Vadász- és Versenylap 17. évfolyam, 1873

1873-04-30 / 18. szám

146 VADÁSZ ÉS -VERSENY-LA?. ArRXL 30. 1873. tunk el, de mert az idő nem változott, s megázott vizsláink dideregtek, felhagytunk a vadászattal. Márczius 23-kán a Bánátba eső uj-szentiváni és gyálai rétet látogattuk meg. Ismét találtunk egyes fürjet, s az utóbbi rétben sok sárszalonkát s kacsát, de itt a vadászat a nagy sár miatt oly fárasztó volt, hogy két öregebb társam déltájt már nem birta, s csak én fűzhettem hetet az aggatékra. Márczius 39-kán ismét saját vadászterünkre rándultunk és pedig felső részére, itt is százával találtunk kacsát, de már kíméltük ; igy csak sár-szalonka-lövésre fogtunk, s kettőnk közül az egyik hármat, a másik 11-et kapott. Meglepetésben is részesültem, a mint egy mocsár szárazabb széléről vizslám egy, s a másikról ismét egy nagy mocsári szalonkát (Doppelschnepf) felriaszta. Márcz. 30-án ilyekre, mert rendesen ápril 20-ka után szoktak jelentkezni, nem számítottam. Mindakettöt lelőttem, de azért ezentúl még sem fogom márczius havában keresni e szép s meglehetős könnyen lőhető szalonkát. Az erdei-szalonka ez idő szerinti húzását s mennyiségét megfigyelni nem volt mult hóban alkalmam, kifogytam az időből, s az e részbeli vadászterek messze esnek Szegedtől. Hallomás sze rint a marosmenti csanádi erdőben márczius 18-ka körül tartott hajtóvadászaton körülbelöl hatvan lövetett, s ez nem megvetendő eredmény. Végül megjegyzem, hogy a 6port minden neme iránt melegen érdeklődő jeles ornithologusunk, gr. Lázár K. titeli és dalmatiai útjában nálunk is három napig időzött, s meglátogatván a világ kiállításra Szegedről küldendő czikkek kiállítását, a Hrazdil E. szegedi puskamüves által felküldendő hátultöltők leírását ö maga fogja közleni e lapokban. O- A. a daru-les. (Vadász-genre ) D ... alföldi városban szerepel történetünk első jelenete. A kaszinó termeiben már fölgyujtvák a lámpák s a „tag"-ok szállingóznak egymás után, ki egy kis „fris" klabriászra, ki egy kis kedélyee pagát-fogásra óhajtván társaságot alakitani. A partie к csakhamar megalakultak ; a szolga fölrakta az asztalra a kártyát s pohárban egy — marék fidibuszt, ez elodázhatlan kelléket, dohányzó férfiaknál. A nagy társalgó-teremben pedig az ifjabb nem zedék s néhány korosabb férfi pöfékel öblös tajték pipájából, hallgatva a nap eseményeit, a beállott kopászati s agarászati idény élményeit. Épen midőn legjobban foly a társalgás, egy magas barna fiatal ember lép be a terembe, K. Gy. ügyvéd, ki különösen arról volt nevezetes, hogy amily szenvedélyes vadász és jó lövő, ép oly mérvben volt költő. Ne olyan értelemben vegyék itt a költő czimet olvasóink, mintha hősünk holmi rosz versek faragásával fecsérelte volna a drága időt, mint azt, Petőfi, Tompa és Arany szokta, — noha jót állunk érte, hogy olyan verseket, mint aminőkkel koronkint egyik-másik hölgydivatlap eröködik az emberek türelmét koczkáztatni , barátunk tuczat számra összeirandott egy óra alatt. De ö az efélét hitvány foglalatoságnak tartá. О költő volt, amennyiben egész vadászkalandorkat irt le a legrogényesebb színekkel ecsetelve ; oly mozzanstokat, melyek tulajdonképen soha sem történtek meg, s csupán képzelődésének játékai voltak. Hanem azért hősünk annyira beleélte magát a képzelt eseménybe, hogy ő maga is azt hitte, mikép a leirt esemény nem csapong tul a valóság határán. Belép tehát Gyula barátunk a társalgó terembe s helyet foglal a beszélgetők között. — Nos, Gyula, — szólt egy kis napoleon arczu férfiú, — szintén szenvedélyes vadász — mit gondolsz, merre tehetnénk közelebb valami érdekes vadászati kirándulást? Gyula barátunk sokat jelentő tekintettel jártatá körül szemeit a társaságon, s aztán fontos arczczal igy szólt : — Minő vadra sovárogtok ? Nyúlra, vizi vadra, vagy talán — -— darura ? — Darura ? — kérdé egyszerre édes ámulattal öt-hat fiatal ember a társaságból. Édes ámulattal, mondjuk, mert történetünk az 1860-ik évben szerepel, midőn az alföldön a darunak egy-egy szép fürtös tollát jó pénzért el lehete adni, kivált a daru fehér tollát 20—25 forintért is megvették a gavallérok, sőt kapkodtak rajta. — Darura bizony ! — válaszolt Gyula barátunk, még fontosabb arczot öltve. — Képzeljétek : tegnap jöttem a Tisza mellől a v —i pusztán keresztül, hol, a gulya-kutnál megitatván kocsisom a lovakat, a bojtárok beszélték, hogy a darvak egész seregestől lepik el mindennap délelőtt a gulya-kut környékét, úgyhogy ha ott néhány jó puskás ember lesbe állana, halomra lődözhetné a sok darut. — Ejb, hát menjük ki oda ugy kompániában, — szólt a napoleonarczu férfiú. — Az bizony nem lesz rosz, — viszonzá Gyula barátunk — azonban sietnünk kell a dologgal, mert a darvak már költözködnek déli tájak felé. Mit gondoltok : nem jó lenne-e még az éjjel kirándulni, s jókor reggel megásni a lesgödröket ; holnap délutánra akár itthon is lehetünk. -— Az bizony derék lesz, — szóltak mindnyájan egyszerre, — tehát készüljön kiki ; az idő : zép, holdvilágos. Pont kilenczkor indulhatunk. Azonnal sietett haza mindenki, vadáezkészletét rendbe szedni és fogatni. Este kilenez órakor már hat fogat állott a kaszinó-épület előtt, hol a vadászok találkát adtak egymásnak. Gyula barátunk ült az első kocsin, a kalauz szerepét vállalván magára. Megindult a vadász-csapat a legvérmesebb reményekkel. A kocsik gyorsan robogtak tova s több órán át szakadatlanul hajtottunk minden megállapodás nélkül. A hold halovány arczát koronkint egy-egy sötét felhő fátyolozta el. Jóval éjfél után végre megállapodtunk egy kettős gémű kútnál. Tetthelyen vagyunk czimborák, — szólt Gyula ; — itt leszállhatunk s megáshatjuk a lesgödröket. Leszállingóztunk a kocsikról, s zsibbadt tagjainkat kinyújtván, leszedtük a kocsikerékbe hányt hasábfákat s olyan vidám tüzet penderiténk, hogy egész gyönyörűséggel lehetett körülülni. Előszedtük az elemózsiás tarisznyákat és a csikó-bőrös kulacsokat, s jóizüen falatozván és sugár kortyokat sziváD a jóféle „érmelléki"-böl, a törődöttebbek végig heveredtek leteritett esurapéikon, mig az ügybozgóbb, fiatalabb vérű férfiak a vadásztér fölött tartanak szemlét, s a Gyula barátunk tanácsára kipéczézett pontokon, ásó segélyével hozzá kezdtek lesgödrök készítéséhez, mielőtt a hold le nem ment s a lobogó tüz parázszsá nem vált. — Gyula öcsém, — szólt egy öreg ur — én megvallom, jobb szeretnék a daru helyett vadrueza vagy libára puskázni, mert vén csontjaimnak már kissé keserves dolog abban a nyirkos gödörben órák hosszát gubbaszkodni. — Biz én is örömestebb csatlakoznám bátyámhoz e tekintetlen — szólt közbe a tüz körül álló társak egyike. — No ha épen valakinek kedve volna vadludra puskázni, alig félórányira ide nagy rétségre bukkanunk. Reggelenkint aDnyi ott a vadlúd, mint Rövid eszmecsere után abban lett megállapodás» hogy ám menjenek az öregebbek vadludra, de a fiatalság marad ! Ekép két párt keletkezett; a Gyula barátom pártjára állottak azok, kik a nem messze eső nádasokban akartak vadászszerencsét próbálni, szám szerint tizenketten, mig vagy hatan a napoleonarczu ur mellé sorakoztak. Abban történt nagy bölcsen megállapodás, hogy a kocsik a nádasoknál maradnak, miután a dar' vak vigyázó madarak lévén, ha kocsit látnak, majd nem találnak a gulya-kutnál leszállani, s a les sikertelenné válik. A kocsisok újra fólszerszámozván, a vadludpecsenyére áhitozók — kik közé jó magam is tartozám — útra keltek, a daru vadászok pedig leheveredtek a kialváshoz közelgő tüz mellé, s csakhamar az álom jóltevő karjai között pihentek, álmodozva vigan kurjongó darvak ezreiről, melyeket csak alig győztek kocsiszámra összelövöldözni. De hagyjuk el az alvókat, hadd pihenjék édes álmukat. Lehet, hogy az ébredés ugy is keserű csalódáesá válik. (Vége következik.) a raj tevé hozza Gyula barátunk. — Ha Gyula öcsém a kalauz szerepét magára vállalja, én örömest vállalkozom. Ugy is sokan vagyunk itt, 3 tartok tőle, hogy a darvak, e vigyázó állatok ennyiünket észre vesznek a nem jönnek erre. — Már hiszen menjen, a kinek tetszik, — szólt a napoleonarczu férfiú — én már csak darura lesek. A '^zepességböl, ápril 23. A scsavnyiki (püspöki) uradalomban f. é. márczius hó 24 én és április hó 6., 20. és 22-kén összesen 4 siketfajd, — és márczius 31-kén, ápril 14. és 22-kén összesen három nyirfajd-kakas lövetett. Az előbbieknek súlya 6

1/г — 9, az utóbbiaknak 2 '|

2 — 3 font volt. — Nyirfajd-kakasok nagyobb, de a siketfajd-kakasok kisebb mennyiségben láthatók. — További eredményeinkről még fogom értesíteni. T. J. A jó vizsla. Az „Arany sas"-ban történt volna állítólag, hogy egy felvidéki vadász vizslája az asztal alatt egyszerre csak megmered egy darab beirott papir előtt, melybe előbb talán valami kövér eledel lehetett takarva. A vizsla, egy kiválóan szép példány, első lábát fölemelve, fejét félrefordítva, állott sokáig mozdulatlan. Ez egy pár oly városi urnák, kik vadászaton soha sem voltak, legfeljebb csak beszélni hallottak a vizslák és kopók különböző sajátságairól, igen feltűnt, s egy darabig csak találgatták, vájjon mi oka lehet annak, hogy az a Bzép és okos képű eb ilyen huzamosan hámul egy helyre ? De miután ki nem találhatták, végre megkérdezték az idegen urat, magyarázná meg nekik, vájjon miért van kutyája most ezen festői „additude"-ben ? A vadász hidegen, nyugodtan körülnéz, azután fölveszi, kibontja az összegyűrt papirt és olvasni kezdi. „A dolog igen világos — mondá rendithetlen komolysággal a vadász, — ez egy régi étlap, melyen ime, egyebek közt, irva áll a sültek közt : fogoly horsópirével. Vizslám tehát most ezt állja, mint a hogy ez neki kutyakötelessége." A sz. Hubertben járatlan urak egyike hirtelenében — sa vadász komolysága által is félrevezetve, nem vette észre azonnal a tréfát, s megjegyzé, hogy „ez ugyan — jó vizsla lehet." — „Meghiszem azt", — viszonzá a vadász büszkén s elégülten, mire a közönség hangos hahotára fakadt. Meglehet, hogy Bernáth Gazsi ötlete az egész, mivelhogy csakugyan olyan izü is, mint például a fehér agárról szóló ama bires éleze, mely szerint ettől a nyulak azért féltek legjobban, mivel — úgymond — azt hiszik, miszerint az már egy ingre vetkőzött a végből, hogy annál bizonyosabban elfoghassa őket. Az első és utolsó lövésEgy szeretetreméltó, nyájas falusi plébános előtt egyszer csodálkozásomat fejeztem ki a fölött, hogy