Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875
1875-05-12 / 19. szám
MÁJUS 12. 1875. VADÁSZ- ÉS VERSENT-LAP. 185 láttunk, hibáztunk, de ilyen sárgán-rozsdásszinü szép madarat, szürke fővel, világos-sárga farktollak, foketén-barnás fő-szárny- vagyis evcdzötollakkal, sárga mell, melynek tollai, azaz pehelytollai szára barna, minden egyebe rozsdásan sárga, esőre rendkívüli, — ilyesmit soha sem láttunk. Ezen ritka ölyv, mely jóval nagyobb, mint az egerész- vagy gatyás ölyv, állítólag csak is a Don, Wolga e's Manies rónáin tartózkodik rendesen, Európában nagy ritkaság — (lásd : Fritsch, Die Vögel Europas — 22. lap.) Kitömését az esetleg hozzáfért ratler-kutyák tevék nagy sajnálkozásomra lebetlenné. * « * A mi vadunkat illeti, fő- és rőtvadunk a rendkívüli tél daczára nem fogyott, jól telelt és szép szaporodással biztat. — Fáczánok már 14 nap előtt az uradalom két rendbeli fáczánkertjeibe helyezvék, már költenek. — Fogoly mutatkozik, nyúlnak pedig az egész vidék szépen örvend ; — sárszalonkát a vilkei uradalom vizlepte rétjein s a vizboritotta nádasokon eddig gyéren észleltünk. — Arialmas szörmeseink ernyedetlenül üldöztetvén, a télen megemésztett és strychinnel ezukrozott csalfalatok eredménye valóban megdöbbentő ; nálunk a nagy havak csakis márczius közepe táján pusztulván, a mult évi november havában elhány falatok eredménye csak most tünt fel ; a két fáczánkertben 17 darab róka találtatott dögölve, — Isten nevében. S ezek után, midőn az őszi idény előtt alig szolgálhatok csak némileg is érdekes adatokkal, áldást, békességet, vadászüdvet mond az olvasónak az Egy öreg vadász. A grouse-pusztulás. Az angol sportsman-ek már hónapok óta foglalkoznak a grouse-járványok mikénti megszüntethetésével; a »Field«-nek egyes rovatai folyvást töltvék, hol egy uj »gyökeres« gyógyszer használati utasításával, hol pedig a bajt lokalizálni hivatott tervekkel: a kérdés fejtegetése úgyszólván napirenden van. Ugy hiszszük : csak tisztelt olvasóink köztetszésével fogunk találkozni, ha előbbi czikkünkre való vonatkozással e közleményekből az érdekesebb részeket átveszszük. A grouseok betegsége — igy ír egy 61 éves tapasztalatdús sportsman — kétségkívül sokkal régebb keletkezésű mint 1819. óta. Ugyanis ez évben meglátogatott egy öregebb ur sikertelen fajdvadászatáról visszatérte alkalmával ; nagyon el volt kedvetlenitve a »grouse disease« miatt, mely őt ez élvezetes vadászatban akadályozta. Hoszszabb, e tárgyról folyt beszélgetés után, az öreg ur egyeDck közt azt mondta, hogy ő visszaemlékezik több iiyen koronként már fiatal korában is föllépett nyavalyákra, csak hogy ezek sohasem öltöttek oly nagy mérveket, mint ez idő szerint, alkalmasint, mert akkor még nem szaporodtak volt el annyira. Mi pedig e dologban saját tapasztalataimat illeti — folytatja a »Field« levelezője — azok nem vezethetők továbbra vissza, mint 1827-re, noha bizonyosan állíthatom, hogy e baj Irhonban az ezt megelőző időben még nem volt ismeretes. Egyáltalában a grouse-betegség Irlandban csak kivételkép lép föl és ilyenkor is csak sporadice ; csakhogy tekintetbe veendő az is, hogy e madárfaj Irhonban sokkal csekélyebb számba fordul elő, mint akárhol Angliában. Hogy Skóthonban e vadmadarak oly nagyon pusztulnak, én egy bizonyos pontig a roppant terjedelmű gondatlan talajégetéseknek tulajdonítanám; mert ezek nem csak hogy megsemmisítik a grouseok főtápszerét, az avarcserjéket, hanem még a többi kedvencz ételeiket, nevezetesen a különféle áfonyákat is kiölik. De nagyon sajátságos az, hogy a Hebridákon, daczára az ottani rendszeres égetéseknek, mégis nagyon ritkák a grouseragályok és a harasztok és áfonyások is bujábban tenyésznek, mint akárhol másutt. A grouseok, melyek itt kevésbbé pettyezettek ugyan, de sokkal szebbek és jobb izüek, mint egész Angliában, különösen télen és tavaszszal gyülekeznek ide nagy csoportokban. Norvégia, ezen minden bogyónemü növényekkel — különösen borókabogyókkal (juniper berry) bármely más országnál gazdagabban megáldott és egyéb a grouseoktól kedvelt kellékkel bőségesen ellátott tartomány, szinte — mint egyik norvégiai barátomtól hallottam — színhelye a nyavalyáknak, még pedig ugyanazon kórtünemények alatt mutatkoznak — mert még galandócz esetek is fordulnak elő — mint mi nálunk. Azonban az itteni sportsman ezen e vidéken ritkábban fölmerülő bajokat a számos terméketlen grousetojásokból magyarázzák, melyek a későn beálló zúzmarás tavaszok következtében kiürültek. Azon — általunk is már többször emiitett — nézetet mintha a tömeges juhhajtások, a madarak pusztulását nagyon előmozdítanák én is helyesnek tartom bizonyos tekintetben ; mert tagadhatatlan, hogy a birkák a legkedvesebb ételeket eleszik a grouseok elöl és igy azoknak tápszerét tetemesen csökkentik. De mondom, ha belátom is hogy káros befolyásnak a juhlegeltetések e vadfaj tenyészésére, még sem hiszem, hogy ez legyen a bajnak az oka. Mert Norvégia ingoványdus legelőin sokkal nagyobbak a birkabajtások és a lelegelésekre következő talajégetések is sokkal terjedelmesebbek, mint Angliában, mégis az ottani grouse vészek az utóbbiéhoz képest csak csekélyeknek tekinthetők. Kell tehát hogy a bajnak egészen más oka, kútforrása legyen. Én részemről kivúlólag a madarak némely évekbeni tulszaporodásának volnék hajlandó tulajdonítani azt; mert épen akkor leggyakoribb a ragály, a midőn a madarak legszaporábbak. A grouse tudvalevőleg némely években dühös párosuló és ha aztán egy aránylag kicsiny kerületben túlságosan elszaporodott, nem csoda, ha pusztulásnak indul az egész elkorcsosodott, elsatnyult fajzat. Tudjuk, hogy hasonló eset áll be a foglyok tulszaporodása alkalmával, sőt a black game — mely csak szelid párosuló — ha nagyon elszaporodik szintén sokat szenved à nyavalyától. ÍEmlitésre méltó a Wales country, hol a gronse legnagyobb termékenysége daczára, a betegség csak nagyon ritka.) L'gtanáesosabb ilyenkor a ragályos környék egész falkáját egytől egyig mind leölni és azt egy másik egészséges rajjal benépcsittetni. Különösen alkalmas e czélra a nagyon csinos és kiváló sportot nyújtó norvégiai »ryper«, mely tollazatát kivéve egészen azonos a skót grousezal és meglehet, hogy sikeres letelepedés esetében idővel fehér tollát is elveszítené. Mindenesetre több sikerre van kilátása egy e madárral teendő próbatétnek, mint az akár Észak- akár Délamerikából behozottakkal. Brit sportsmantársaink a vadmadarak meghonosítása körül nagy erélyt fejtenek ki. Mig a vadkedvelők egy része — mint már volt alkalmunk figyelmeztetni tisztelt olvasóinkat — minden áron szeretné a black gamet Irhonban letelepíteni, azalatt mások azon fáradoznak, hogy miként lehetne a virginiai fürjet Angliában meghonosítani. A »Field«-nek e két kísérletre vonatkozó hosszabb közleményeiből álljanak itt rövid kivonatképen a következő sorok: A virginiai fürj, melyet különösen Norfolk- és Suffolkban behozni akarnának, bizonyos tekintetben »költöző madárnak« tekinthető ; mint valamennyi amerikai vadmadaraknak, meg van neki is a maga »rumiing seasonja«. Ez közönségesen késő öszszel áll be, midőn a fürj részint tápszerhiányból, részint a téli kellemetlenségek kikerülése tekintetéből mintegy ösztönszerűleg elhagyja a magasabb fekvésű vidékeket és a patakok folyását követve elköltözik az alföldekre, tavaszszal ismét visszatérvén előbbi tanyázási helyére. Ilyenkor nagyon sokan pusztulnak közülök, talán a sűrűbb együttlét miatt ; azért legtanácsosabb volna őket nagy csoportokban a környék különféle oldalaira elszéleszteni. E madarak ugyanis a rideg magányokat szeretik és azért ha valahol meghonositni akarják, mindennekelött biztosítani kellene részükre nagyon terjedelmes, zord, sürüen cserjékkel és kis patakokkal ellátott talajokat. Nagyon kétséges tehát, hogy lesz-e a kísérleteknek sikere a britt szigeteken, miután ilyen roppant, száz mértföldet is meghaladó pusztaságok, a melyeken egy árva fa sem látható, és a milyeneken a virginiai fürj tartózkodni szeret, aligha léteznek az egész britt birodalomban. Sokkal elönyösebb volna e madár helyett a »galléros fajdot« (Tetrao umbellus) behozni. Ez ugyanis sürü erdőségek, fenyvesek, égeres mocsárok lakója, tehát egészen az angol földre való; e mellett sokkal jobb vadhúst szolgáltat az asztalra a virginiai fürjnél. A black-gamenek Irlionbani acclimutizálása minden nap kevesebb sikert igér és valahányszor a vadkedvelök ezen eszme kivitelével foglalkoznak, mindig csak azt kell tapasztalmok, hogy minden e téren való fáradozás haszontalan. Eleinte azt gondolták, hogy a black game azért nem akar Írországban letelepedni, mert nincsen ott oly igazi »neki való« vidék, a milyenekkel Skóczia bővelkedik. Azért igyekeztek részére olyan kerületeket úgyszólván előteremteni, melyeken ez különösen tanyászni szeret, u. m. terjedelmes fenyveserdöket — melyek ezelőtt Irhonban egészen ismeretlenek voltak — hangacserjés, áfonyás sűrűségeket, szittyós ingoványokat stb. ; de mind hiába, a black game még sem mutatkozik, és ugylátszik magától épen nem akar az őt oly tárt karokkal, befogadni kész »zöldsziget«-re eljönni. Most már azon terveznek a buzgó sporlsman-ek : miként lehetne hát behozni azt, de itt sem szolgálja a szerencse őket. Hogy a red grouse-zal való kisérlet jóformán fölsiiltnek tekinthető, már múltkor jeleztük; most már a fáczánokkal akarják próbálni. Tapasztalták ugyanis, hogy ez utóbii madárfaj a black-gamemel nagy barátságban él, gyakran fölkeresi azt, és tápszer dolgában sem nagyo.i eltérő izléseiük. Igy hát а nyirfajd tojásait a redgrouse helyett a fáczánjérczével akarják kiköltetni, illetőleg amannak fiókáit fölneveltetni. A terv maga nagyon jó volna, csakhogy a kivihetösége kérdéses ; mert a megoldásra csak két mód van, t. i. vagy a nyirfajdtojásokat kiköltetés végett Irhonba küldeni, vagy a már kiköltött black-game fiókákat több fáczáncsibe kUéretében áthozni ; de mind a kettő leküzdhetetlen nehézségekkel jár. Első esetben ugyanis a tojások a hosszú út miatt nagyobbára elromolnának ; a második módja — egy próbatétel alkalmával^ midőn .vagy la blackgame-csirkét, több kicsiny fáczánnal együtt egy nagy kalitkába zárva és minden kényelemmel ellátva átvittek a zöld szigetre — szintén kivibetlennek bizonyult be ; merrt a fajdfiókák nem birván eltúrni az elzáratást, egytöl-egyig mind elhaltak, mig a fiatal fáczánok a legjobb egészségnek örvendtek. Ezekből látjuk tehát, liogy a kérdés megoldási egyelőre még függőben maradt. Vaddisznóvadászat Uj-Zelandban. A gyarapodó uj-zelandi sziget, lent a déli csendestengerben mindinkább kezdi magára vonni a nyughatatlan touriaták figyelmét, az olyanokét, kik kimerítették a »grand tour«-t és a mindennapiae vadászati routinet, s kik olv helyet keresnek, a hol élvezhetik a vadászatot a maga eredetiségében. Meg kell azonban vallani, hogy New-Zeland és Ó-Anglia egy arányban állanak a vadászatot illetőleg, mert az egyetlen fővad, melyet eme telepitvényben találunk, az a vaddisznó, s oly szerepet játszik, mint a róka Angliában. Azok, a kik csak egy napot is töltöttek a »horridus afer« hajtásában, habozás nélkül be fogják ismerni, hogy kevés »sport« van a világon hozzá hasonlítható, ugy kalandokban mint izgatottságban. A »statio«, a mint a juhtelepet nevezik Üj-Zelandban, körülbelül ötven- vagy százezer hold kiterjedésű ; ugy hogy egy szenvedélyes sportmannek elég helye van egész napon át nyomozni a vadat, a nélkül hogy a határból kijönne. Barátom tanyája egy durva, de kényelmes, szalmafedelü földszinti ház volt, mely nem valami túlságosan volt ellátva vendégszobákkal. Amint észrevettük I az első éjjel, midőn a mi joviális »squatter« házi I gazdánk egy hosszú esti mulatság után, a párolgó