Vadász- és Versenylap 18. évfolyam, 1874

1874-01-28 / 04. szám

2(5 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. JANUÁR 28. 187 4. vég hajóról (Tobiesen halász tulajdona) valók, s kiknek csodálatos megszabadulását, még más négy társukkal együtt, éppen most közli a »Finnmarksposten« egész részletességgel. 187 2. nyarán át a »Freyá«-nak jól ment dolga, s September végéig 26 rozmárt, 150 nagy tengeri kutyát, 5 medvét és 6 iramszarvast vadászott. Hanem azután, ugy október elején, a keresztszigetek táján meglepte a hajót a fagy, s ott ragadt, hiába volt minden kísérlet, hogy azt nyilt vizbe vihessék. Október egyik napján Tobiesen kinyilatkoztatta a hajósnép előtt, (mely rajta és fián kivül még kilencz emberből állt), hogy nem levén a hajóján a télre több mint legfölebb 4—5 ember számára való eleség, ennélfogva szükséges volna, hogy a többiek megmentésükről gondoskodnának a mig lehet. — Erre aztán a hajósnép közül heten, u, m. a két visszaérkezett: Ole Andres Olsen és Axel Henriksen kivül — a szigony os Henrik Nielsen és Amandus Hausen, Nils Andres Foxen, John Anderson (svéd) és Lars Earsen halászok — elhatározták, hogy a hajót elhagyják és menekülni fognak a mint lehet, mivégből nekik a hajótulajdonos egy csónakot engedett át, melyben vitorlavászon, néhány doboz gyufa, két puska, egy kevés lőpor, ólom és gyutacs, iránytű, látcső, 14 db kétszersült, kevés thea és nádméz, medvehus egy ebédre, egy lábas, egy bogrács és egy fejsze adatott. 0 maga, fia, első halásza és szakácsa a hajón maradtak, s ezekről még máig sem tudunk semmit. Mindemellett is lehető, hogy megmenekültek, mert a visszatért két hajós állítása szerint legalább kenyérrel, kávé, thea, czukor, nádméz, füstölt hus, hal- és medvehussal, valamint tüzelőszerrel, töltényekkel és hurkokkal meglehetősen ellátva voltak. Az előbb emiitett 7 embernek, mig nyilt vizre érkeztek, a csolnakot mintegy mértföldnyire kellett a jégen hurczolniok. Azután délfelé eveztek, azon reményben, hogy más hajókkal találkozhatnak, vagy hogy a Waigat szigeteket elérhetik. Utazásuk azonban roppantul fáradságos és veszedelmes volt; a hideg és sötétség egyre nőtt, valamint a vihar is; legnagyobb baj volt azonban, hogy éléskamrájuk csakhamar kifogyott. Annyiban mégis szerencsések voltak, hogy a Freyától elválásuk után másodnapra egy medvét lőttek, melynek húsával egy pár napig élelmezhették magukat. Később pár fókát is lőttek; az egyik ugyan igen kicsiny volt, a másikat meg nem birták egészen a hajóra emelni, s he kellett azzal érniök, hogy egy darabját levágva vitték magukkal. Egyszer, midőn az éhség már igen gyötrötte őket, sikerült egy kövér ludat lőniök, melyet megfőztek s aztán szétosztottak maguk közt. Végre, midőn már vagy három hétig eveztek és vitorláztak (naptáruk nem levén, az időről is csak hiányos fogalmuk volt), egy házat, vagy igazabban két kis házat pillantottak meg, s arra eveztek. Számításuk szerint ekkorig vagy ötven mflduyire (alkalmasint geogr. mfld) voltak a »Freyá«-tól, s a Ludak szigetének északi részén; a két kis bódé pedig orosz halászoké volt. Embereink partra szálltak itt, s az egyik házban letelepültek, de se élelmet, se ruházatot, se halászeszközöket nem találtak, amivel életüket tengethették volna. Hanem legalább hajlékuk volt. Éhség, szomjúság, hidegség és a hosszú csolnakázástól, mialatt folyvást ülniök kellett — nagyon elgyengültek ; lábaik részben megdagadtak, részben elfagytak, ugy hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel járkálhatlak. Mintegy három hétig maradtak e bódékban, mialatt egy rozmárt, két fehér rókát és négy iramszarvast lőttek, s melyek busával életöket táplálták ; de miután az iramszarvasok eltűntek, s rozmárok és medvék sem mutatkoztak, elhatározták, hogy e tanyát elhagyják. Ole Andres, Olsen és Henrik Nilsen a két puskát és lőkészletet vette magához, mig a többiek (öten) az oroszok által visszahagyott néhány kis szánkát vonták maguk után, melyre podgyászaikat, ruháikat rakták. Csolnokukat azonban a háznál hagyták. Czéljuk volt még mindig, hogy a Waigat szigeteket keresik föl, s bár kevés kilátás volt a sikerre, mégis meg kellett kisérteniök, mert belátták, hogy az elhagyott bódékban életüket fenn nem tarthatják. Szerencsétlenségükre a véletlen csakhamar elválasztá őket egymástól, mert Ole Andre és Henrik Nilsen — kik vadászni előljártak — a hózivatarban elveszték társaikat. Ez utóbbiak abban egyeztek meg, hogy sorsot vetnek, s a szerint vagy a házakhoz térnek vissza, vagy dél felé iparkodnak, s miután a koczka erre dőlt, délnek indultak. Helyzetük a legkétségbeejtőbb volt. Midőn a házat odahagyták, egyik-egyik mintegy 1 [2 font irámszarvas hússal, meg egy darabka szalonnával rendelkezett. Az idő rút volt s öltözetük silány, vizük pedig hiányzott. Ennélfogva csak nagyon csekély utat tettek egy-egy nap alatt. Kedélyállapotuk szerfölött le volt hangolva. De hát mit volt mit tenniök ? Ejenkint bevájták magukat a hóba; egyikük folyvást őrt állott, vigyázva, hogy a hó be ne fújja az alvó társakat s a medvék meg ne lephessék őket észrevétlenül. Eközben mindnyájan szilárdul tárták magukat egész a hatodik napig. Ekkor Amandus Hansen meghalt. A többi természetesen kénytelen volt öt a hóban fekve hagyni s folytatni- utjukat ahogy tudták; azonban lassankint ugy elerőtlenedtek s kiéheztek, hogy a szánkát és az azon levő tárgyakat nagy részben vissza kellett hagyniok, miután körülbelül 14 mértföldet, leginkább a part mentén haladva, visszahagytak. A hetedik vagy nyolczadik nap a hóban egy kevés tüzelő fát és egy szánkának a nyomát pillanták meg. E nyomot mintegy másfél mértföldnyire követve, egy kis házhoz érkeztek, mely szamojedek hajléka volt, kik őket barátságosan fogadták s a legnagyobb figyelemmel ápolták. E szamojedek (három férfi, három nő és egy ^ fiú, üévszerint Foma Vassiliwitsch, Maxim, Mikail, Edrosina, Paraskovja, Maria és Mikail) oroszul beszéltek s téli szállásuk Novaja Semlján volt, Gausinos nevü helyen, egészen a déli csúcson, tengeri borjú és rozmárvaclászat czéljából, a lőtt zsákmányt Petschorában remélvén értékesíthetni. Néhány apróbb szamojéd sajkán kivül egy nagyobbszeríí bárkával is el voltak látva s bőségesen rendelkezhettek iramszarvashussal , liszttel, ezukorral és theával. Fegyvereik ódon puskákból állottak, melyekből biztosan lőttek. Ez embereknél maradt a négy hajótörést szenvedett egyén az egész tél tartamában s meglehetősen jó dolguk volt. Ha az idő engedte, a szamojédeknek a rozmárfogásnál segélyül szolgáltak ; rosz időben pedig ugy tölték az időt a mint lehetett, mig a szamojedek ilyenkor kártyázni szerettek. Nils Andreas Foxen fagyott tagjaival csaknem folyvást feküdt. A szamojedek, nehogy skorbutot kapjanak, folyvást mozgásban voltak s az iramszarvashust részint főve, részint nyersen élvezék, s szarvasvért ivának. Egész márczius hóig födél alatt laktak. Ekkor tüzelőszer hiányából kénytelenek voltak azt ilyen gyanánt fölhasználni s iramszarvasbőrből készült sátort vonni, a melyben aztán laktak. Ok nem voltak egészen keresztények, noha a keresztény név előttük ismeretes volt, de magáról a hitről igen különös fogalmakkal birtak. Ha egy rozmárt látva, azt meg nem löheték, a napba lőttek, mert azt hitték, hogy Krisztus megharagudott rájuk. Ok némi házasságforma viszonyban éltek ugyan, ha azonban a férfi a növel viszályba jött, avagy megunta azt, másikat vehetett nőül. Órájuk nem volt s az időt a csillagok járása után határozták meg, vagy a napot vették irányadóul, meglehetős pontossággal. Naptár helyett egy darab fát használtak, melyre minden nap egy-egy rovást tettek. Ámbár koronkint összezördültek, mindamellet békés természetű embereknek lehetett őket tartani s a négy hajótörést szenvedett egyén iránt kiváló szívélyességet tanúsítottak; ellátták őket prémes öltönyökkel s viszonylag gazdagon is élelmezték, ugy hogy Szükséget teljességgel nem szenvedtek. Még azt is megígérték, hogy Amadeus Hansen hulláját is fölkeresik és eltemetik tisztességesen ; de hasztalan volt minden törekvésük, mert a hó magas volt, s az elhunyt társai nem voltak képesek a helyet pontosan megjelölni, ahol Hansent visszahagyták. Ole Andreas Olsen és Henrik Nilsen — mint fentebb említve volt — a hózivatarban a többitől elszakadván, nem rendelkeztek egyébbel, mint félfél font hússal és fegyvereikkel. Prédára sem tehettek szert és bár nem nagyon távoztak el a a háztól, mégis 3 és 1/

2 napra volt szükségük, mig oda visszatérhettek. Útközben e két ember is elszakadt egymástól. Henrik találta meg előbb a házat, s tüzet rakván, néhány darabot megsütött az ott visszahagyott fókahusból. Olsen ki kétségbeesésében tömérdek tengervizet ivott, annyira elerőtlenedett, hogy midőn éjjelre a parton hagyott sajkát elérte, nem mehetett tovább. Életét az által tartotta főn, hogy havat és »pesk«-jéből (kahát) egyegy nagy darabot nyelt le. Ez öltöny a nem rég lőtt iramszarvasok bőréből készült, s igy némi tápanyagot nyújthatott. Miután egy ideig a sajkában feküdt, fölkelt s elvánszorgott a házhoz, hol Henriket nludva találta a még egészen ki nem hamvadt tiiz mellett. Hozzálátott ő is a rókapecsenye-maradéknak s hogy vize legyen, havat olvasztott fel egy hordócskában. Másnap azon voltak, hogy a hajlékot lehetőleg kényelmes ideiglenes szállásul rendezhessék be. Csak az volt a baj, hogy itt sem élelmiszer, sem, edény s egyéb szükséges nem állott rendelkezésükre. Egyelőre még a vadászat sem sikerült nekik, s két héten át ugy tárták fön életüket, hogy az oroszok által az előtti évben hátrahagyott iramszarvas, rozmár- és medvecsontokat főztek és rágicsáltak. Végre, kevéssel karácsony előtt sikerült nekik egy iramszarvast lőni. Most azonban a gyufa mind elfogyott! Daczára annak tüzet-gyujtliattak lőpor és fegyverük segélyével, néhány ócska vitorlakötél levén a gyújtásra alkalmas tárgy, melyet az oroszok, mint hasznavehetlent, hagytak vissza. Majd az orosz házikók egyikét bonták le s tüzelő anyagul használták föl; fejszéjük és fűrészük nem lévén, egy darab vasat élesitettek ki kövek segélyével s ez szolgált késükül. Néhány szegből (szintén kövekkel élesítve) tűket készítettek. Iramszarvas-inakat használtak czérnául s ugyanez állatok bőréből ruhákat vartak maguknak. Egész april haváig maradtak a hajlékban, tizenegy iramszarvast és egy medvét lővén ez idő alatt, és igy éhséget nem szenvedhettek. April közepe táján azonban fogyatékán volt lőporuk, úgyhogy csupán három lövetre maradt már ; mely körülmény folytán átlátták, hogy ott tovább nem tartózkodhatnak. Elhatározták tehát, hogy déli irányban tovább utaznak, hogy, ha lehetséges, a Waigat szigeteket elérhessék. Megindultak ők a szárazon a part mentében s a csónakot visszahagyták. Néhány nap múlva ők is a szamojédokra bukkantak, hol a többi hajótörést szenvedettel találkoztak. Itt maradtak ők a szamojedek szives vendéglátását élvezve, junius derekáig, a midőn is a svéd Anderson kinyilatkoztatván, hogy ő a szamojédeknél marad, csak öten keltek útra, kik az orosz házikótól a sajkát elvivén, délnek utaztak rajta, folyvást ama reményben, hogy a Waigat-szigetekliez elfognak jutni. Mintegy két napon átvonszolták a csónakot a jégen; de miután az nehéz volt, kétfelé vágták, s egeik felét visszahagyták, s hátulját nagy rozmárbőrrel egésziték ki, hogy azt a vizén továbbra is használhassák. Még három napon át vonszolták aztán a csónakmaradványt a jégen, mig nyilt vízhez jutottak s tiz napon át eveztek a Waigat^szigetekig, hol újra szamojédekre találtak. Ezek sem oroszul sem finül nem beszélvén, csak nehezen értetheték meg magokat velők az utasok ; azonban itt is barátságos fogadtatásban részesültek. Egy hétig maradtak ott, mely idő alatt nagyon jó ellátásuk volt. E szamojedek szeliditett iramszarvasokkal is birtak, melyekkel ők a hajótörést szenvedteket másfélnapi járásra szállították délfelé el. Itt a távolban hajókat pillantának meg, s négyen el is utaztak azokon. Ole András Olsen és Henrik Nilsen a »Kathrine«-re vétetvén föl, Nils Andreas Foxen