Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-08-04 / 31. szám

AUGUSTUS 4. 187 5. VADÁSZ- ÉS VERSENYLAP. 205 után végre a mult évben sikerült, s én nyilvá­nos árverésen a városi batárnak 5/ s-od részét, azaz 13,496 katastrális holdnyi erdőséget s mezőséget 6 évre bérbe vettem, melyhez 2487 katast. holdnyi felső-sajói saját vadászkörömet, mely azzal szomszédos, hozzácsatolván, oly va­dászterület állott rendelkezésemre, milyen ki­terjedésre vagy változatosságra nézve nem sok van Felső-Gömörben. Ez meglévén, egy válogatott társaságot hoz­tam össze, mely elnökségem alatt a vadászat nemes sportját a törvény s saját alapszabá­lyainak korlátai közt mértékkel gyakorolván, főczéljául a hasznos vadak óvását s tenyészté­sét ismeri el. Válogatottnak mondom, mert a társaságba csak a kifogás nélküli egyéniségek, még pedig olyatén titkos szavazás utján vétet­hetnek fel, hogy a feltétlen elutasítás csak 3 ta­gadó vokstól függ. Fősúlyt fektettem mindig a vadóvásra és ápolásra, a miért a társulatnak első teendője volt a vadászköröket elegendő számú s meg­bízható felügyelőkkel ellátni, ezeket vadorzók feljelentéseért, kártékony kutyák s ragadozók lövetéseért stb. gazdagon díjazni ; egész erdő­köröket, egész évre, sőt hosszabb időre teljesen tilalmazni, a többi pagonyokban pedig a szoros vadászati rendet megállapítani. Fennáll a tár saság tiz hónap óta, a rendhez kezd szokni a lakosság, s reményiem, hogy néhány esztendő múlva a felszaporodott hasznos vadakban sem fog a kivánt siker elmaradni. Most néhány szót a tavalyi, azaz mult idény­beli vadászatokról: Özekből-— a legcsendesebb pagonyok (herczeg Coburg pusztapolói vadászkastélyá­nak szomszédságai) folytonos tilalom alatt tar­tatván — csak 8 darab lövetett. Fogoly szép számmal volt. Én a város körüli mezőségekben 13 falkát ismertem s 9 falkáböl 30 darabot lőttem. Ez nem látszik soknak, de kérem alássan, a fogolyvadászat Dobsinán, e kutyát s embert kipróbáló, girbe­gurba, szakadásos, sürü cserjékkel vegyes, me­redek s magas földeken nagy mesterség s igazi lutrijáték, s itt senki sem is emlékszik, hogy én előttem valaki valaha foglyokra vadászott, avagy vizsla szerepelt volna. A vadász hosszas keresés után feltalálja a falkát, ba jut lövéshez, ugy egyet-kettőt lőhet, ha nem, úgy nem, s mindkét esetben a falkát az nap többé nem látja. Igy jártam én tavaly, igy 1873-ban s 1872-ben. Mindhárom évben a vadászat megnyitásakor teljesen kinőttek vol­tak a foglyok s a mondott bárom évben egy­szer sem sikerült a falkát szétrebbentem, ha­nem az első felveretés után távoztak, mintha a föld — itt a szomszédos sürü erdők — nyelte volna el. Foglyászat közben lőttem még 3 sólymot s 2 nagy liéjját. Fürj tavaly feltűnően kevés volt. Én mind­össze 3 dbot kaptam le. Nyulat sem nyáron, sem őszszel nem le­hetett találni. A mezőséget vizslával, az aly-er­dőket s később a fenyveseket jis jó kopókkal kutattuk át bár hányszor, a tapsifülesnek se­hol nyoma sem volt. Feltűnő volt e nyulsze­génység, s azt hittem : valami nyavalya pusztí­totta el. Jól mondja Baloghvölgyi barátom a »Vadász- és Verseny-lap« 8-dik számában, hogy a nyul a mult esztendőben vagy szemfényvesztő vagy vándorló legény volt, mert november 11-én ^esvén az első hó, mindjárt másnap temérdek nyúlnyom volt látható a vá­ros körül, s január végéig lövetett — mit itt senki sem mert reményleni — 150 dbnál több. Honnan került elő ? az most is rejtély előttem. Mi az erdei szalonkát illeti, az a mult őszszel itt aránylag kedvező számmal jelentke­zett. Notabene, kérem szem elöl nem téveszteni, hogy ez itt igen igen begyes vidék, melyen alig van egy-két s az is csak kis terjedelmű oly vá­gás, mely buschirozásra alkalmas volna, azaz dehogy alkalmas, csak nem absolute al­kalmatlan. Október 18-án találtam s lőttem egyet, október 19-én találtam négyet s lőttem hármat, október 25-én találtam kettőt s lőttem egyet. Igaz, hogy ez csekélység, de kielégítő, a mennyiben rosz egészségem miatt többször nem is vadászhattam, s az emiitett három napon is alig volt erőm 2 óráig cserkészni. A szalonka jelenléte azután még nov. 10-éig volt nekem majd naponta bejelentve s csak a Márton-napi havazás űzte tovább délnek. Medvékből a múlt évben csak egy löve­tett, az is már az iglói oldalon, november 18-án, mely napon egy a fris hóban becsapázott s meghajtott 4 mázsás erős talpas lövetett. A lö­vész : Ivan János dobsinai bányász simpla pus­kából, 3 futóval kamrába találta a vadat, s az helyben megdermedt. A vaddisznók a temérdek bükkmag mi­att egész karácsonyig itt tartózkodtak, haj­tásba többször kaptuk, de puskavégre nem. Szomszédságunkban azonban 3 db, köztük egy harmadfél mázsás agyaras lövetett. Tél köze­pén elhagyták ezen fenyves, bükkös régiót s lejebb a tölgyesekbe vonultak, a csetneki va­dászok 6 dbot ejtettek belőlük. Hiúz nem jelentkezett a mult télen, de a farkasok erősen garázdálkodtak a szomszé­dos gr. Andrássy erdejében. Ott az őzállomány (tán legszebb volt egész felső Gömörben) aligha nincs több évre tönkre téve ! Szegény gyenge rőtvad alig birt mozogni az öles ha­vakban s még e fertelmes toportyánféreg is pusztította. Két ordast sikerült mérgezetten feltalálni s hihetőleg több is elpusztult a stryeh­ninos konezokon. A több ízben tartott hajtő­vadászatok eredményre nem vezettek. Említést érdemel, hogy a télen át kitett mérgezett ló- s kutya-vonszalékot a farkasok fel nem vették s csak midőn egész őzek állíttattak ki mérgezet­ten, ezekkel sikerült a pusztítás. Az 1874. tél beállott november 11-én, Már­ton napra jó fris lióval, mely tartott megszaka­dás, azaz olvadás nélkül april 4-éig kitartó nagy hideggel. Április közepén a város árnyé­kos utczáin még sok hó feküdt. A téli szárnyas vendégek közül a fenyves madár s húros rigó (turdus pilaris és t. viscivorus) nem nagy csapatokban — nálam itt, hol borókás helyek nincsenek, csak igen csekély számban — látogatta felső Gömört. A selyemfark (bombycilla garrula), mely az utóbbi télen sem jelent meg, most is teljesen hiányzott. Az erdei szalonka — e szivdobogva várt tavaszi vendég — a hosszú tél miatt itt csak april 5-én mutatkozott először. Én april 6-án tántorogtam ki szédelgős, fájós fejemmel az első esti lesre, s szerencsésen lőttem is két bosszúcsőrt, a többi estéken még egyet-egyet, s igy összesen négy dbot lőttem. Ezekkel együtt Dobsinán mindössze csak 11 db került agga­tékra, de már lejebb az oláhpataki oldalakban gr. Andrássy Manó vasgyári tisztje egymaga 11 darabot ejtett. Az egész vonulás alig tar­tott két hétig, a snepf kevés volt s valameny­nyie hitvány állapotban. A fajdok dürgése martius végén, bár teljesen téli időben, kezdetét vette, de a vadá­szatot hátráltatta s nagyobbára lehetlenitette a nagy hó. Siketfajdokból, melyek el­dürrögtek, mielőtt megközelíthetők lettek volna, itt nálam egy sem lövetett, de a könnyebben hozzáférhető csetneki hollákon két darab ejte­tett ; nyirfajdokból ellenben — mint már táviratilag tudattam — 4 darab esett el. E nemes szárnyas fővad vadászatát én fájda­lom már 3 év óta nem gyakorolhatom s azóta t. szerkesztő ur is nélkülözi a hosszadalmas refe­rádákat, ilyennel tehát nem szolgálhatok.*) Ma­gamról tehát csak annyit : a mint kitavaszo­dik s a szalonkaidény vége közéig, engem ki­csal a vágy a fajdos begytetőket s oldalakat — megjárni? nem, ebhez erőm nincs, lianem csak megtekinteni, s ha szép az idő, órákig el­ülök alkalmas helyen s feldstecheremen át né­zem, mint kopaszodnak a havaktól a begytetők s nyílnak a dürgterek. Képzeletem ilyenkor elragad, s látom lelki szemeimmel a nagy szár­nyast, hol s melyik fényűn csattog, köszörül, vagy hol tánezol s csuliúkol a tűzvérü hóbor­tos nyirfajd, hogyan közelitem meg s hogyan törik le fegyverem dördülése után. A mult május hó 10-én egy csendes s meleg tavaszi nap délutánján kimentem az észak felé magasló begyhátra, melyen keresztül a stra­czenói gyalogút vezet. Lassan ballagtam fel, élvezve a nyiló tavaszi üde levegőt s feléledve a fakadó aljerdőktíől hangicsáló sok apró ma­dârliangokon. Felérkeztem a hegyhátra, fárad­tan leültem, s szép kilátásom lévén, pihenve néztem, hogyan bontakozik ki a zöldelő termé­szet a rideg tél öleléseiből. Este 6 óra volt, eleven volt körülöttem az élő állatvilág, zson­gott a bogár, rigó, pinty, czinke, csöntör, pa­csirta, kakuk s temérdek más szárnyas szerelmi hangját hallatta, a mint a tőlem délnyugati irányban felmagasió fekete hegység felől — mindezen változatos zenétől teljesen elütő dal­lamos hangok érinték fülemet. Mintha villany járta volna át minden eremet, ugy felszöktem a rythmikus buborékoláson s közbe meszsze elható csuhúkoláson. Hisz ez dürgő nyirfajd­kakas, s ily közel, alig 2 óra járásra a város­tól! Ne nevessen ki tisztelt szerkesztő úr, de higyje el, lia elmondom, hogy sírhattam volna örömömben, bánatomban e mennyei han­gokon. miket már négy esztendő óta nélkülöz­tem ! — Igazán értem a vadász-breviáriumot, ha mondja : »Dem Waidman schallt's wie Kirchtagsglocken, wenn in der Balz die Hähne locken.« Rövid félórai távolságnak tetszett a dürgés helye s én oda siettem. A szemközt jövő lég­áramlat a kedves hangokat majd erősebben, majd gyengébben hozta fülembe, én tovább haladtam, de a fajd még mindig messze volt. *) Eldg sajnos. Szerk. *

Next

/
Thumbnails
Contents