Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-12-08 / 49. szám

330

Vadász- és Verseny-lap.

December 8. 1875.

II.

Spectabilis ac magnifice Domine (stb.)

Servitiorum (stb. mint az előbbiben). Az kgnek választ tévő levelét illendő becsülettel vettem. Az Ígért vizsla iránt való kgmed készségét más occur- rálandó dolgomban megigyekezvén szolgálnom. Minthogy penig az vizsla még nem tanúit ne terheltessék kgmed jól meg taníttatni, septemberben is kgmed jó akaratja által hasznát fogom vehetnem. In reliquo Isten sokáig éltesse kgdet jó egészségben. Datum Kis-Tapolcsán die 20 junii 1692.

(stb. mint az elsőben)

Comes Georgius Erdődj m. p.

III.

Spectabilis ac (stb.)

Salutem et (stb.) Palocsay Mihály öcsém uram ő kgme kgmed látogatására menvén, az ő kgme, kgdhez menő alkalmatosságával akarván kgdet ez levelem által meglátogatnom, kévánván ez levelem tanálhassa kgdet friss egészségben. Azonban nem kétlem juthat eszében kgdnek bizonyos vizslának tett kgmed ajánlása, melyet is elhittem megta- nittatott kgmed. Azért azon vizsla iránt ajánlott kgmed jó akaratját fenntartván, ez alkalmatosság gal elvárom annak elküldését. In reliquo (stb.) Datum Szomolyán 1. septembris 1693.

Spectabilis ac (stb.)

Comes Georgius Erdődj. m. p.

P. S. Tudván kegmednek bővelködő gazdag voltát, kedvesen venném kgtül, ha valami öt vagy hat mértékhálóval kedveskednék nékem, más dologban én is kgd abbeli jóakaratját meg igyekezvén szolgálnom.

Mindhárom külczime : Spectabili ac Magnifico Domino Georgio Berény de Karanes-Berény, Equili aurato (Pitulus cum honoie) etc. Domino mibi observandissimo. B o d o k.

(Az eredetiek Gróf Berényi Ferencz családi levéltárában vannak Bodok várában, fasc. 72. Nr. 65—67. számok alatt i

B. Kadvánszky Béla.

FELVIDÉKI VADÁSZRAJZOK.

III. RÉSZ.

Apró történetek a felföldről.

7. A kutyaprédikáczió.

("Folytatás és vége.)

»Eme banda liazználhatósága s jósága leginkább a magas hegyekben tartott őzvadászatokon tűnt ki. Ha több őzet vertek, akkor rendesen két kopó egyet, a másik két kopó egy másik őzet hajtott, tévesztés nélkül, habár mértföldekre, mig vagy elfogták, vagy puskavégre hozták. Nyúlva- dászatokon meg a legmulatságosabb jeleneteket idézett elő ez a banda. A melyik a négy kopó közül leghamarább érkezett a lelőtt nyálhoz, az reáfeküdt s őrizte — kivévén a Latort, ez mindjárt meg is ette — most érkezik oda a második s ez rögtön verekedést kezd az elsővel, és ha ekkor a harmadik jött oda, az csak csendesen oda sompolygott, a nyulat fölkapta s a bokrokban eltűnt. A kutyáknak e magukviselete oly ismeretes volt már, hogy távoli vendégek kedvéért nem egyszer hagytuk őket igy szerepelni.

»Sok évig szolgált e banda, becsben s jóhir- ben állott Gömörmegye nagyobb részén, s midőn feloszlása következett, nem egy vadásztárs fejezte ki sajnálatát a derék állatok múlandósága fölött.

»Legelőször múlt ki a Labancz, még pedig erőteljes korában, mérgezett falat következtében, melyhez mikint jutott, nem sikerült kitudnom.

. Gyanítom, hogy alávaló boszú adta be a halálos falatot.

»A Rontó és Zahraj elöregedett korukban ki- mustráltatván, a megye alsó részére kerültek, hol » végső órájukig kenyerüket kiérdemelték.

»Egyedül a Lator, vagy mint roppant erős nyaka és pofája miatt erdészünk elnevezte : a Piépott —“szolgált ki végelgyengülésig. Olyan

volt ő zömök, izmos testével s nagy fejével az uj generatio között, mint a vihartépte korhadt agg fényű a fiatal csemeték között. Utolsó évében hasznát már alig lehetett venni. Érzékei, nevezetesen orra, szemei s fülei épek voltak ugyan, de lábait a köszvény, fejét a nehézkor bántotta, s sokszor hajtás közben felfordult, de felocsudása után tovább hajtott. Minden vadászaton megjelent, ha otthon is hagyatott, vagy elzáratott, ő ki tudott elébb-utóbb az udvarból férni s a vadászokat órák múlva is követni. Megértette az emberi beszédet s hallhatta a cselédségtől, hová terveztetik a vadászat, mert csak így magyarázható meg, hogy 3 — 4 négyszegmértföldnyi vadászterületeken, miket ő jól ismert, habár órák múlva is, meg birt minket találni. Elaggottan is szerényen keresett, vadat vert is, s azt hajtotta, a meddig ereje birta, de miután lassúsága miatt csak ott járt, hol a vad félóra előtt forgott, a nyomot hamar veszítette s lövésre mit sem hozott. Erős testalkata daczára vékony magas hanggal birt, mely ha vadat szemre kapott, a csalódásig hasonlított a jajgató gyermekhanghoz, olyan hangkülönböztetéssel mégis, hogy megismertük, nyulat, rókát vagy őzet jajgat-e meg. Vén korában e jajgatásokat, midőn a szemrekapott vadat tetszés szerinti sebességgel már követni nem birta, oly panaszló s siralmas hangokon adta, hogy az ember önkénytelenül is nevetésbe tört ki. Látszott rajta a jó vér s az akarat : kegyelemkenycrét kiérdemelni. A jó szándék megvolt benne, de a tehetség hiányzott.

»Midőn a köszvény és nehézkór mindig sűrűbben járt reá, lelkiismeret dolga volt őt tovább kínlódni hagyni s végnyugalomba tétele határoz- tatott el. Az őszi vadászatok alkalmával a javo- rinai vadásztanyán egy szép meleg napon búcsúztunk el tőle. 0 értette, hogy végutjára megy, csöndes nyöszörgéssel követte a kerülőt a fenyves szélére, hol egy jóltevő lövés e siralom völgyéből átsegítette az 'örökön zöldelő vaddús túlvilág! revierekbe.

»A lövés régen elhangzott volt, s mi még mindig hallgatagon s elérzékenyedve ültünk a vén vadásztárs végbucsuzása felett.

Szép asszonynak jónak A jól járó lónak,

Jól hajtó kopónak

Kár megöregedni !

i. *

* *

Ejfél közel járt, a társalgás élénkségéből veszített, mert a test is megkívánta nyugalmát s vadászaink lepihentek.

Másnap pitymalatkór, mely bizony a lefekvés után már három óra múlva beállott, talpon voltak vadászaink s a reggeli lesjáratra indultak. Itt azonban hiába leselkedtek, mert a vadsertés, hihetőleg az esteli lövés és hajtás miatt egész éjjel kerülte e tájékot, s vadászaink álmosan és reményben csalatkozva, a tanyára visszamentek. Csak az öreg erdőmester s fiatal barátunk, kik tegnapi állásukat tartották, maradoztak el, s a lövés helyét vették vizsgálat alá. A tapasztalt öreg talált is mindjárt metszört s nehány lépésnyi távolban véreelevelü mogyoró-galyat, jeléül, hogy az ifjú golyója czélját nem tévesztette. A csapára vezetett Hector azt fel is vette, s derekasan követte, hogy az eresztéket tartó kerülő alig birta megtartani. így haladtak egyenes irányban keresztül az aljerdőségen egész a nagy erdő előtti csermelyig, hol a sebbzett vadnak első véres fetrengését látták.

— Idáig s ne tovább — mond az öreg, — a vad béllövést kapott s még messze mehetett, mi meg a hangos Hectorral fel nem zaklathatjuk az erdőséget, ha a mai hajtásokban eredményt akarunk látni.

Visszamentek a tanyára s lepihentek. Néhány óra múlva megérkeztek a hajtők s egy jókora csapat puskás, melyekkel aznap három rendszeres hajtás tartatott.

Az elsőben meglelték dermedten a sebzett vadat, egy 150 fontos emsét, s hogy ifjú barátunk ezáltal nagyobb elégtételt nyert, mintha a' hajtásokban bármennyi más vad lövetett volna, s hogy szívesen tűrte a vadra fektetve, a szokásos hat vessző-vágást, melynek hármát sz. Hubert nevében, hármát meg a Hector nevében az öreg bátya hátuljára vert — azt elhihetjük neki.

A többi hajtásban sem lövetett semmi, sőt a vaddisznók itt nem is mutatkoztak, s hihetőleg elhagyták az egész vidéket, mint szokás ily kóbor kondáknál, melyek egy-egy erdőkörben csak rövid ideig tartózkodnak s az első háborgatás után tovább barangolnak.

Csetneki.

Az emberevő.

Nagy volt a rémület és jajveszékelés a dhaiai telepen, sőt az egész Dhara S'.tt és ennek mellékágain szétszórt telepitvényeken is.

1870 — 71-ben csaknem kétségbe volt <sve a nép, mert darab idő óta egy emberevő tigris uralkodott az egész vidék fölött. Az (ínberek, kik a Himalaya tövében a kötélgyártáshoz szükséges növények gyűjtésével foglalkoztak, majdnem minden nap rnegfogytak egygyel, ha csak olykor egyegy vizei t menő öreg asszonynyal vagy oda vetődött utassal el nem oltá a tigris élvágyát. (Ha, a tigris egyszer emberhúst Ízlelt, nem igen kell neki már többé vadpecsenye.)

Dhara a Himalaya északnyugati részén fekvő indiai tartomány egyik legkisebb vásárhelye. A félelem s ennek következtében a nyomor most magas fokra [hágott e helyen, miután a mezei munka s a cserekereskedés a környékkel megszűnt.

Végre a kormányzó száz fontot tűzött ki annak, ki hajlandó lenne az emberevö szörnyeteggel elbánni s azt ártalmatlanná tenni.

Csakhogy' senki sem akadt, ki életet koezkára merte volna tenni.

1872. február havában, — Írja egy ottani angol főhivatalnok — Dharától mintegy nyolez mértföldnyire erett ama sik hely, a hol hivatalos- kodtam, midőn habám, hogy egy ember újra a fenevad áldozata lett.

Elhatároztam, hogy ha lehet, a további bajnak véget vetek s a szörnyeteget megsemmisíti m.

Másnap nekiindultam három, könnyedén fölszerelt elefánttal, s még aznap este a helyszínére érkeztem, hol nyomait föl is találtam. Követtem a nyomokat embereimmel ; de e kirándulásunk sikertelen volt ; a tigrisre magára sehol sem találtunk. Úgy látszott, megérezte a veszélyt s cgyidőre tova inait a környékről.

Az 1872—73-iki kemény télre újra jelentkezett a szörnyeteg s minden héten egy ember esett áldozatául. 1873-ban a hegyek tövében tábort iiték embereimmel, ott hol a Ramganga kifut a sikra. Mindjárt megérkezésem napján arról értesítettek, hogy a tigris újra nv gölt egy embert a közeli völgyben.

Május 23-án korán reggel öt elefántot szereltetve föl, újra keresésére indultam. Nem reméltem ugyaD, hogy az ily vad magát elefántok által megölni engedi ; azonban a váay mégis csak előre hajtott.

Aznap sikertelen volt minden fáradozásunk. Másnap újra nehány mértföldet barangoltam be, midőn egyik elefántom ama sejtelmének adott kifejezést, hogy valahol közelében tigrisnek kell tartózkodnia.

Én nem hittem egyelőre elefántomnak, holott neki igaza voit, mert csakhamar egy rejtre bukkantunk.

Az egyik elefánt jelt adott s egy másik visz- szafelelt, miből kitaláltuk, hogy a rejtbeu két tigrisnek kellett lenni, melyek azonban elillantak biztosabb helyet keresve.

Mintegy ötszáz lépésnyire onnan sűrű sással benőtt mocsarat pillanték meg s azonnal tudlam, hogy ide szöktek.

Azonnal kész voltam tervemmel. Egy vonalba álfitáin — jókora távolságban egymástól — elefántjaimat s egyiktől a másikig hosszú köteleket huzattam. Minden tiz yard távolban hosszú rúd csöngött, melynek végén nagy marhakolomp volt