Vadász- és Versenylap 18. évfolyam, 1874

1874-04-29 / 17. szám

JU

NI

US 10. 1874. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 121 mingtonommal egy vén boabfávól, melyet a négerek bélestől s csak félig lekoppasztva megsütötték és jó étvágygyal elköltötték. Végre beállt az est: embereim a vígan lobogó tüz mellett főztek és sütöttek, majd hozzá láttak az étkezéshez s közben s utána sok mulatságos, tréfás történetkét mesélgettek; azután pedig lassan-lassan elszunyadoztak az erők napi munkában elfáradt emberek; csak nekem nem akart álom a szememre jönni, s éjfél már régen elmúlt, midőn még mindig ébren ültem a tábortűz mellett, a felejthetlen szépségű tájkép szemlélésébe elmerülve. A tropikus ég csillagai gyönyörűen fénylettek, az elalvó félben levő tábori tüz körül fekete alakok aludták az igazságosak álmát, csak az egyik kordofáni katona, Achmed Kuku volt ébren, mert épen rajta volt az őrállás sora, és szomorú rythmusokban zengé hona szüzeinek szépségét és erényét ; a kecskefejö, e rémletes éji madár röpködött körülöttünk, a baglyok sivítottak, a schakálok ugattak, s a csíkos hiénák is belehangoztatták panaszos üvöltésüket és rekedt kaczajukat az éjjeli concertbe. 21-én reggeli 7 órakor egy felfrissitő fürdő s egy csésze csokolád elköltése után felkerekedtem, Surrur két vezető s a fegyverhordó kíséretében, az előttünk fekvő Ivoariko hegy megmászására ; ennek csúcsa egy sziklakupban végződik, s mintegy 8000 lábnyira emelkedik a tenger szine, s mintegy 3000 — 3500 lábnyira azon pont fölé, a melyen mi táborunkat felütöttük. Fél tizenegykor csak körülbelül 100 lábnyira hatoltunk föl, ruháim a szó szoros értelmében rongyokban váltak le rólam, Surrur-nak egy szálka ment lábába s azért már előbb visszamaradt, s többi kísérőim egy csepp kedvet sem mutattak arra, hogy az áthatolbatlan bozóton át tovább is kövessenek. Magam is egy kissé elfáradván, egy csoport karosgyertyatartó alakú euphorbia árnyéka alá feküdtem, egy széles hegyszakadás peremére. Egész Kelet-Afrika bővelkedik az euphorbia (kutyatej) fajokban; mindnyájan tejhez hasonló mérges nedvet választanak el, mely a benszülöttek által részint nyilaik megmérgezésére, részint gyógyszerül alkalmaztatik. Legnagyobb közülök a karosgyertyatartó-eupborbia, vagy óriási kutyatej fa ; ez 30 — 40 lábnyira is megnő, négyszögletes, fölfelé törekvő levelekkel bir, s eredeti gyertyatartóforma alakja van, a honnan nevét is nyerte. Egy revolvergolyót lőttem egy közeli húsos és cactus- | forma törzsbe, s rögtön meglehetős mennyiségű fehér nedv folyt ki a nyílásból. Kísérőim tanúsága szerint egy csepp ebből a szembe fecsentetvén, ebben gyuladást idéz elő s a látás elvesztését vonja maga után. — A lövés és beszélgetésünk több koado-antilopot csalt fel bűvös legelöhelyökről a mellettünk levő szakadásba' s épen velünk szemben ballagott egy öreg állat, két talán három hónapos hornyával fölfelé a hegynek, olykorolykor egy pillantást vetve felénk, két másik antilop pedig kissé távolabb, a csúcs felé, tőlünk balra foglalt állást. Egy pillanat alatt készen volt nálam a határozat, vagy az egyiket vagy a másikat hatalmamba keriteui. E végből spanyol czipöt húztam lábamra, melyek erős vitorlavászonból, a talpak pedig font faháncsból valók, s igy a zajtalan közeledést roppantul megkönnyitik. Webly-féle fegyverem egyik csövét gömbölyű golyópatronnal láttam el (a töltés 2

1;

2 dram, angol prismaticus gyémántpor), a másikat egy hegyes golyó-patronnal (töltés 3 ]/

2 dram ugyanabból a porból) nagy távolságra szánt esetleges lövésre. Oly óvatosan, a mennyire csak lehetett, előre lopózkodtam a mimosák és Krisztus-tövis között, s mintegy 300 meternyire hatolhattam előre; ekkor kénytelen voltam egy magasabb pontot keresni, a honnét tájékozhassam magamat. Felkúsztam tehát egy sziklatömbre, s a mellől kémlelve láttam, bogy a két állat még mindig a szemközti lejtőn állott 400 — 500 meternyi távolságban, tehát biztos lövés hatáskörén túl. A mint éppen hozzá készültem, hogy a szakadásba leszálljak, körülbelül 50 lábnyira alattam valami mozgó tárgyat láttam; egy tehén-forma állat volt ez, ezüstszürke farral, a mely bojtos farkával a legyeket háritotta el magától. Csakhamar azonban egy legelésző koadc-t ismertem fel benne. Lőttem, s pedig amennyire csak kivehető volt, a vállapot véve czélba, s világosan hallottam a mint a golyó becsapott. A lövés által fölriasztva még más nyolez állat száguldott fel a szemközti hegyre, vezettetve egy hatalmas bak által, mely bosszú csavart szarvakkal és szép sörénynyel volt ékitve. Mindnyájan valóban gyönyörű kecses szökésekkel ugrották át az utjokba eső akadályokat. Hatvan lépésnyire alattam pedig hevert a meglőtt állat végvonaglásaiban. Golyóm a lapoczka fölött nyomult be, összezúzta a hátgerinczoszlopot és az átellenes élőláb táján ötlött ki. Meddő sutának látszott, valamivel erősebb volt mint a mi szarvasunk, fényes csuhával, hátán keskeny fekete csíkkal, serteként felálló rövid sörénynyel s egy láb hosszú bojtos farkkal. Visszajövet még egy madarat lőttem, mely alakja és nagyságára nézve nyir-fajdunkhoz hasonlított, tollazatára azonban a siketfajdhoz, erős, sárga sarkantyúval díszített lábakkal. Igy mult el nap nap után, mindegyik annyi zsákmányt hozván, a mennyit csak kívántunk. 25-én este a viz mellett egy óriási szemölcsös disznót lőttem. 2 6-án reggel midőn Surrurral frankóiméra cserkésztem, ez utóbbi egy óriási agasee-bakra bukkant, a legnagyobb példányra, mely e vidéken eddig előfordult, s egy szerencsés göbeeslövés sajátunkká is tette. Ugy 9 óra tájban, midőn épen a vad feltörésével foglalkoztunk, egy pásztorfiu jött hozzánk azon birrel, hogy az általam megelőző napon kiküldött két vezető egy nagy falka elefántot talált, mely egy szomszédos völgyben tanyáz, s melyet megérkezésemig szemmel tartani ígértek. Miután robbanó és aczélhegyü golyókat magamhoz vettem, Surrur és két katona társaságában elindultam. A pásztor fiu által vezettetvén egy már évszázadok óta használt elefánt-esapán felmásztunk a Kora as Geret hegység párkányára. Nyomokkal és hulladékokkal mind gyakrabban találkoztunk, letört és lebántott faágak voltak az úton szétszórva, helyenként, a hol az elefántok a földön heverésztek, a magas fü egészen a földhöz lapult, az éles sziklapárkányok oly simákká lettek az állatóriás odadörgölödzése által, mintha mesterségesen lettek volna kisimítva. De leginkább feltűntek a kőbe mélyeszteti csapák, melyek azon körülménynek köszönik eredetüket, hogy nehezebb passage-okban az elefánt évszázadok óta mindig az előtte járó állat nyomába lép: ez okból keletkeztek a kemény gránitsziklában e néhol lábnyi mélységű csapák, melyek üsthöz hasonlítanak s sokszor esővízzel megtelnek. (Folytatása következik.) Nyul-koma idyllo-tragédiái. (Az orosz mezei életből). Nyár derekán vagyunk s a nap éppen búcsúzni készül a láthatártól. A mezőkön az őszi rozs csak épen az aratókat várja már. Két ily rozsföld egy keskeny mesgye által van elválasztva, mely egy sövény tövében elenyészik, s ha jól odafigyelünk, egy tapsit látunk végig baktatni rajta. A koma minden istenadta nap megteszi az útat a mesgyén át a sövény felé, mert ezen tul van egy zabföld, s ezen találkája van egy barátnőjével. Azonban tegnap s már tegnapelőtt egy dolog szeget ütött a fejébe. Ugyanis a mesgye egy bizonyos pontján, a hol azelőtt a legszebb fü pompázott, most egy homokbuezka éktelenkedik. Most még azonfölül egy füttyentés hangja üti meg fülét, alig ballható, de mégis éles fütty, s tapsinak egészen meg kellene tagadnia — igaz kissé gyanuskodó — természetét, liá néhány pillanatra bár, el nem ülne, s fejét nem törné a felett, nem-e hallott már életében ilyes hangot. De e rövid pihenés okozza halálát. Alig tiz lépésnyire egy bozót mögül tűzsugár lövcl feléje, s erre mukkanás nélkül összerogy. Nyomban rá pedig talpra áll egy paraszt, kit már a minap láthatott volna a mezők közt homokot hinteni el, az előző na psn behintett helyeket pedig szorgosan tauulmá nyozni. x Osz eleje van. A mezőkön javában áll az aratás, a miért tapsi koma kényszerül e megkedvelt helyet odahagyni s egy mezei bokor mögé húzódni. Az aratók nap lementéig serénykednek munkájokkal. de a hazatérő parasztok, nem különben a gyermekek és kutyák egész éjfélig is megközelitbetleuné teszik a mezőket. Szegény nyulkoma már több óra óta epekedik a friss gabonakeresztek után, s gyomra már gyanús korgással adja jelét ürességének. Végtére elhangzott az utolsó gyanús zaj, s ő hozzáláthat a lakmározáshoz. Azonban a mezőn oly sok frissen összehordott gabonaasztag áll, s nagy könnyelműség volna a többiből is legalább kóstolót nem venni. Azonkívül a fris tarlón olyan furcsa szaladás esik. Annyi sok bajtárs jön össze s oly kellemes velük az asztagok körül játszadozni, hogy már virradni kezd, mire tapsi rá tudja venni magát, hogy megint felkeresse buvókáját a bokor mögött. De mi ez ? Az emelkedett száraz hely kellő közepében, mely a nedves réten át a bokorhoz vezet, a fris reggeli szellőben egy botra erősített rongydarab lebeg ide-oda. Hogy veszélyes lenne, arról szó sem lehet, de mindenesetre különös, mert megelőzött este nyoma sem volt. Mindenesetre ágaskodik a koma, hogy jól szemügyre vehesse, de mily kár, hogy a tiizsugárnak épen most kell a bokor mögül kivillanni. De már most a bokor mögül kijövő paraszt nemcsak nyulunkat, hanem a botot és rongyot is magával viszi, mert még több szép őszi reggelre lehet számítani, s a mezőkön még sok magános bokor és kövér asztag van. x •X X Az ősz vége felé jár s maholnap a télnek engedi át a természetet. A gabonát beszállították már a csűrökbe s a magvak már oly kemények lettek, hogy jól volna más valamely élelem után nézni. De mi legyen az ? Az őszi vetés még nem csírázott ki. Igy töprenkedik tapsi koma az éstalkonyatban; szemmel láthatólag rosz kedvében van. Ekkor bosszú ugrásokban nyargal el mellette egy földije. Vájjon menekül-e valami elől? Nem, a körülmények nem mutatnak ilyes valamire; avagy tán jó élelmet tud valahol s oda vált oly nagy sietve ? alkalmasint! Tehát utána! S csakugyan, az erdő szélén van egy tarlóföld, a hol az egyes tarlócsomók közt kövér lóhere lepi el a főidet. Csak az kár, hogy oly nagyon a földhöz lapul, s azért csak ügygyel-bajjal lehet a tarló közül kikaparni. De úgy látszik, bogy a másik földi ott túlról jobb helyet talált, tehát oda hozzá. Azonban ez fenyegető állásba helyezkedik a betörővel szemben, s ugyanazon pillanatban durranás ballatszik az erdőszélről, s a földi tótágast csinál, majd őrült-módra gurul idestova a földön. Tapsi borzadva menekül, mig a szegény földit egy paraszt fölszedi s a zsákba rakja. Beállt a száraz fagy. A bokorban a lehullott száraz levél oly kísértetiesen zörög, hogy tiszta lehetetlenség tovább ott maradni. A szántóföldek legcsekélyebb védelmet sem nyújtanak a jeges lehelletü szél ellen, pedig az első fagy mindig csontig, velőig batol. Ekkor tapsinak eszébe jut a lápos rét, melyet nyáron mindig messziről elkerült, mert az ostoba bibiczek és szárcsák oly pokoli lármát csaptak, bogy a kutya vagy róka közeledését észre sem lehetett venni; továbbá mert egy nagy ölyü láthatólag megkedvelte a helyet s residencziáját is fölüté. A koma nem is csalatkozott; a vizzel telt mélyedéseken már elbírja öt a jég, s a földturások kitűnő védelmet szolgáltatnak a metsző északi szél ellen. El sem hagyná e helyet, azonban mégis át kellene váltani a téli rozsföldre; gyors elhatározással felkel tehát s a láposon átbaktat az ugarig, mely a rozsfdld előtt terül el; de a keményrefagyott rögök és a köztük levő mélyedéseken átmászni nagy időveszteséggel járna, mert csak nagyjában akarja