Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-12-22 / 51. szám

December 22. 187 5.

Vadász- és Versenylap.

345

A német csiszár is jelen volt délig, azonban gyöngélkedése miatt Berlinbe visszatért. Daczára ennek, a jelen volt számosföur folytatta a vadászatot s másfél órai általános tüzelés után 63 agancsár téríttetett le, melyek közt egy 14-ágas, több tizenkét ágas, s mintegy nyolczvan rőtvad, 8 lapátos és 50 darab dámvad mutatta a szép eredményt.

A nyulkertek eredménye.

Mintegy három év előtt szóltunk már a nyulkertekről, s tapasztalt vadászok nyilatkozatainak megfigyelése után, mi is ajánlatosaknak tartók azokat. Ez eszmecserék nyomán állíttattak is fel ily nyulkertek a túl a dunai vidékükén, melyekről azonban sajnálattal halljuk, hogy a várakozásnak meg nem felelnek. — Annyival inkább kell ezt sajnálnunk, mert a kertek berendezésével megbízott Hartung főerdész közvetítésünk mellett nyert több vadász ur részéről megbízatást, s igy a kísérlet sikertelen volta bennünket is kellemetlenül érint.

A gr. Zichy J. ö excja tulajdonát képező lengyeltóti uradalomban létesített nyulkertről egy tudósítás fekszik előttünk, melyet egész terjedelmében közlünk :

»Az 1873. év tavaszán minket somogyiakat is meglátogatott Hartung erdész ur, kinek szóbeli és Írott utasításai szerint — és pedig nem jelentéktelen költséggel — egy nyulkert létesitte- tett nálunk, bizton reménylvén, hogy a korábbi vadászati mód által megtizedelt nyul-állomány ezáhal ismét felszaporittatik. A telep és a benépesítés mérve (hectáronkint 15 nőstény és 3 bak) úgy ezek ápolása és felvigyázata a legnagyobb pontossággal az adott utasítás értelmében eszközöltetett; — ennek daczára mégis az első próba, év semmi kedvező eredményt sem hozott, sőt inkái b 10 nőstény és 2 him nyúl — eddig ismeretlen okból — tönkre ment. — Az 1874. évre uj párok szereztettek be, különös gonddal választatván meg az egyes fajok, s az eljárás ugyanaz volt, mint az előző évb' n. A »nyulsziiret« az ősz végével tartatott, a mikor a szaporulat 25 darabot, ellenben a veszteség 10 nőstényt tett, s igy a létszám 33 uyulból (16 nőstény és 17 bak) állott, mely a ham adik próbaévre — a felesleges bakok kimustrilása utm — érintetlenül meghagyatott. A nyálak fejlődésére kiváló gondot forditottunk, annyival inkább, mert a folyó 1875. évben a benép «tés már »benszülöt- telcbőU: állott. A legszorgosabb etetés és a táplálék gondos megválasztása daczára tavaszszal nyu- laink igen rósz bőrben voltak, s a hó elolvadása után három darab már teljesen elbüzbödve találtatott fel. — A legszebb tavaszi időben 14 nap alatt ismét 7 darab hullt el, köztük egy bak, úgy hogy a létszám nyolczra apadt le. April 20-án — mikor a szaporulat a szabadban már szépen elöhaladt — láttuk az első kis nyu- lat a kertben. Ettől kezdve azonban a növényzet fejlődésével lépést tartva fokozódott a kis gyarmat szaporodása is, úgy hogy a juuius 24-én tartott vizsgálás alkalmával 42 süldőt találtunk.

Julius elején valamely járvány ütött be telepünkbe, s már-már éledni kezdő reményünket tönkre tette, miután rövid két hét alatt már csak 8 fiatal nyúlunk volt, melyek mind máig megvannak. Az elhullt darabok közül 20-nál a tüdő elrothadása észleltetett, négynél azonban a legkisebb organicus hiba sem volt felfedezhető. Ennyiből áll az általunk elért eredmény, melyhez a vidékünkben nyulkertek eredménye is igen hasonló.

Részünkről erősen meg vagyunk győződve, hogy nálunk hol a nyulszaporulást csaknem kizárólag az orvvadászat akadályozza, csak elégséges véd- személyzet, és magas vadászati dijak lesznek hivatva azt felvirágoztatni, mely elsőnek költségei is jóval mögötte maradnak a nyulkertek fentar- tása körül előfordulóknak. Lengyeltóti 1875. oct. hó. Liebus J. B. erdész.

A fenti adatok kétségtelenül igen kedvezőtlen színben tüntetik fel a nyulkerteket, s bár ezek, s a más oldalról hallottak után mi sem kívánunk azok érdekében újra síkra szállani, mégis az ügy érdekében kiváncsiak volnánk tudni, ha vájjon másutt is tapasztaltatott valami betegség. Már a nyúl természete és faji ösztönei ugyanis, nyilván utalnak arra, hogy az sok mozgást és szabad tért igényel. — Magunk részéről azt hisz- szük, ha a fiatal nyulak megerősödvén szabadba bocsáttattak volna, hogy természetüknek megfelelő mozgást és fáradalmakat nyerjenek, (mert a zárt kert csakis tenyésztő helyűi szolgálna, s a felnőtt süldőknek a szabadban kellene növekedni), bizonynyal nem pusztítja el őket a tüdő megrotha- dósa, melynek okául legelső sorban a tétlen, tes- pedő életmódot kell tartanunk.

Miután a tiszai vidékeken is tétettek kísérletek a nyulkertekkel , felkérjük vadász urainkat a tapasztalt eredmények [szives közlésére, miált il a kérdés többoldalú megvilágítást, és maga az ügy helyesebb megítélést nyerhet.

Róka-históriák.

Báró. S. Írja: Múlt évi deczember 16-án reggel beállít hozzám egyik kerülöm, jelentvén hogy egész éjjel hófúvás lévén, ma hajnalban nyomozni volt és a régi barlangba vezető két fris rókanyomot talált. A komák bent vannak. «Mit tetszik parancsolni.«

— Nos felelém, legelőször is magam akarom a csapát megnézni, szerszámot, nehány vastőrt s a Tinit mindenesetre kivisszük.

— A Tini? mond fejvakarva a vadász, szegényke már 5 napja, hogy mit sem eszik, alkalmasint elpatkol. No de megpróbálhatjuk !

Mi tehát a Tinit karon hordva, kimentünk a szükséges vastőrökkel ellátva.

Csakugyan a frÍ9 nyomok bevezettek a földalatti várba, kifelé semmi, a ravaszdiak tehát bent vannak.

Elhatároztuk, hogy az ebet bebocsátjuk s ha a rókákat kiveri, akkor azokat meglőjjük.

Szegény Tini bizony igen beteg lehetett, közönyösen s bágyadt szemekkel maradott állva a barlang szájában, mintha nem tudná mittevő legyen, s mi kételkedni kezdtünk, be fog-e csúszni ? Akkor vadászom öt kissé betolja, a kutya szimatot kap s a barlangban eltűnik. Kis időre reá, halljuk a szokott morgást, majd heves esaholást, azután csend lett. Kiszemelt helyünkre oda ugrottunk, felhúzott puskákkal lesve, vájjon meri e a róka követni a felborzolt szőrrel fújtatva hátráló kutyát. Biz az nem merte s egy sem jött ki. Elmúlt egy negyed, el félóra, nem bukkant ki semmi. Megpróbáltuk e maneuvret a Tinivel másodszor is, szintén eredménytelenül. Meggyőződtünk arról, hogy a komáknak nincs kedvök meleg tanyájukat odahagyni.

Kiásásra nem gondoltunk, mert a barlang any- nyira elágazót tan s mélyen vezetett le, hogy a kutyacsaholáit is csak akkor hallhatta az ember, ha a barlang szájában állott, egyéb helyről nem. Mi tehát rövid tanácskozás után azt határoztuk, hogy 3 vastört állitunk fel. Szándékunkat kivittük s hazamentünk, a meleg kályha mellett vá- randók be az eredményt.

Másnap korán berukkol hozzám a vadászom s én mindjárt képéről leolvastam, hogy valami különös újságot hoz.

— Nos hogy vannak a földalattiak, függ-e mind a kettő a tőrökben?

— Tudja a manó, nagyságos uram, hogyan történhetett, annyi bizonyos, hogy egy sem fogódzott, sem a vassal ki nem ment, de befelé? Nem értem, hisz a vas igen széles s még is mig kutattam hová tűnhetett el, azt biz isten a föld- alatt hallottam csörögni.

— Hm, az baj, legjobb vastörünket nem ajándékozzuk oda a veresnek, azután a bundája is csak ér valamit ! Rendeljen mindjárt elegendő számú munkást, megpróbáljuk szerencsénket a kiásással.

A munkások mindenféle kapaszerszámmal ellátva 9 órakor összegyűltek, kimentünk s a helyszínét újra körülményesen megvizsgáltuk. Tinit több ízben bocsátottuk be, dolgozott is keményen, megcsaholva a rókákat, hogyj öröm volt hallani, de felülről e hangokból semmit sem vehetvén észre, nem tudtuk az ásást hol kezdeni, hogy a tömlőre jussunk, s igy mást nem is tehettünk, mint a bejárat mentén tovább tágítani s nyitni a folyosót. A talaj agyagos volt, tehát kedvező, a munka még is nehéz, mivel elől mindig csak egy ember dolgozhatott.

Egy-egy jó adag kolbász, egy-egy korty pálinkával a munkát elősegítve, délben egy másfél öl hosszú vizirányos tárna készen volt. Most vadászom egy hosszú s hajlékony rúdra alkalmazott vashoroggal kutatni kezdé a barlangot s alig nehány illyetén szondirozás után örömmel felkiált: Érzem már a vasat ! megvan már ! — de mi a patvar ez ? a vastőr egészen könyedén jön kifelé, semmi ellentállás! —ni, ni, nézzétek csak, hisz üres s még becsappantva sincs !

Kezdtük már érteni a ravasz, illetőleg okos í'ókát. A vastőrt csuklóinál fogva húzta be a folyosó szélesebb részéig, hol neki kitérhetett, s bizonyosan kimenekedett volna, ha odább kifelé a második vastör nincs felállítva s mi itt a tért annyira nem ékeltük volna be, hogy ennek kitérnie lehetetlen volt.

Mit tevők legyünk most ? Azt tudtuk, hogy a rókák bent vannak s hogy vasainkat, bár jól voltak fedve s felkészítve, észrevették s a veszedelmet megismerték. Hogy a vasat a legnagyobb óvatossággal be tudták huzni, hogy az össze sem csappant, abban világos jelét láttam annak, hogy itt a ravaszság az értelmiséggel párosult.

A dolgozó munkások most maguk adtak irányt további tervezetünknek, kereken kimondván, hogy addig fel nem hagynak a munkával, tartson az bár reggelig, mig a ravaszdiakat kézre nem kerítik. Hogy ezen lelkesedés nekem tetszett s azt fel is használtam, ez természetes dolog, s igy megújult kedvvel s erővel folytattuk a munkát.

Tinit recognoscirozás végett újra beküldtük, s ő újra hallatta kedves zenéjét , a legmélyebb morgástól a legmagasb sivitásig minden hangon.

További két óra múlva — a munka most igen lassan haladott, a mennyiben nagy dolgot adott a kiásott földet a szűk folyosón kikaparni, — reáakadtunk egy keresztfolyosóra, és a tovább követendő utat újra a Tininek kellett kijelölni. De hallga ! egy másik ismert hang, a róka morgása hallatszik, melyre Tini dühös csaholása felel. »0 az, ö az !< kiált az elömunkás, »messze nem lehet már, rajta !« s neki vág a csákány nyal, hogy a föld rengett bele. Mindegyikünk bedugja fejét a folyosóba, hogy valamit hallhasson, messze nincs már, megkapjuk ! Osztogattam most a bort, hogy jó kedvben tarthassam a munkásokat — mert, mint az előlásó mondta, szomjúságot kap az ember ide lent ; egy nagy üveggel meg a végire : róka koma torára félretettem.

Lassan setétedni kezd, délután 4 óra van s mi még sem értünk a végére. Az elömunkás el van fáradva, más váltja fel. Tini bent van a barlangban, de semmit sem hallat magáról, minden csendes odaben. Egy lámpás és egy nyílt gyertya világítja meg a keskeny és alacsony tárnát, mely már is kis labyrinthus formát kezd kapni. Hármasával , négyével elülünk az első tömlőben, mely az oda kiint zugó téli hideg szél ellenében barátságosan befogad s már kételkedni kezdünk a nagy munka sikerén.

Most a folyosó egyenszögben balra hajlik el, úgy hogy az elömunkás első látásra azt hitte, hogy itt a barlang vége. Nehány erős. csákány vágás letöri az éles sarkot, s ime 4—5 láb távolra egy mozdulatlan borzas test praesentálja magát. Nagy figyelemmel követjük ezen felfedezést, melyet az első munkás sietve hátra jelent, a legközelebbi veszi a gyertyát, előre világit s a borzas test megmozdul, elötüntetve Tini fejét, de melyet ez 4 lába közzé visszadug, lassú horkolással tudatván, hogy ő itt a mai strapácziók után pihenést tart.