Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-05-19 / 20. szám

MÁJUS 12. 1875. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 141 mérséklet nélküli öuke'nynyel űzetett, visszataszító volt rea nézve. Uralkodása kezdetén mindjárt elvonta az erdöörök büntetési jogát, sőt az orvadászatban tetten kapottakra nézve is azt rendelé, hogy azok feljelentetvén, bíróilag büntettessenek meg. Nemes személyek által okozott károk megvizsgálandó!', megbecsiilendők s a szerint megtérítendők voltak. Fővadászmestere utasítást nyert к fejedelmi parancsok lelkiismeretes végrehajtására, az alattvalóknak megkárosításoktól való óvására nézve. A fÖldbirtokos*ok jogot nyertek az erdömesterek zaklatásai miatti panaszukkal — a tartományi gyűlés bevárása nélkül közvetlenül hozzá fordulni. — Országos főkapitánya azon tanácsát, hogy az alattvalók elvakitása végett a szokottnál több vad ejtessék el,— a mi a következő években könnyen utánpótolható leend, — határozottan visszautasitá. A föld népe szerette is öt, s azon nyilatkozat, hogy : »a széles világon semmi más urat nem kivannak maguknak, Isten óvja őt minden legkisebb támadástól, — csak az erdöszolgák lennének kissé szerényebbek«, eléggé igazolja, hogy az előfordult panaszok vagy igazságtalanságok nem az úrra, hanem annak alárendeltjeire rovandók. A föherczegnö nem puszta illedelemből, de sőt joggal mondhatni : önszántából osztá majd minden kirándulását férjének. — Szerette vadászélményeit másokkal is közölni, mint ezt Rumpf báróhoz 1584-ben irt sorai is tanúsítják : »Eisenerzben — irja — sok és derék szarvast fogok.« Tizennyolcz éves özvegysége alatt sem hagyott fel soha a vadászattal, s fiaihoz igy ir : »fi hegyi vadászatok sokkal élvezetesebbek, mint a sikon taitottak«, — tapasztalatának és Ízlésének bizonyítéka. Utazásaiban egy műértő vadász szemeivel kémlé az egyes vidékeket. Egyszer a klagenfurti tavon kelvén át, azonnal megjegyzé, mily eredményes lehet itt a kacsavadászat. Majlandbban tartózkodása alatt mindig vágyakozott a Weinburg vadászpagonyai után, s örült hallván, hogy Ferdinánd végre elejté a nagy vadkant; a megküldött méretek után azonban mindjárt helyesen itélt felöle, mondván : magas és bosszú lehetett, de nem volt vastag. — Spanyolországi utja közben irá fiának: vadászataira nem is szabad gondolni, nehogy felette erős vágyak ne töltsék el az után. — A legnagyobb nélkülözés volt reá nézve, hogy egész éven át kevés szarvast látott, és mint örült, midőn — közel egy évi szünet után — Münchenben testvérénél időzvén, ismét egyet lőhetett. E kedvteléshez a föherczegnö élte végéig hű maradt s még az előtt öt hóval is, hódvadászaton találjuk titoknoka Casal Péter falusi birtokán. A szülök e szenvedélye átszállt a fiakra is. * * * Ferdináud a — mondhatnók örökölt — vadászszenvedélyt az ingolstädti egyetemre is magával vivé, azonban az ott tartózkodásával egybekapcsolt czélok hátránya nélkül. — Szabad óráiban nagybátyját Vilmos herczeget kiséré vadászataira, tudván, hogy ezekről szóló tudósításaival anyjának nagy örömet szerez. Igy egyszer egy medvevadászatot ir le annak körülményesen, megktildvén az elejtett legnagyobb vad főrészeinek méreteit is. Ingoistadtból visszatérte után nem sokkal — azonban valószínűleg 1595. évi Sz.-György napján — az ifjú főherezeg csaknem életével áldozott szenvedélyének. Egyetlen író sem ismeri ezen eseményt, a mi annyival különösebb, mert annak tényleges emléke napjainkig fenmaradt s hihetőleg jövőre is fenmaradand. A hely, hol az ifjú föhg csak egy hegyi lakó gyors és merész elhatározásának köszönheté élete megmentését, a Semmering déli aljában fekvő kórház közelében , ott hol Ausztria és Stiria határai érintkeznek — keresendő. Ferdinánd itt egy hirtelen megáradt hegyi patak — valószínűleg a Miirz — hullámaiba esett, s már-már egy vaskohó kerekei alá sodortatott. E pillanatban egy izmos férfi veté magát a hullámok közé s a főhget szerencsésen partra hozá. E férfiú neve : Wagner Simon. Hálából a bátor tettért, az ifjú fejedelem 100 tallért rendelt évenkint Sz. György napján — valószínűleg a megmentés napja — megmentőjének kifizettetni. Negyvennyolcz évvel később 1643ban az ősz, 107 éves Wagner Simon azon kérelemmel járul iii. Ferdinánd császár elé, hogy e kegyadomány — tett szóbeli "ígéret alapján — fiára is kiterjesztessék. — A megmentettnek fia a megmentő fiának , évi 100 forint kegyadományt engedélyezett. A kérvény, melyet : »a legalázatosabb 107 éves, elgyengült agg Wagner Simon a steier marki kórházból« uralkodójához iutézett, [máig is megvan az egykori egyesitett udvari irodai, most belügyminiszteri levéltárban. — A fejedelmi ház mind a mai napig sem felejté el dicső ősének megmentését, s Wagner Simon utódai valószínűleg ma is élvezik amaz évi kegyadományt. Ezek idővel Stiriából Ausztriába költöztek át a wasteini és Grimmensteini uradalmakba, — s miként az udvari kamara és az egyesitett udvari irodai hivatalok közt 1825-ben folyt tárgyalásokból kitűnik, egy 1824. marcziu3 6-án e'halt Wagner Simonnak három fia: Ferenez, József és Péter ezen kegydíj további engedélyezését kérték , melyet 1825. végén Ferenez császártól meg is nyertek — s igy alig vonható kétségbe, hogy ezek vagy maradékaik máig is élvezik ema kegyilletéket. Tudva Ferdinándról, hogy császársága idejében csaknem naponként vadászott, joggal következtethetjük, miszerint nem kevesebb szenvedélylyel tevé ezt azon időben is, mikor még csak a kis AlsóAustria regense volt. — Regensburgból 1608-ban kelt s anyjához intézett levelei — a hol ő a császárt képviselé а birodalmi gyűlésben — elég bizonyítékul szolgálnak erre nézve. A hivatalos közleményekhez mindenütt apróbb vadász-rajzok függesztvék. — Grätzböl vadász-ebeket és sólymokat vitetett fel magának, s örömmel értesité anyját, azok használhatóságáról, csupán a nagy hó miatt panaszkodván, mely a liálóvali vadászatot lehetetlenné teszi. — Nagybátyja Vilmosnak — látogatása esetére — kacsa-vadászatot szándékozott rendezni, tudván hogy azt mennyire kedveli. — A folytonos köd miatt azonban csak ne'gy kacsát foghatott, egyébb madarat semmit. — A sólymokkal azonban a szakadatlan esőzés és »a folyton tartó nehéz ügyek« miatt még mi gyönyörűsége sem volt, s panaszkodva jegyzi meg: »Még soha sem láttam őket repülni, s attól tartok a nélkül kell őket hazaküldenem, hogy repülésüket láthatnám.« Érdekkel tudakolja: nem tett-e az 1607 —1608 közötti erős tél nagy kárt vadasaiban ? — megjegyezvén : »az a gonosz Thanhauser — fővadászmester — erről mit sem ir nekem.« Húsvét előtti napon vadászaton volt, hogy — a mint irja — »üdülést nyerjen a szent napok előtt.« Április 12-ről irja anyjának: »Tegnap vadászaton voltam, két nyulat és két varjut fogtam ; igazán mulatságos volt. Ohajtotttam volna, ha Fönséged a nyul-fogatást látja, — s bárba ez nem is igen vadászos, hiszem, tetszett volna. Mint óhajtanék gyakran varjúimmal lerándulni, hogy Fönségednek örömet szerezzek ; bár ezek itt oly gyéren lelhetők, hogy az ember két óráig vagy tovább is fárad, mig egyet talál. A kacsák is teljesen eltünedeznek, ugy hogy sólymaimat nyolez nap alatt hazakiildeni szándékozom.« Ez volt az utolsóelőtti levél, melyet anyjához Írhatott, s az utolsó, melyben regensburgi vadászéleményeiről emlékezik. (Vége köv.) Razzia elefántokra Mysoreban. (A »Field« után.) Mysore délkeleti részeiben, a Ballyrungum hegység közelében, régi időkből hires elefánt-tanya volt. Ujabb időben — talán a mysorei kormány vadászati tilalma következtében — az elefántok igen megszaporodtak és sok kárt okoztak a vetésekben, minek folytán igen nyugtalanították а népet. Sanderson ur, a csatornák igazgatója, látva a nagy kárt, előterjesztette a kormánynak egy tervét, mely szerint ő egy egész csordát befog. S ajánlata felkaroltatott. A kiválasztott hely a Honhole folyó partjain volt, melyek közt egy öntözőcsatorna foly, még pedig ugy, hogy a folyóval együtt egy 15 holdas négyszögnek bárom oldalát képezte, mig a negyedik oldalát egy ujonan ásott csatorna zárta el. Már néhány nap óta egy nagy falka volt látható. Junius 9-kén pedig Hurdanhalli várból gingal (kézi-ágyu) lövések hirdették, hogy a kelepcze közelében vannak. Sanderson, a hatóságok s a falusi nép rögtön megjelenvén a helyszínén, az elefántok szép csendesen áthajtattak a csatornákon a rekeszbe. Az emberek beosztattak csapatokba s a csatornák partjait megerősítve, a folyóban végig nehéz elefánt-lánczokat húztak, mert azon az oldalon legkönnyebben megszökhettek. Este minden tiz lépésnyire nagy tüzet raktak a ne'gyszög körül, mert az elefántok az egész éjen át a partok körül voltak, félelmükben trombitálva és bömbölve. Most egy »keddat«, egy faerődöt kellett csinálni, mely minden erőfeszítés daczára hét napig tartott, mig elkészült. Három nő, a Deputy Commissioner és néhány tiszt a 48-ik ezredből is megérkeztek szerenesésen s még azon este láthattak az egész csordát amint ezek a folyóhoz mentek inni. 17-én Sanderson két tiszttel és a hajtókkal átment a vizén s kezdték az elefántokat, lármázva s lövöldözve, hajtani a Kedda felé. Az elefántok a nádas legsűrűbb részeibe húzódtak, melyből csak nagy fáradság s erőkifejtés után sikerült őket kiszoritni. Mr. Sanders és Capt. P. egy szabad téren át akartak szaladni, hogy utjokat elvágják, de egyszerre egy nőstény albino borjával rájuk rohant. Most nem volt más ut a menekülésre, mint lőni, s Mr. .Sanderson megvárta mig 12 lépésnyire jött, s egy lövéssel (a Greener-féle 8-al) leterítette, de a fejnek egy bizonyos iránya következtében nem találta halálosan. Midőn ismét felugrott, Capt. P. adott neki egy Rigby Espress labdacsot s Mr. Sanderson is kilőtte második csövének tartalmát, mely utóbbi talán a szivét találta, mert tántorgott s halva lerogyott. Most az albiuo-borju (ez nagy ritkaság) nekik rohant. Mindenikük biztosítani kívánván most életét, tehát egyikük sem lött, csak a fák mögé bújtak s így hajhásztak azt ;. egyikük azonban megbotlott, elesett s vége is lett volna, ha egy -társa a • puska agyával főbe nem üti a borjút. Sok benszülöttet földre teritett ez a bátor kis borjú, mig végre sikerült öt egy fához kötni, de sajnos, az ütések következtében nem sokára kiadta páráját. Ezen alkalmat fölhasználta a többi elefánt s vissza tört a sűrűségbe. A bajtást ujra kellett szervezni. Még egyszer sikerült őket oda hozni, a bol a harcz volt. Ott tétovazva kötben kezdettek forogni, mert egy nagy hím elállta a »kedda« bemenetelét, mintha észrevette volna a veszélyt, melynek ki vannak tőre, ha egyszer átlépnek a küszöbön. Minden erőfeszítésének daczára a csorda a lárma, lövöldözés s a tüzes fák által majdnem rémületig felizgatva, egyik a másik után sétált be a keddába. Az utolsók még megkisérlék makacskodni, de azok is végre behajtattak, miután egy adóhivatalnok, ki egy fának lombjai közt volt elbújva, egy fejszevágással elvágta a kötelet s a kókuszfából csinált korlátot leeresztette. Ötvenhárom elefánt volt fogva s ment át a Mysore-kormány tulajdonába. A hölgyeknek s uraknak kitűnő alkalmuk volt az egész bajtást láthatni. Számukra egy magas állvány volt felállítva a »kedda« közelében. — Bent az elefántok oly annyira felbőszültek, liogy egy lerúgta talpát bárom ujjával. Most kellett őket egyenkint megfogni. Ez igy történik. Szelid elefántokat eresztenek közéjük a keddába, ezek elkerítenek egyet a többitől, s az emberek a betanított elefántok hasa alatt odamászva, köteleket kötnek lábaikhoz s igy kihúzzák, kint azután lelánezoljak. Hat nap múlva Mr. Smderson már kiuyargalt egyen, séta-lovaglást,' recte : elefántagolást téve. * * * A Mysorei elefántfogással kapcsolatban megemlítjük még a »Madras Mail« után mennyibe ke-