Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-06-09 / 23. szám

JU

L

IUS 21. 1875. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 157 ták. Ott aztán a cooliek vállukra vettek a málhikat, mint a hogy a párisi hordárok szokták. Aztán lete'rve a mozufferabadi utró

1, egy gyalogösve'nyeu a dubbex-dooni hegységeken s a fent nevezett szox-oson átkeltünk. Hosszadalmas, unalmas utazás volt ez, zordon, hideg völgyben fölfelé, a nélkül hogy a vadaknak még csak sziniik világát is láttuk volna. Este felé egy kis faluba érkeztünk, melyből minden élőlény eltiint, a Maharajeh katonái elől szökve, kik koronkint a népet zsarolni mennek. Most is ezek közeledtének hirére párologtak el. Hosszas kutatás után mégis találtunk egy vén sarufoldozót s ettől vettünk néhány tyúkot és tejet. Éjjel medvék közelítenek meg, melyek a kukoriczásból kisétáltak felénk a tisztásra, de a sötétség miatt nem lőhettünk. Alig hogy a korány föltűnt a keleti hegyláncz •csúcsai fölött, azonnal indultunk ; déltájban egy faluhoz értünk s ott a szoros tövében tábort ütöttünk. A fenyőfából épült, magastetejü házak lakosai durva gyapju-szövetü öltönyt viseltek. A tisztaságot nem lehetett főerényeik közé számítani. A jólétről, kényelemről, fogalmuk sincs ; oly szegények, hogy egy font lisztet nem tudtunk az egész helységben keríteni. Tejet és tyúkot kaptunk ugyan elegendő mennyiségben, de tojást, daczára hogy minden ékesszólási tehetségünket latba vetettük, egyetlenegyet sem adtak. Étkezés után kiballagtam a völgy mentén körülbelül egy mértföldnyire, s csakhamar néhány fogolymadarat ejtettem el. Visszatérve , a falun mentem keresztül, hol épm a csordát hajták haza a falu leányai. Igen regényes látványt nyújtottak ezek a távolból bíborvörös fejkötőikkel és kendőikkel. Voltak köztük finom arezvonásuak is, kiket az európai fogalam is a szépek közé sorozhatott volna. Ezek is azonban, mint a férfiak, a szappan iránt mintegy öröklött ellenszenvvel látszottak bii-ni. Másnap folytattuk utunkat. Erős mászás volt ez, a- szoroson fölfelé, mig aztán újra lefelé haladtunk, egy sürü fenyvesen át. Esti szürkületkor a Kama folyamához értünk, s ott egy kis falu mellett vertünk tábort. Itt változtattuk hordárainkat s egyszersmind elláttuk magunkat liszttel, rizs-, só- és fűszerekkel, czipővel és néhány juhval. Mai hát nem vehettünk, mert a marka leölésére szigorú tilalom volt szabva. Másnap táboi'unk a szoros végén telepedett le. Sátramat egy elhagyott pásztói-lak tetejére állittottam, mely tulajdon embereimnek szolgált lakásul. A háttérben a széditö magasságú Kajinak tornyosodott, a kopár, megmászhatlan sziklacsopoi-tozat egyik borzasztó ága, — ellenkezője a fenyvesekkel födött Dobberdoonnak, mely átellenében fekszik ; iveket képző vonalai a fellegekkel ölelkeznek s ormai összeolvadnak a sziklákkal. Imitt-amott repedések vannak az óriási szirtfalban, melyek a szorosokat jelzik s a sopoori lapályokba vezetnek. Ezek legtöbbje ez évszakban járható volt. Balra egy hosszú, keskeny völgy folyvást emelkedve, végre egy szétszórt sziklatorlaszban végződött, mig jobbról a kacskaringós szoros zárta el a kilátást, melyen lefelé hömpölygött a Karna. A hajnali szürkület fölébresztett félálmamból s én néhány perez alatt felöltözködvén, készen álltam az e napi sportra. Némi gyomorerösitővel üdítve magamat, kiléptem a fris levegői-e s a látvány, melyet akkor élveztem, felejthetetlen lesz. A hegyek ép egy gyönge ködfátyolból bukkantak ki, mint megannyi bámulatra méltó, égbe kapaszkodó fal, mig alant átbathatlan sürü köd lepte el a völgyeket és szorosokat, s részben még a magasabban fekvő fenyveseket is. Egyszere világos rózsaszín festé meg a csúcsok iveit, a völgy legfelsőbb végén, aztán tovább terjedezett e rózsás fény, csúcsról csúcsra, mintha csak az egész panoráma egy láthatlan művész keze alatt jött volna mozgásba. A sürü köd megannyi api'óbb felhőbe szakadt szét ; kezdetben csak lassan, mintha kedvetlenül hagyta volna el a lapályokat, m

:g végre nekiiramodtak s ugyancsak kergették egymást vadfutásban a hegyek oldalain fölfelé, s az áradat hömpölygött lefelé a vízmosásokon, mig végre szétziláltatok az ormokon s párakint oszolva el : a látkép tiszta világításban fejlett föl szemem előtt. Ekkor megjelentek az én shikariaim is, szám szerint hárman. Az első egy lolabi születésű, patriarchális alak, ki sok mindenféle borzasztó kalandról mesélt nekem, melyekben ő volt a főszereplő. Azoobau csakhamar nyomára jöttem, hogy nemannyira nagy Nimród, mint szájhős. En részemről többre becsülöm az oly shikarit, ki meglehetősen jól érti hivatását s ki a vadászatot nem haszonlesésből csupán, de hajlamból is űzi. Ama shikarik, kik ebből üzletet csináltak s Sei-inuggarban az európai városrészen kószálnak, rendszerint ilyenek. S daczára annak, hogy Őket nem a sport nemes szenvedélye vonzza, hamarabb találnak foglalatosságot, mint a csöndes természetű, kevés beszédű, de tökéletes vadász, ki inkább szeret kerületében maradni, semhogy Casbemei-e fővárosába menjen. Másik két shikarim alsókarnai eredetű volt, kik ritkán nyitották szóra ajkaikat, csak midőn a tárgy érdemében kellett szólniok. Az ő ernyedetlen kitartásuk s vadászati szenvedélyük, jövőbeli elégültségemnek bő kutforrását képezte. Vállainkra vetve fegyvereinket s egyébb szereinket, neki vágtunk oldalvást a hegyeknek, oly czéllal, hogy egy bérczen átkelhessünk ama keskeny völgybe. A mint igy nagy fáradsággal kapaszkodtunk felfelé, pompás Monáli-fáczán röppent ki egy kis fenyöcsoportból, fülsértő hangot hallatva. Sólyom gyorsasággal suhant el fejünk fölött, s harsány lármával vonult vég'g a völgyön, mig egy másik hegyszorosban el nem tünt. Nefelejts és más virágfaj borította néhány holdnyi nedves, iszapos talajon haladva át, végre fölértünk a csúcsra. Oly látvány tárult most fel előttünk, mely ámulatot kelt a szemlélőben, s ihlettel tölti el lelkét. Az egész Cashemere völgye terült előttünk sok ezer lábnyira. A hires Woolor tava ugy csillogott a napban, mint egy óriás tükör, melyet a

1 Seinle és Tilail hegység keretez, melyek fölött a titokteljes Horamuk magaslott ki. Ennek csúcsát emberi láb még nem tapodta. A népmonda szerint e csúcson van egy pompás palota, melyet a hatalmas Soieiman épített a tündérek és géniuszoknak. Néhány perczig bámultuk az igéző látványt s azután egy keskeny havas-völgyön át haladtunk alá a szélesebb zöld völgybe, mely inkább fennsíknak volt mondható, oly csekély volt a lejtő. A mint egy sziklának kiálló nyelvét megkerültük, karnai embereim egyike egyszerre megrántá karomat s csöndesen visszahúzott, egy pár fekete medvére mutatva, mely tőlünk néhány száz lépésnyire a hegynyilásban ballagott. A sport iránt kevéssé érdeklődő társam nyelvének pörgését csak alig tudtam elnémitani. О is észrevette a vad jelenlétét, s legott megragadva karomat előre vonszolt s kiáltá : »Lőjjön ! No, lőjjön már!« Azután mutogatta a medvéket, melyek élvén a gyanupöri-el, kezdtek mindinkább tová inalni látkörömből. Én nagyon béketűrő ember vagyok, de midőn láttam, hogy társam zajos fecsegése elriasztja a vadakat s ezek lötávolon kivül esnek : lecsaptam puskámat s rárohanva társamra, jól megrángattam a szakálát, a hindostán szótár káromkodó szavait mind kimerítve hamarjában. Néhány pereznyi pihenés után tovább mentünk s dél felé elértük ama sziklacsoportozatot, honnan a Karna ered. Itt tanyát ütöttünk, ebédet főztünk s siestát tartottunk. Körülbelül délután három óra lehetett, midőn karnai embereim egyike felköltött szunyadozásomból, arról értesítve, hogy egy nőstény vörös medve két boesával látható. Csakhamar én is észrevettem a vadat, mintegy mértföldnyi távolságra lent a völgyben, s a fentebb emiitett shikari kíséretében elindultam a maczkó felé, nagy óvatossággal közelítve meg vagy 80 lépésnyire ama hely fölött, hol a vadat legutoljáia láttam. Nem sokára ismét szemem elé került ő, épen midőn egy kis emelkedést került meg alattam. Vállamhoz emeltem fegyveremet s tüzeltem. Első lövésem talált, s a medve fölordítva megfordult , tántorogni kezdett és beugrott a vízmosásban levő sürü bokrok közé, melyek egész a hegyekig felhatoltak. A két bocs szintén eliparkodott, s mivel az erdőcske túlsó oldalán nem jelentkeztek, meg valék győződve, hogy ezek is a vizmos ísban tűntek el oly szándékkal, hogy a a dombok túlsó oldalán menekülhessenek el. Néhány perez mult el s még semmi nyoma sem volt a vadnak. Ugy kombináltam, hogy a sebesült maczkó nem akarja elhagyni az előtte biztosnak látszó sűrűséget; minélfogva leküldtem két shikarit, azzal az utasítással, hogy a vadat hajtsák fölfelé ; én pedig a harmadikkal egy szikladarabon vettem állomást, jó kilátással, honnan minden vadat könynyen észre lehetett venni. A lolabi shikarit kiküldtem, mint hajtót és egy lőfegyvert is kölcsönöztem neki, mert ugy látszott, mintha félt volna a többitől eltávozni. A két másik ember lassan törtetett fölfelé, mignem kétszáz lépésnyire hatoltak hozzám s képes voltam követni szememmel minden mozdulatukat. Egyre közelebb jöttek, midőn egyszer csak kiugrik a maczkó a bokorból, egy kis him bocs társaságában. Mintegy busz lépésnyi távolra esett az én gyáva lolabi emberemtől, ki minden lélekjelenlétét veszteni látszott, a mint az öt észrevevő vad felé közeledett. Első dolga is az volt, hogy eldobja a kezében tartott töltött fegyvert, s a vízmosás pai'tjára fölkapaszkodhassék. Lába azonban a folyó füvekben megakadt s elbukott. Elete hajszálon függött most. Fegyverem eldördült s ez azt eredményezte, hogy a medve figyelmét magamra vontam, s ez vagy ötven lépésnyire felém ezammogott; de ugy látszott, hirtelen máskép gondolta meg magát, balra fordult s ismét lefelé törtetett, most már párja е'з kölykei környezetében. Közel" jártak ama helyhez, hol a szerencsétlen shikari feküdt, s már várva vártuk, hogy a szerencsétlent szétmarczangolják. De az egész medve család megállapodás nélkül haladt tovább a szétszórt sziklatömbökön át a völgy felsőbb része felé. Az idő annyira előrehaladt már, hogy — noha a véres nyom mindenütt látható volt — nem tartam czélszerünek az üldözés folytatását. Puskámat vállamra dobva, visszatértem a társasághoz, előbb a két shikarit megbízva, hogy gondoskodjanak a lolabi emberről. Már csak egy mértföldnyire \oltam a tábortól, midőn egy sziklát megkerülve, hat medvére bukkantam. Ezek a vörös fajhoz tartoztak. Egy nagy hím és nőstény, és négy, köi-ülbelül egyéves bocs. Találkozásunk elég váratlan volt, alig harmincz lépésnyire egymástól. Bajos lett volna megmondani, melyikünk volt jobban meglepve. A közös meglepetés csöndjét azonban legott fegyverem döreje szakiti meg. Az egyik cső magva leterítette az öreg lady-t, ki éppen akkor sonkáin pihent. A golyó ama patkó-alakú pecséten hatolt be, mely minden vörös medvének szügyén látható. A himet szintén oly jól találtam a másik csö tartalmával, hogy csak alig tudott egy nyírfáig tántorogni, s ott tehetlen dühében a fa kérgét marczangolta fogaival. Eközben feljöttek a shikarik s ezeknek fegyvereivel adtam meg a kegyelemlövést a még élő Ilimnek. A négy bocs tovaillant. Aztán néhány embert, a táborból fölhiván, leszállítottuk az áldozatokat s lerántok róluk az irhát. Soha sem éreztem magamat boldogabbnak, mint amaz éjjel, midőn vidám tüz mellé telepedve s dohányozva a nap éleményeire visszagondoltam. Másnap szürkületkor tovább indultunk, s a Kainak több lánczán átkelve, midőn a nap fel-