Vadász- és Versenylap 17. évfolyam, 1873

1873-07-30 / 32. szám

245 Mivel tudtuk, hogy a mi vadunk éjfél előtt nem jelenkezik, egész kéjelemmel fogtunk hideg estebédünk elköltéséhez, mely után egy kis gyomormelegitőt öntvén torkunkon alá, türelmesen vártuk a hold feljöttét. Egész öröklétnek tetsző néhány óra mult már el, mig végre Walter, — kinek oly kitűnő látása és hallása volt akár egy vörösbőr ünek, — azt súgta, hogy valami megmozdult a magas haraszt között. Vizsgálódva tekinték körül, s arrafelé pillanték. Őszintén megvallva, hevesen dohogott szivem ama gondolatra, hogy valamely ügyetlen mozdulat vagy valamely ágnak letörése a fenevadnak martalékává tehetne. Aggályom azonban ezúttal felesleges volt, mert a várt hiúz helyett egy őzet láttunk előtűnni s alattunk elhaladni. Engedtük ezt háboritlanul távozni, tartván attól, hogy a fegyverdörej a hiúzt eltalálja riasztani. Újra egy hoszu, unalmas óra folyt le a többi után. Végre egy éles, átható vonítás hangzott fel az éj csendéhen, s egyszerre megpillantok a holdfénynél, mintegy 30 lépésnyire tőlünk a roppant állatot, egy bokor mellől előszökkenni egy csikó-maradvány felé, mely alkalmasint a mult éji vecsernyézésből maradt meg. Először hajlandónak éreztem magamat rálőni a bestiára, de Walter intett, hogy ne lőjjek s ezt súgta fülembe: »Először a kölykeit!« Nem kellett soká várnunk, megjelentek a hideg pecsenyére a hiuz-család fiatal tagjai is ; gyönyörű állatok, tökéletes macska alakzattal, hanem nagyságra egy jókora szelindekkel vetélkedhettek. Mielőtt az étkezéshez fogtak volna, először a csontmaradványokkal kezdtek játszani, majd a mamához simultak, pajzánkodva, mely egész önmegtagadással várta, mig kedves magzatai a csikó-pecsenyét megizlelik. Ekkor aztán oda csúszott a hulla-maradékhoz s egy hátsó czombot elkezdett édesden falatozni, oly könnyedséggel ropogtatva a csontot fogai között össze, mint a macska szokta az egeret. A fiatal nemzedék szintén jóizüen falatozott — s most már jónak láttuk, fegyverünket használni. Ha az öreget lőjük le, akkor a fiatalság kereket old, mig, lia az apróságot ejtjük el, számithatunk vala arra, hogy a meddig a szusz belőle ki nem fogy, nem mozdul helyéből. Walter intett, hogy a balfelől eső kölyköt vegyem czélba. mig ő a jobbfelől esőt igyekezik elejteni. »Kész vagyok !« — suttogám. Egyszerre dördült el fegyverünk s mind a két állat felfordult. A Walterének a koponyáját érte a golyó s meg sem mosszant többé. A másik még vergődött kissé, föl akart állani, de visszaesett s nyögdelve adta ki páráját. A vén hiúz elkezdett iszonyúan ordítani, hogy szinte rengett a iöld belé, kémlelődve tekintett körül, s egy szökkenéssel ama fa törzsénél termett, a melyen mi meghúzódtunk. Walter már készen tartá madarászfegyverét, melyet Edoardo posta- és kacsagöbecscsel, neliány szegdarabhal s szerencsére még nagy golyóval töltött meg. Rátüzelt az ugrásban levő vadra s egyik első lábát zúzta össze. Ez egy pillanatra leliűté liiuzunknak harezkedvét, elannyira, hogy kölykeihez visszasántikálva, azokat megnyalogatta, s koronkint rettentő pillantásokat vetett felénk. Majd rátüzeltünk kétcsövünknek még ki nem lőtt csövéből, minek azonban nem észlelhettük sikerét. Az öreg nem engedé magát feszélyezni eredménytelen foglalkozásában. E szerint újra fegyvereink megtöltéséhez kellett látnunk. Kivontam táskámból a golyó-zacskót, oly ügyetlenül azonban, hogy azt leejtém. Bezzeg most sokat ért a jó ötlet. Porunk volt bőven, de a golyók teljesen hiányzottak. Össze-vissza kezdtem zsebemet tapogatni, ha nem találok-e valamely oly szerszámot, a mely a golyót helyettesíthetné. De hiába. Gondoltam arra is, hogy pisztolyaim csöveit lecsavarom s kiveszem azokból a golyókat, szerencsétlenségemre azonban kulcsát otthon feledtem. E szerint nem volt egyéb hátra, mint bevárnunk, mig a hiúz uj támadást kezdve, egészen közelünkbe jut, hogy akkor pisztolyainkat biztosan használhassuk. A végsőre is elkészülve, Walter puskájához kötötte egy zsineggel hosszú vadászkését, hogy azt szurony gyanánt használhassa. Kisvártatra újra visszatért a liiuz, s midőn csaknem a fatörzséhez ért, rátüzeltem pisztolyaim egyikével, anélkül, hogy megakadályozhattam volna a fának megmászására irányzott kísérletét. Már elérte a legalsó ágat, s épen ugrásra húzta magát össze, midőn W

alter a keze ügyében levő ágat egyik kezével megragadva, a másikkal fegyverével lefelé döfött a fenevadra, melynek váll-lapoczkájába szúrván, alázuhant. A döfés megakadályozta a hiuzt attól, hogy újra fölmászhasson, de annyi ereje még volt, hogy kölykeihez visszasántitson. — Add ide csak késedet, — kiálta Walter, — »e vadnak nem szabad előlünk menekülni«. Odanyujtám neki késemet. Hirtelen levagdalta kabátjának érczgombjait s azokat inada/ rászfegyveréhe rakta golyók helyett. En nem rendelkezhetvén hasonló gombokkal, arra a gondolatra jöttem, hogy a lőportartómat vagdalom szét, s azzal töltöm meg puskám csöveit. Én lőttem először, de eltévesztém az irányt. Walter gombjai azonban hatályosabbak voltak. A hiúz nagyot szökkent és irtózatosan ordított föl. Még három lövést tettünk rá, melyre aztán végre összerogyott, hogy többé föl se keljen. Miután egy sürü felleg éppen elboritá a holdat, egy negyed óráig bizonytalanságban voltunk, vájjon kiadta-e már páráját veszélyes ellenségünk. Hanem a mint újra előbukkant a hold, láttuk, hogy mozdulatlanul terült el kölykeinek hullái mellett. Lekúsztunk a fáról s vadászkéssel kezünkben, látogatást tettünk zsákmányinknál. Még volt ugyan benne némi életjelenség, de aztán kiadta utósó lehét is. Utóbbi lövéseink egyike életerét metszé át, s egy másik a hátgerinczét zúzta össze. Tüzet raktunk, melynek fényénél megkerestük golyótáskámat s megtöltöttük fegyverünket ama reményben, hogy még más vadakkal is találkozhatunk, azonban egykét szárnyas egérnél egyebet nem láthatánk. Hajnalkor előkerültek a négerek a paripákkal, s ezek annyira remegtek az elejtett vadaktól, hogy 30 lépésnyire már horkoltak s nem mertek közeledni azokhoz. Mi haza lovagoltunk s a fenevadakat egy ökörszekéren hozattuk haza. A három állat épen két mázsát nyomott. A vén hiúz orrától farkáig nyolez láb hosszú volt. — Irhájukra nézve sorsot huztunk. Nekem a nagy hiúz bundája jutott, melyet ágy elé való szőnyegnek készitteték el, mig Walter a két fiatal hiúz bőrével egy hajóskabátot béleltetett meg. »Ch. III.« и—

i. boxing Angol lapok idei számaiban bizonyos professor Baldwin je'enti, hogy ő az öklözés művészetéből kész a jelentkező gentlemanneknek leczkéket adni, s minden héten nyilvános mutatványokat igér 1 guinea beléptijegy mellett. Jelentkeztek-e sokan Baldwin professor ur felhívására : még nem tudjuk ; hihető azonban, mert Baldwin ur - ha ugyan ö az ki magának 1868-ban Amerikában a „the Champion of the United States" ezimet kiküzdte (akkor O'Baldwinnek nevezte magát) — nagy művész, mint majd alább látjuk ; s mert az angol ugy gondolkozik, hogy az ékesszólás szép tudomány ugyan, de néha az ember nagyobb hasznát veszi ökleinek, s e végből az öklözés művészetének tanítása nincs is eltiltva, csak a „fogadásból öklözés." — Hogy mily sikeresen tudja ezt O'Baldwin ur produkálni, arról Silberer ur (a „Vienna boat elubb" tagja) pár év előtti ől a következőket irta NewYorkból a „H. Bl."nak. „Az Öklőzési Sport itt is el van ugyan tiltva, mint Angliában, de azért nem ritkaság, mert az amerikai is ugy gondolkozik, hogy az anyagi nyers erő szellemi képzettség nélkül állati tulajdon ugyan ; de az ép, ügyes és erejének öntudatában levő ember kétszeresen erélyesebb ; aztán meg ugyanazon emberek, kik e viadalokra kígyót békát kiáltnak, magok is örülnek, ha ily látványra drága pénzért, meghívást kaphatnak, mi nem oly könny ü, mert a rendőrség finom szaglása miatt, a meghívandók kiválasztásában igen vigyázónak kell lenni. Itt is már az elnök-választás előtt két hónappal (Grant első izbeni megválasztása 1868-ban) ily öklőzési sportban akarták magokat bemutatni Amerika két leghiresb öklözői : Wormald és 0' Baldwin, de a rendőrség mindannyiszor szét kergette a „meetinget." Ekkor aztán arra a gondolatra jöttek, hogy a választás napját, midőn az összes rendőrség a szavazó asztaloknál "lesz elfoglalva. használják fel czéluk kivitelére. November 3-kán reggel tehát New-York egyik indóházában számos csupa férfi publikum gyülekezett össze, nagyobbrészt a New-Yorki Sportingvilág crémje, mely a jockey-clubb s Yacht clubb tagjaiból, gazdag baukárok, magánzók s journalistákból állt, s mely külön vonaton rándult ki a pár órányira fekvő erdőségbe, mely e czélra már előre kiszemeltetett. Csak a legnagyobb protektió mellett sikerült nekem is jó pénzen egy „reporter ticket" kapnom, hogy ez „előadáson" megjelenhessem. Megérkezvén az erdőbe, s jó mélyre egy tisztásig behatolván s köröskörül táborszemeket hagyván, azonnal egy kör tüzetett ki, kötéllel körülkerittetett s a két küzdő a segédek által előkészíttetett. — Miután mindegyikök hamarjában egy korty brandyt (az az egy egész palaczkkal) beöntött volna, levetették felső ruháikat, s csak egy szál trieotban és rövid nadrágban bevezettettek a „ringbe." Wormald kissé zömök, de rendkívül erős kinézésű és izomdus, hatodfél láb magas példánya az emberi nemnek ; olyan mellkassal és oly széles vállakkal mint egy Hercules. — Ellenfele O'Baldwin, az irlandi óriás" ellenben roppant