Vadász- és Versenylap 20. évfolyam, 1876

1876-09-20 / 38. szám

SEPT. I3

. 187 6. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 237 tam a löporfiist miatt, melyet a ezembe fuvó szél egészen visszavert reám. Csak fájdalmas nyögést és az ágak ropogását hallottam, s pár lépést ugorva — a mi ilynemű vadászatoknál egyik legfőbb elővigyázati teendő -— pillantám meg a sebzett állatot, mely egy bambus-bozót szélén ingadozva előre ment ; mely bozótban bizonyosan elveszítőm vala, ha belejuthat. Gyors elhatározással hátulról egy robbanó golyót röpiték bele, melytől ugyan nem vártam valami nagy hatást, czélomat mégis teljesen elértem vele. A vad rögtön megfordult s mint egy gözmozdony lihegve, orrmányával a földet a légbe hányva, egyenesen reám rohant. Nem volt egy perczem sem elveszíteni való. Gyorsan a legközelebbi fa mellé ugortam, hogy a rohamot könnyebben kikerüljem s megtöltém fegyveremet. A vad elrohant előttem, de alig néhány lépésnyire fokozott dühvel fordult vissza. E második rohamot is egy oldaltugrással — mint az előbb, — kikerülvén ismét egy aczél golyót röpiték á bout portant a bősz állat jobboldali vállránczai közé. Még mindég nem volt neki elég ; lerogyott ugyan a lövés után, de nyomban felemelkedvén még halálküzdelmei közt sem akart felhagyni a tervvel, hogy engem összezúzzon. Újra visszafordult, bár majd minden lépésnél roskadozot ; s a mint a fa előtt elrohant egy hajmeresztő jfelenet tárult előmbe. Legényem, ki visszamaradt s a harczról s a helyzet veszélyeiről mi tudomássul sem birt, jó szándékkal hozzám igyekezett, hogy töltényeket hozzon. — Én nem vettem őt észre, sokkal inkább leköté teljes figyelmemet az önvédelem, s csak akkor pillantám meg öt, a mint a dühöngő vad előtt a földön feküdt. Az orrszarvú, egy-egy csomó földet szórva a légbe, előre tört. Most egy Bertuiset-féle robbanó golyót bocsátottam hátsó bal lapoczkájába, mire a fenevad összerogyott. Egy utolsó dühös tekintetet vetve felém, s meglehetősen fülszaggató halálhörgést hallatva, miközben a jól elrobbant golyó füstje orrán és száján kigomolygott, leeresztő fejét s kiadta páráját az óriási vad. A mint az állat megszűnt lélegzeni, első tekintetem azon helyre irányult, hol szerencsétlen legényemet összetaposva lenni gondoltam. —»Hála Istennek« sobajték föl, a mint őt nem láttam a végzetes helyen. Lélegzet nélkül és teljesen kimerülve, ugy hogy helyemből mozdulni sem birtam, kalap nélkül s ruháim a tövisektől összetépve álltam s tekinték körül embereim után. Az izgatottság daczára, melyben voltam — mégis nevetnem kellett, a mint őket megláttam. Három, közelemben álló fiatal fa ágai közt ültek mint a majmok, egész elrémült arczczal s szemeiket még mindég az orrszarvura meresztve. Hiába volt minden fáradságom, hogy őket páholyukból leszállásra birjam ; be kellett érnem azzal, hogy az egyik közülök reám nézett, s intett és mutogatta, miszerint legelőször csak jó magam — hanem én is csak a puskával, melyet a fához támasztottam — menjek oda a tőlem alig öt lépésnyire fekvő állathoz. — Most már megértettem vonakodásuk okát. Előbb ugyanis meg akartak győződni, hogy a vad csakugyan nem él már, és én töltsem meg fegyveremet, s legyek készen a vad elriasztott társainak támadására, a melyek könnyen visszatérhetnek. Megtettem a mit kivántak, oda mentem az orrszarvúhoz, s felültem annak hatalmas, széles hátára, s rágyújtottam a békepipára. Ez hatott! Émbereim leszálltak, megkeresték kalapomat, és legényemhez siettek, a ki a közelben egy fa alatt feküdt, öntudatlanul a rémülettől. Szerencsére mégis a fölötte átrohanó vad patái nem érhetők, s egy kis börhorzsoláson kivül épen menekült ki a bajból. Jó időbe került mig — az elesett vad bámulatába elmerült — embereimet rábírtam, hogy a meglehetős távol fekvő Xuley-mot-ba vissza menjünk. A helyet gondosan megjelölve, elindultunk, s jó másfél órai gyaloglás után végre mégis oda érkezőnk. Xuley-mot-nak alig vau több lakója 40 családnál, mégis, mert itt minden házat a hozzá tartozó földek és kertek öveznek, kiterjedése elég nagy. Mint villám terjedt el a helységben a hir szerencsés vadászatomról, s zengett a Tam-Tam, s mire kunyhómhoz értem — daczára a beálló sötétségnek — már az egész lakosság odagyült, ujjongva és örvendezve.! — A helység öregei és elöljárói saját szokásaik szerint üdvözöltek, hétszer leborulva előttem a földre, s ajándékot hoztak részemre, mely főleg gyümölcsből, tojásból és fiatal gerlékből állott. — Az egész nép körülfogott, s a kellemetlen bámulóktól még fürdésem alatt sem menekülhettem. Öreg asszonyokban sem volt hiány, kik legényem gyógyítására ajánlkoztak, s tövisektől okozott sebeimre mindenféle gyógybalzsamokat kínáltak. A mint asztalhoz ültem, hogy szerény estebédemet elköltsem, az egész tömeg körülvett, melynek a kalauzok egész részletességgel elmesélték a nagy eseményt. Azután lefeküdtem, s függönyeim mögé rejtőzve, reményltem, hogy — ugyancsak megérdemelt — nyugalmamat majd csak respectálni fogják. — Biz az nem történt ugy, a mig csak a folytonos csevegés miatt — mire különben az anamiták kivált éjjel nagyon is hajlandók — méregbe nem jöttem, nem tágított a publicum. Másnap reggel korán útra keltünk. Az egész falu népe, asszonyok, gyermekek, még aggok és betegesek is, — kik csak alig birtak vánszorogni — hozzánk csatlakozott. — Mindnyájan kosarakat vagy hordócskákat hoztak, melyeket ők többnyire bambusnádból készítenek, — mely 3—-4 hüvelyk átmérőre is megvastagodván, belül üres, s ba gyűrűjén alól vágják le, bármely folyadékot lehet benne tartani. — Kivonulásomkor Tam-tam verése képeze a zenét. A hosszú karaván — az itteni szokások szerint — igazi Gänsemarsch-ban haladt, t. i.'hosszú sorban egymás után, egész a bozótig, a hol zsákmányom feküdt. A mint a közelbe jutottunk, a kalauzok jeleikkel figyelmeztettek : töltene'm meg puskámat, mert könnyen meglehet, hogy a többi orrvszarvu ott lesz halott társuk ravatalánál, vagy épen egy Khób, — a hogy ők a tigrist nevezik — húzta meg ott magát a jó lakoma reményében. Ámbár e föltevések nem igen látszottak valószínüknek, mégis mert a nagyszámú kiséret hangosan kivánta, megtettem a kedvükért. Másrészt e vidékeken az elővigyázat soha sem felesleges. Az elesett orrszarvúhoz érve, a bámulatnak és csodálkozásnak vége-hossza nem volt. Azután megkezdődött a feltörés és elosztás munkája. Az első természetesen én voltara , kivéve vadászrészemet, és pedig a fejet, a farkat, a közép patát s egyes részeket a bőrből, melyeket emlékül megtartani óhajték. A többit — egy kis pecsenyének valót kivéve — átengedtem az Anamitáknak. Felette érdekelt meglelni golyóimat és megvizsgálni azok hatását. Az első hegyes golyó a mellbe hatolva a szivet horzsolta, tehát már ez halálos volt. A második — egy robbanó golyó — a hátgerinczen а bőr alá furodott s ott robbant szet, beljebb nem nyomulva. A harmadik — ismét hegyes golyó — a hátsó vállránczon be, a tüdőn repült keresztül. Az utolsó — robbanó golyó — a szívet és tüdőt tépte szét. Alig 3]

4 óra alatt a hatalmas állat — mely bizonynyal nyomott 40—50 mázsát — szét volt bonezolva, s legkisebb nyoma sem maradt a helyszínén. Minden vércsepp gondosan összegyüjtettett s minden csonttöredéket elvittek a benszülöttek. A chinai orvostudomány szerint ugyanis, — mely egész keleti Ázsiában is érvénynyel bir — minden kis résznek, mely az orrszarvutói ered, nagy gyógyerö tulajdoníttatik, s a hozzájutás nehézsége folytán — felette nagy becse van. A betegek, kik eljöttek, mindjárt ott megmosták tagjaikat a még meleg vérrel, — s valami visszataszító kép volt látni e fél meztelen, sárga, elsoványodott alakokat vérrel bemázoltan ide s tova járni. Déli 12 óra felé ismét vissza érkeztünk tanyánkra. Reggelire, szakács Anamitám , orrszarvu-sziv pecsenyével kedveskedett, s erősen állitá, hogy a ki orrszavu-szivet eszik : egész életére sérthetetlen lesz. Ez a babona itt nem volt kellemetlen reám nézve, legalább nyugodt lehetek, hogy senki azok közül kik ezt felölem tudják , a lehetetlenség tudatában ellenem mit sem fog tenni. A rhinoceros-filet azonban ízlett, egészem kellemes és élvezhető volt, s nem fekete és durva rostu mint az elefánté, söt sokban hasonló izü, mint a sertés vagy marhahús, j Délután málháinkat csomagoltuk össze s hordárokról gondoskodtunk. A következő nap hajnalán szivélyes búcsút véve a helységbeliektöl, s kalauzaimnál egy jó dollár-emléket hagyva magam után, elhagytuk e vidéket. Másfélnapi utazásunk után egyike volt kalauzaimnak ért utói, hogy egy általam pár nap előtt lőtt, de akkor nem, s csak most eljöttöm után megtalált solitair-elefántért visszatérésre birjon. Ébereimet tovább küldém utunkon, s csupán a legszükségesebbeket véve magamhoz, egyedül fordultam vissza, hogy két nappal későbben, vadászati diadaljeleim legszebbikével : egy pompás nagy elefántagyarral, térjek körükbe vissza. A mit e sorokban vázoltam, egyike volt vándorlásaim legérdekesebb, legizgatóbb episódjainak, és valamennyiszer dohányzó-szobámban ülve, egyébb kedves vadászemlékeim közt az orrszaryu-koponyára nézek, mindannyiszor felujul emlékemben e szép vadászat képe, s ma is mindaunyiszor bizonyos izgatottság hatja át idegeimet. Még azután gyakran megkisértém friss oirszarvunyomokat csapázni, de mindig sikertelenül ; — s meg kelle elégednem a nem kevésbé érdekes elefántvadászatokkal, — melyeknek szintén nem egy szép kaland emlékét köszönöm. Cs—y. (J. Z.) Pár szó a vadtakarmányhoz. A vadtakarmányról becses lapja egyik előbbi számában mondottak késztetnek arra, hogy e tekintetben tett hosszú évi tapasztalataimat közöl; jem, különösen a vadas-kertekben etetésre vonatkozólag. Ugyanis zab, gesztenye és makk mellett — miket azonban más takarmánynyal, különösen lóherével vagy szénával felváltva kell adni, — legelőnyösb és a vad által is legkedveltebb a szárított levél, u. m. cser-, hárs- és nyárfa-levél takarmány. Én legtöbbre becsülöm a cserfalevelet, és az ebben levő csersavanynak tulajdonítom, hogy a szarvasok nem kivánják meg a fa hántását, nálam legalább nem. A vadállat éppen annyira szereti a változatosságot táplálékában mint más állat, és éppen oly hasznos is neki ; ezt tudva ezelőtt a legszebb lóherét adattam neki, de csak a bimbóját és ifjabb leveleit rágta le, a többit pedig elpocsékolta, a földbe gázolta. Hogy a drága takarmányt kedvencz vadam ennyire elpocsékolja, boszantott egy keveset, s meghagyám, hogy a szárított lóherét szecskává vágva és répával keverve adják nekik. Bár erdészeim ily takarmánynyal etetést mintegy a nemes vad lealázásának tartották, mind e mellett megmaradtam előbbi szándékom mellett, hogy meg kell azt kisérteni. És ime a kísérletnek pompás eredménye lett. A vad előbb egy kevés szárított szénát falt, azután pedig neki állt a vályúnak, és ugy elköltötte a lóher-szecska-répa vegyitéket, mintha kitisztították volna a vályút. Ezután árpaszalmát próbáltattam lóhere helyett a répával, s ez is izlett. Az idő óta az etető-fészer alatt egy szecska- és egy répa-metszőgép van beállítva; a szecska és répa keverék a legfőbb takarmány, cserfalevél a melléktakarmány; zab, gesztenye és makk pedig kedvezmény. Én máitöbb év óta takarmányozok ekként; a vad tartása olcsóbba kerül és pompásan néz ki, a nélkül. hogy ez által szelid lenne. Annak bizonyságát, hogy ily takarmányozás a vadnak jól esik