Vadász- és Versenylap 20. évfolyam, 1876

1876-10-11 / 41. szám

Ост. 18. 187 G. VADÁSZ- (eS VERSENY-LAP. 261 kacsa-hadjáratra és zavarja, ijeszsze egymásra a fölkerekedett csapatokat. Hajósom állítása szerint Agárdon keddi nap szoktak vadászni, még pedig oly hévvel, hogy az egy jóravaló csatához hasonlít, s a kacsa, szárcsa ugy jár a tó fölött, mint a méhraj, mikor épen az anyakas megeresztette. Ebbeli várakozásunkban azonban csalódhat tunk is. Kilencz óra után, midőn a mulatság a vonat megérkeztével kezdődni szokott, oly erős szél támadt, hogy a lélekvesztő a nád széleken is föl akarta mondani a szolgálatot. A szélesebb, mélyebb viztéreket szörnyen fölugarolta a vihar. Nem hinné, a ki nem látta mily rettenetes tud lenni ez a kis csepp tenger ; mint valami dühbe hozott sündisznó, ugy fölborzolta hátát; ugy tajtékzott, fújt, hánykolódott, hogy az ember hajlandó volt tréfára nem venni a dolgot. Hanem azért nem fogott ki rajtunk. Csak a nagy tisztásról kelle lemondanunk, a nádszéleken, kapukon, ügygyel-bajjal boldogulhattunk. Ügygyel-bajjal, mondom, mert ilyenkor a lövés is határtalanul nehezebb. A hajó is inog, a madár is inog, el-eltünedez a habok közt ; a szél rázza, puskacsövedre veri a nádat, nem látod a czélgombot, s hátha még ilyenkor egy bukó réczével találkozol ! Pedig ez is megtörténik. A bukó récze olyan ritka, drágalátos állat itt a vizén, hajósod olyan tűzbe jön láttára, mintha például nyulászás közben egy tizenkét ágas szarvast pillantanánk meg. Ezt meg kell löni minden áron. De ez ám a mesterség ! Az ily fajta récze solia sem repül föl, s vizén úszva csak épen a feje búbja látszik ki, akár egy vizbe esett üvegdugaszt látnál. És a mint megpillant, azonnal meg elbukik. Ezt már nem is kapásból, de csak is épen egy villanásból kell lőni. És a legjobb lövő is gyakran elvétheti egymásután, mert épen mikor nyomja a ravaszt, már látja is, hogy elbukott, de már elrántotta — vissza nem vezényelheti a lövést. Körülbelül az ötödik lövésre sikerült elejtened. S hozzá még nem is öreg, csak fia, de annál ízesebb falatul kinálkozik. De ennél különösebb eset is adja elő magát még pedig oly természetű, mely a legszerényebb előadás mellett is dicsekvésnek tetszhetik ; hja ! mert bijába, Nimród utódai nagyon el vannak rágalmazva a történeti hűség iránti lelkiismeretességüket illetőleg íme egy, a mint hiszem, nem is fölöttébb ritka eset, mely magamra nézve is tanulságul szol gál arra, hogy a hitetlen, profán, illetőleg laicus világ sokszor mily igaztalanul vádolja a vadászokat az ismeretes »sulyok elvetési« hajlammal, mikor például arról beszélnek, hogy milyen hihetlen távolságra sikerült valamely vadat elejteniök. Vannak, igen is, dévaj lelkületü, elmés czimborák Szent-Hubertben, kik mellékes és olykor nem minden élvezet nélküli szenvedélylyel űzik a tapasztalatlan hallgatók föl-ültetését, és a kiknek, lia Br. De Manx szellemdusságának csak egy kis részével bírnának is, még köszönetet szavazhatnánk a nyújtott élvezetért. De a nagy közönség ebbeli megrögzött bitében bizonynyal jó adaga van a kedélyességnek és elfogultságnak, azonkép a tapasztalatlanságnak is, mert a kalandos katona- és vadászéletben csakugyan fordulnak elő olyan esetek, minőkről a meleg szobában élő emberek »iskolai bölcsesége nem is álmodik.« Valóban, a rendkivüliségek fölött legtöbbször épen azok szoktak legmakacsabbul kétkedni, akiknek élete nagyon is köznapi, rendes, egy szóval igen unalmas, viszontagságtalan volt, s ezektől ered ama közhit tulzottsága, mintha minden vadász okvetlen és természeteskép egyik szakmájabeli erénynek és bravournak tartaná a füllentés és nagyitás virtuozitását. A hosszú városi élet után vasárnapi puskássá degradálódott műkedvelőnek bizonynyal nem áll ana jól a dicsekvő, kihivó fanfaronâd, s mégis, egy ilyen magamféle egyénnel is megtörténik olyasmi, melyre elmondhatja, »omnia jam fient, fieri que posse negabam.« Egy kisBosporusféle úgynevezett vizikapuból kiérve, egy tisztásról eligyekező szárcsára lővén, hajósom elkiáltja magát, hogy — »no kérem ! az, a melyik amoda leesett, arra tudom, hogy nem tetszett czélozni, mert az a madár túl röpült az átellení kapuban, a mi ide oly messze van, bogy nem is merem kimondani!« Erre nyomban fölkél egy másik szárcsa, azt is lelővén, indulunk fölszedni a löveményt. midőn az első szárcsát is megtaláljuk, mely a nád mellé esvén nem láthattuk lefordulását. De az a másik, mely ugyancsak az első lövés irányában leesett, oly messze volt, hogy ily távolban soha még nem is gondolkoztam arról, hogy rálőjjek. Meglepni persze nem lehetett, de nekem ugy tetszik, s hajósom is beesülte enynyire, hogy lia ugyan nem 200, de legkevesebb 150 lépésnyire lehetett. Mert szemmérték szerint volt kétszer annyira, mint az, melyre czéloztam, s melyet lelőttem, holott ez is legalább 60 lépés lehetett. Szárazon is fordulhat ugyan elő ilyen eset, de mindenesetre sokkal ritkábban, s akkor is csak ritka esetben veszsziik azt észre, a térü szakgatottsága miatt. Három napon át hiába vártam arra a szerencsére, hogy a szomszédban nagyobb vadászcsoport zavarja föl a nádasok rejtekeiből a kacsákat, mert biz alig hallottam elvétve egyegy lövést az egész tó mentén. Mire nézve mondhatom, hogy a ki csupán puskázni akar, e czélját egyedül is elérheti itt későn korán, s tehet 40—50 lövést szárcsára, bujárra, de — kacsára alig kettőt-hármat ; a kinek tehát kacsa kell, az ugy intézze, hogy olyankor jöjjön, a midőn nagyobb szánni lövészek társaságában vagy legalább azok szomszédságában vadászhasson. A három nap alatt azt is tapasztaltam, hogy a vizi vadászat ugy aránylik a többi — száraz vagy erdei vadászathoz, mint a kövér falat a — mindennapi kenyérhez. Ez utóbbit nem lehet megunni soha, ellenben a vizi mészárlásban csakhamar kifárad az ember. Ritka időközönkint pompás mulatság, de végre is csakugyan egyhangúbb, egyalakubb, mint a sik vagy épen az erdei vadászat. Azonban épen azért szerencse, hogy e tó a főváros közelében van. Mert igy annak roppant lakosságából mindig találkozik ujabb látogató, kivált ha majd idővel a nagyobb frequentia arra indítja az itteni községeket, hogy a fővárosi kirándulók számára valamivel alkalmasabb vendéglőket rendezzenek be, mint a milyenek mostanáig — egyátalán nem léteznek. Y. J. A Mátra allj ából. Eger, sept. 22. A legszebb, legszelídebb vadászterületek egyike egész hazánkban, az ugy nevezet »B i к к» erdőség, mely habár a Mátra hegy-t ség lánczolatától egy kissé elkülönítve van, mégis ennek mint egy folytatását képezi, s északról keletnek, innen pedig kevés elhajlással délnek, félkörben majdnem egész Borsod megyén keresztül nyújtózik. Ezen parkszerű regényes szelid hegylánczolat, számtalan viz dús forrásaival, gazdag völgyi rétjeivel és meredek sziklafalaival, méltán meglepi a szemlélőt, de kellemes meglepetésben részesiti a vadászt is azon nagy vadállomány, mely benne tenyészve, dus zsákmányt és sikeres vadászatot ígér annak, ki a sport ezen nemét cultiválni akarja. Miután a hazai vadászterületek ezen vidékét akarom a tisztelt olvasókkal megismertetni, szükségesnek látom a netalán feköltendő érdek kielégítésére némely csekélyebbnek látszó körülményekre is kiterjeszkedni. A »B i к к» kezdődik felső Tárkánynál, itt Eger alatt, az egri érsek erdeivel, mely mint egy 15 ezer holdból áll, s végződik a Diósgyőri kincstári urodalom rengetegével, mely állítólag negyven ezer hold erdőséget foglal magában. Ezen két urodalom határai között van a szatbmári püspöknek Zsérczen 6 ezer, gr. Keglevich Bélának Szilváson és Yisnyón 10 ezer, és herczeg Koburgnak Cserépfalván talán ugyan annyi erdeje, melyek egymással szakadatlan lánczolatu összefüggésben állanak. Mikép kezeltetett itt az előtti években a vadászat, arról részletes felvilágosítást magam tapasztalásából nem adhatok, miután csak néhány éve vagyok e vidék jakója ; annyit azonban tudok, hogy az egri érseknek a negyven nyolezas évek előtt még nagy terjedelmű kerített vadasa volt, bol a nemes szarvas és dámvad százával legelt, mely azonban a 48-as években elpusztit; tátott, és soha többé helyre állítva nem lön. A boldogemlékezetü Bartakovics érsek ideje alatt már csak egy 38 holdnyi kerített hely volt a vad-sertéseknek, melyek ez előtt bárom évvel lettek elpusztítva, s az utolsó két kan és egy kocza lelövésében magam is közreműködtem. Hogy valami nagyon nem ápolták a vadat a Bikkben, azt csak onnan gyanitom, mikép itt Egerben nagyszerű húsvéti hajtó vadászatokról hallottam beszélni, mi persze egy szakértő vadász előtt nagyon lehangoló. A kasza kapa kerülő orvadászok azelőtt is megvoltak, és most is eléggé garázdálkodnak, s az év minden szakában hordják az orvadászok orgazdái, az egri kofák, puttony számra a lelőtt őzeket sorba a házakhoz elárusitás vég ett, vagy mérik ki házaiknál font számra, s ezen visszaélés ily indolens rendőrség mellett, valamint oly kapzsi közönség mellett mint itt van, nem is lesz még egy ideig megszüntethető. Hogy mind ezen mult, és jelen calamitás ok