással megfutamitotta. Azonban a bölény nem igen osztá azon szép érzelmet, melyet Androklus oroszlána megszabadítója iránt tanúsított; — hanem a háladatlan még szabaditója ellen támadt, a ki végtére is kénytelen volt őt leteríteni. De Mr. Gillmore a barátság ilyetén kényszerű megszegése fölött azzal a megjegyzéssel vigasztalódik, hogy a bölény nem is kívánhat különb sorsot mint »hosszú és boldog élet után hatalmasabb ellenség által vitéz, de rövid küzdés után legyőzetve, egy hőshöz méltó halállal kimúlni.« Egy más izben a szerző egy még fiatal tehenet s borjut szabadított meg a farkasoktól, elejtvén ezeket, — de akkor a kalandnak nem volt ily tragikus vége ; s ekkor megindító naivsággal nyilvánítja a fölötti megelégedését, hogy e két állatnak életét megmentbeté. Szerző szerint az amerikai bölény sörénye ugy mint vastag bundája, a természet bölcs intézkedésének tekinthető; ezekugyanis atavasz elején a féltékeny bivalyok között vivott elkeseredett küzdelmek alkalmával, — lényegesen mérséklik a lökemek erejét. Nagy veszélylyel jár bölényekre a folyamok uszó jege tavasz elején, — a melyeken sokan lelik halálokat a hullámok között, — ugy a nyugati tartományok futóhomokja. Szerző szépen leir egy esetet, midőn egy ilyen szerencsétlen állat, — a közeledő emberektől való félelme által ösztönöztetvén — az apathiából, melybe a reménytelenség sülyesztette volt, fölriad, — és még sikerül a szilárd talajra kivergődnie. A bengáliai síkságokban tudvalevőleg szintén hatalmas csordákban tanyáznak ez állatok, — s noha már fogyó félben vannak, mégis találni az assami dsungelekben igazán — óriási példányokat. A mi azonban a bisont vagy a sörényes bivalyt illeti, a — vadásznak ezt a madrasi domblánczolat erdeiben kell felkeresnie. A pézsma-bivaly az »Ovis« és »Bos« fajok több jellemzetes tulajdonságát egyesíti magában. Ügyessége és tápláléka, valamint legelőhelyei a juh-fajok közé soroznák; de külsejében, alakjában, ugy busa izében inkább az ökörre emlékeztet. Két jeles zoologus compromissumot akarván létrehozni, ez állatnak »Ovi-bos«, nevet adtak; szerző azonban az előbb nevezett rendbe akarná sorozni. Hiányzik a tér arra, hogy a caribos, a wapiti, vagy canadai szarvas, s a virginiai dámvad jellemző sajátságainak leírását e könyvből átvehetnők. Pedig e leirások a vadászra nézve a legnagyobb érdekkel birnak. Az amerikai farkasok — mint azokból kitűnik — sokkal kevesebb kitartással s gyorsasággal látszanak bir ni, mint az indiaiak ; mert ismételve olvassuk, hogy lovas emberek lándzsákkal ejtették el. Szerző részletesen irja még le az amerikai császármadarak sajátságait, különös tekintettel azoknak Európában s nevezetesen Angliában való meghonosításukra. Egy vélekedik ugyanis , hogy az amerikai császármadár-fajok, — melyeket eddig csak jégbe burkolt állapotban ismerünk, — csak oly jól tenyésznének Skócziában s éjszaki Angliában, mint a virginiai fürj. Az előbbiek ugyanis könnyen felbajthatók, gyors röptüek, s hangyákkal, legyekkel s magvakkal táplálkoznak ; husuk, izére nézve, hasonlít az európai császármadáréhoz, s képesek jelentékeny égalji változásokat is kiállani. — Ugyanazon okok szólnak tehát mellette, — mint a melyek a virginiai fürj meghonosítása mellett felhozattak. A legcsábítóbb színekben festi a szerző, mily változatossá lehetne a vadásztáska tartalmát tenni , ha vadászurak az érdekes idegen vadakat hazájában meghonositnák. — S ugy belemelegedett ez alkalommal, hogy lelkesenüleg egy régi tervét akarván kivinni, bogy a felső Ottawa mentén lakó vörösbőrüek között trapper-expeditiót indítson. E körülmény s a rovarok s legyek számtalan fajainak alkalmatlankodása arra indította a szerzőt, hogy a »felső síkságok« s a Schadic tó felé húzódjék. Itt az indiánusok igen vendégszeretőleg fogadták ; sőt egy öreg squaw asszony annyira vitte a vendégszeretet, hogy rá akarta birni, mikép egy leányát nőül vegye. Az egyik ugyanis rendkívüli ügyességgel birt az evezésben, a másik meg a mocassin-készitésben tünt ki. De Gillmore ellenállt mindé csábitásnak, hanem néhány hét múlva elhagyta a táborhelyet, s az öreg főnök egy öcscsével s Sugorral vadászkirándulásra indult, melyről zsákmánynyal megrakottan tért meg. De még az ő viharedzett teste sem birt a láznak ellenállni ; tizennégy napig feküdt betegen és öntudat nélkül, s életét részben vörös társai gondos ápolásának köszöné. Ezután a társaság ismét déli irányban dett hangon formális felhívást intéz földieihez i indult útnak. Egy tón átkelve, nagy szélzivatar s különösen a gazdag vadászurakhoz, s ha esetleg a parlamentben ülésezne, semmi kétség, hogy sietne egy bilit benyújtani, az amerikai szárnyas vadfajok meghonosításáról, állami közvetítés utján. Gillmore második könyve a canadai vadonba vezet bennünket, melynek bekalandozására egy évet szánt. Fegyverrel és horoggal, munitióval és csalétekkel, meleg ruhával és különféle conservekkel ellátva indult el az expeditióra, egész társasága egy canadai franczia, egy derék vö- j rös indiánus ficzkó, s egy Sugor nevű, szinte indián suhanczból állván. Munkája két kötetében leirja ezen, többnyire az őserdőkben töltött év élményeit és kalandjait. Egy izben élet-halálharczot vivott a canadaival, más izben meg mocsárba került és kicsiny hija bele veszett volna ; máskor egy sapaw nővel kellett volna házasságra lépnie stb. stb., a medvevadászat hevélyeitől egészen eltekintve. Teljesen fesztelen előadásmodoia mutatja, hogy horog-veszszővel, házi munkával és fabéj-canoeval egyformán tud bánni. A számos apró természetrajzi megfigyelés, melyeket előadásába sző, ennek sajátságos ízt és magvasságot kölcsönöz. Az ősz végével Gillmore, társával s néhány podgyász-hordó indiánussal téli szállását egy kis vágásban ütötte fel, nem messze egy folyamtól. Itt azután tizenkét láb magas, kőből összerótt kalyibát építettek, egy ajtóval s ezzel szemközt kis ablakkal. Egy maguk készítette hatalmas kemencze pótolta a tűzhelyet is. A házat fahéjakkal fedték be, asztalt és székeket pedig fatörzsekből improvizáltak. Mindé munkákban a canadiai rendkivül ügyesnek mutatkozott, — de különben minden igyekezete oda központosult, hogy prém-készletét szaporítsa, — s az élestárral semmit se gondolt. A tél, mint a szerző előadja, kellemesen műit el. A napot vadászattal töltötték el ; minden fajú vad képezte lakomájokat, mely még pisztráng s más balak által is nyert változatosságot. Ez utóbbiakat könnyű szerrel szerezték, ugyanis lékeket vágtak a jégbe, s ugy fogdosták ki a halakat. Ha elegendő nagyságú edényekkel rendelkeztek volna, ugy a jávorfa nedvéből czukrot is főzhettek volna. Antoine, a canadai, csak a jégolvadását várta be s azután nyom nélkül eltűnt, valósziérte őket utol s kicsinybe mult, hogy mindnyájan oda nem vesztek ; de azután mégis szerencsésen elértek a kalyibához, melyet az előtte való őszszel raktak. Itt azután nem sokára a canadai is megjelent, még pedig igen rosz hangulatban. Kis idő múlva össze is tűzött a szerzővel j de ez nagy erővel a földre teritette őt, mire ismét láthatlanná lett. Ezen kellemetlen episodért Gillmore csakhamar kárpótlást nyert; találkozott ugyanis egy német bittéritővel, ki nejével együtt tizenkét évig élt az éjszak-nyugati indiánus törzsek között. Schmidt Károly — ugy liitták a hittéritőt — nemcsak tudós, hanem a gyakorlat embere is volt, és a vörösbőrüek között bizonyos tekintélyre tett szert. Szerző egy darabig elkisérte őket canoeben ; azután szárazföldön vissza akart térni, de elfelejtvén az iránytűt, eltévesztette az irányt, mocsárba tévedt s két éjjelt töltött a posványosban, félig agyonkinoztatva a mosquitok által, dohány és tüzelőszer nélkül. Rendkívüli fáradozás után sikerült neki egy fára mászni és magát tájékozni. Ezután sikerült neki néhány gázlót, kacsát s pár pisztrángot elejteni, ilyformán kárpótolta magát az önkénytelen böjtölésért. Ugyancsak e kirándulás alkalmával kellemetlen conflictusa volt volt egy medvével is, a ki egy száraz és homokos barlang lakhatási jogát vitatta el tőle. Egy idiánus hullája, melyet közben útjában talált, szintén nem volt valami fellelkesítő látvány. Nemsokára ez után néháuy éhes farkas oly megátalkodottan üldözé őt, liogy kénytelen volt egyet közölök lelőni, a többiek ezután meghunyászkodtak. E veszedelmes útitársaktól szerzőt három indiánus szabadította meg. Ezek eleinte »Manitou«-nak (nagy szellem) tartották s kereket oldottak, de miután Gillmore elébük került, csakhamar meggyőződtek ember létéről, s baj nélkül visszavezették a táborhelyre. Az egész expeditió azonban tragikus véget ért a kis társaság gonosz szellemének újra feltűnése által. Antoine, a canadai ugyanis, újra előkerült s igényekkel lépett föl bizonyos prémes árukra, melyeket az indiánoktól megvásárolt ugyan, de soha ki nem fizetett. A pör csakhamar viaskodássá fajult. Antoine közben kivonta revolverét és czélzott, de a szerző egy