Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872

1872-12-25 / 51. szám

DECZEHBEB 25. 1872. melynek következtében a Szabolcs , Borsod-, Ungh, Ugocsa, Beregh-megyék, a Hajdú-kerület, és Debreczen városa részére adandó mének itt lettek volna összpontosítva. Minthogy azonban időközben a pénzügyi m. k. miniszter, az Ungli megyében fekvő turja-remetei vashámor-üzlet épületeit, hol részéről az üzlet beszüntetését szükségesnek tartotta — méntelep helyiségek ezéljára átengedni késznek nyilatkozott, — az érintett teleposztályok egyikét, — részint, hogy az állam ezen birtoka gyiimölcstelenül ne hagyassék, részint bogy a Beregh, Ugocsa, Ungh és Zemplén megyékbe osztandó mének, állomásaikhoz közelebb lehessenek, annyival inkább is itt elhelyezni terveztem, mivel a létező épületek kellő átidomitásával, itt az állam tulajdonát képező telep-helyiség állitható fel, mig a debreczeni helyiségek — mint városi tulajdon — csak bér mellett leendnek használhatók. Ezen intézkedés folytán a debreczeni építkezések az előbb tervezetteknél kisebb mérvben lesznek eszközlendök, melynek következtében a kölcsön is kevesebb összegre terjedhető, — oly formán, hogy az eredetileg Debreczen városának szánt 180,000 forinttal úgy a debreczeni, mint a túrja-remetei helyiségek is elkészíthetők leendnek. E szerint az 1874-ik évben már teljesen létesülhető debreczeni mén-telep a debreczeni, eperjesi, álmosdi és turja-remetei osztályokból álland, s létszáma Szepes, Sáros, Abauj, Tolna, Gömör, Zemplén, Ungh, Ugocsa, Beregh, Mármaros, Szathmár, Kraszna, Közép-szolnok, Bihar, Szabolcs, Borsod, megyék, Hajdúkerület és Kövárvidék tenyésztése érdekének leend átengedve. Habár a telepek jelenlegi létszáma az átvétel óta lefolyt négy év alatt nevezetesen szaporodott is, az a mindinkább nyilvánuló szükségnek még sem felelhet meg. Volt már említve, hogy a ménesek legközelebb 223 darab fiatal mént szolgáltattak a telepek számára ; mind a mellett azonban, hogy ezen kedvező beosztás folytán e pillanatban már 105 darab ménnel számlálnak többet a telepek, mint számláltak a jelen év fedeztetési idénye alatt, az eddig beérkezett kérvények szerint 86 darabbal már is több követeltetik, mint a mennyi rendelkezésre áll. Hogy ezen többet-követelésnek csak részben is megfelelhetni lehessen, okvetlen szükség volna legalább 50 darabnak — magánosoktól leendő beszerzése, mely eljárás, mig egy részt a kívánalom teljesítését eredményezné, s a tenyésztést előmozditani segítené, másrészt alkalmat adna a magán-tenyésztők ménnövendékei értékesítésére, kik ezen, — már 4 év óta életbeléptetett — eljárás folytán, mintegy e czélra nevelték ménjeiket. Hogy az emiitett vásárlást — a felhozott indokok nyomán — teljesíthessem, ismételten kell kérnem a t. képviselőházat, az előirányzatomban foglalt 90,000 forintnak megszavazására. Az álladalmi méneknek évről évre nagyobb mérvben lett felhasználása tanúskodik az intézmény jótékonyságáról, s az ma, czélszerüsége mellett már népszerűnek állitható. Mind e mellett még mindig arra törekszem, hogy a közönségnek lehető legkevesebb alkalmatlanságba kerüljön a méneknek egyes állomásokra való kiosztása. A mint a t. képviselőház tudni fogja, azon községek, melyekben fedeztetési állomások voltak szervezve, a mének felügyeletére s gondozására kirendelt legéiiységet, a szokásos katonai szálláspénz és eledel-járulék fejében voltak szerződésileg kötelezve — elszállásolni és élelmezni. Ezen eljárás annyiban volt viszásnak nevezhető, a mennyiben az emiitett teherben, a községek azon polgárai is részesülni kénytelenittettek, kik — mint vagy tenyészteni nem kívánók, vagy lovakat nem is birók — a méneknek tulajdonkép hasznát nem is vehették. Az ennek folytán sok helyen támadt idegenkedés, nem ritkán volt oka annak, hogy egyes — különben jó anyaggal biró — s okszerű tenyésztést űzni kivánó községek, kebelükbe állomást nyerhetni, képesek nem voltak. Hogy ezen akadalyoknak, részben sérelmeknek lehetőleg eleje vétessék, ugy intézkedtem, hogy ezentúl minden újonnan alakítandó, vagy oly régibb állomásnál, hol a fentebbi módozat mellett kötött szerződések lejártak, a szállásolás kötelezettségével, valamint az élelmezés teljesitéséve'' csak a tenyésztők terheltessenek, megengedvén egyúttal hogy az esetben, ha a legénység tartása nem házanként, hanem rendes vállalkozó által biztosíttatik,, az állam részéről minden legényért a kettős eledel-zsold fizettessék, — az esetleg hiányzó összeget a község elöljárósága — a tenyésztők által teljesítendő pótlással lévén köteles fedezni. Egyúttal arról is gondoskodtam, hogy a legegyszerűbb és világosabb eljárás követtessék az állomás szervezése alkalmával, úgy intézkedvén, hogy n.inden állomást kivánó vagy biró község egy, — az állomás kötelezettségeit feltüntető — rovatos kimutatást kapjon, mely az elöljáróság által történt egyszerű aláirás által, minden egyébb szerződés és nyilatkozatokat tökéletesen pótol. Nem kételkedem, hogy ezen intézkedések jó szolgálatokat fognak tenni tenyésztésünk érdekében, mely egyébiránt észrevehetőan kezd emelkedni. A t. képviselőház tagjai bizonyára személyes meggyőződés után is tudják, miként а tenyésztés az ország több vidékein már is nevezetes lendületet mutat, — s észleltek, miszerint népünk birtokában, úgy értékre, mint munkára — alkalmasabb anyag található , mint találtatott a mult időkben. Ez állítást bizonyítja azon tény, hogy a hadsereg számára szükségelt lovak legnagyobb része hazánkból vétetik, holott ezelőtt két tizeddel ugyan e czélra, alig találtatott érdemesnek az országban kísérleteket tenni. Ma, midőn a hadsereg teljes béke-lábon áll, midőn a lovasezredek és tüzér-iitegek leszállított lólétszámmal tartatnak, s évenként létszámukat csak bizonyos százalékkal pótolhatják, a folyó évben — a hadsereg számára Magyarországban — 2833 darab ló vásároltatott — 258 frt átlag ár mellett ; — ide nem értve azon lovakat, melyeket egyes ezredek, a pótlovazási bizottság nélkül vehetni vannak meghatalmazva, s ide nem értve a vett lovak azon, szám szerint kikutathatlan, de mindenesetre nagy számát, melyet kereskedők a monarchia másik felében működő pótlovazás, bizottságoknak szállítottak Magyarországból. Hogy az elveszett hétért némileg kárpótlást nyerhessünk, Siérresbe vasúton mentünk e'őre, liogy Vispből Zermatton át a „Gorner Grat"-ra rándulhassunk, mig Pali rövid napi menetekben Vispre érkezheték vala. Mesés szerencsénk, az időjárást illetőleg, itt sem lett hozzánk hütelen, s a „Gorner Grat"-on a legbájolóbb látványt élvezhetők, minden egyes szirtcsucsában eme — mondhatnók — rettenetesen nagyszerű panorámának, melyek élesen körvonalozódtak a sötétkék égen. „Zermatt oroszlánja a Matterhorn marad" — mondja Baedeker, és neki igaza van ; — vakmerőn s kihivólag, mint v. lami „Krakehler" áll az ot', mintha csak ezt mondaná : „Ha van merszetek, ám kíséreljétek meg s jöjjetek föl." Az 1865-ki katasztrófa óta egyébiránt a Matterhorut gyakorta megmásztak már, csakhogy egy másik oldaláról — s a Rethorn (13,002') a Weiss horn (13,800') és a Dent blanch (13,433') megmászása még több veszélylyel jár együtt. Szeptember 9-én Vispben találtuk kocsinkat s még az nap Briegen át, Siraplonnak Berisalig mentünk. Daczára annak, bogy a rud mellé alkalmazott két uj ló (lengyel eredetűek) még soha sem látott hegyet, és most a Simplonnal kellett első izben is megmérközniök, minden jól ment s én a legjobbat remélhetém, annyival is inkább, miután teljesen biztosan mentek, a mi különben a Simplonon nagyon is szükséges, mert oly egy pár hely fordul ott elő, hol a lovaknak ugyancsak jó idegszervvel kell birniok, hogy mindazt, mit észlelnek, könnyeden vehessék. Az egyik gallériában, a svájezi oldalon, egy vizesés alatt kocsiztunk át, mely a szirttetöröl dörögve zuhan alá, — legbajosabb azonban Isellánál, az olaszországi oldalon, hol egy hosszú, sötét alagút kijáratánál hatalmas zuhatag rohan alá, közvetlenül az országúinál, úgyhogy én még bent voltam sz alagútban, midőn a vizesés porzása már érinté az első lovak fejét ; emez a lovakra nézve valóságos ijesztö-intézménynyel szemközt egy iszonyú mélység ásitozik, melybe a Doveria óriási szirttuskókon tajtékozva rohan alá, s e szeretetreméltó helyen nyoma sincs a parapet nek és barrièrenek ; még csak egyetlen czölöp sem látható ! Itt azonban mit sem ért a töprengés ; lassú ügetésben bátran hajtottunk át, mialatt nőmmel egy pillantást váltottunk, s e szempillantásban ugyanegy gondolatunkat fejeztük ki : „mit mivelne most Faust ezen a helyen?!" Gyors egymásutániságban váltakoztak most a képek e varázsbáju hágón, mely engem mindenkor megigézett. Itt az első cyprus, ott az első fügefa, amoda pedig az első campanile ragyog a leáldozó nap sugarainál. Minden lépésnél más jelleget ölt a táj, mennél inkább közeledünk délnek ; s ha valami mérsékelte lelkesedésemet, az a pokoli légmérsék volt, melyet egyébiránt a benszülöttek is szokatlan gyanánt emlegettek. A Domo D Ossolát, e minden bájjal diszlő kis olasz várost kikerülvén, a touristák által csak nem rég látogatott Macugnaga-völgy felé csináltunk egy vargabetűt, melynek fővarázsa abban rejlik, hogy a Monte Kosa télies pompájában zárja azt körül, mig az előtérben dél tenyészete teljes bübájában és költészetében diszlik. A ponte grandeig saját fogatunkon mentünk, s aztán lóháton baladtunk Lacugnaga-\g a Monte Rosa lábánál melyet mi most többi óriási szom szédaival a keleti oldalon szemlélheténk, épen mint midőn néhány nappal azelőtt a Gorner Grat-on nyugot felöl állottunk azokkal szemben. A következő nap Ponte grande-ra tértünk viszsza és este Pallanzában, a mult évről általunk már igen jól ismert „Hotel Seyschab"-nál а sötétkék „Lago di Maggiore" mellett állapodtunk meg. Eredeti tervem volt innen Turinon, Cuneon és a „Seealpok"-on át Nizzára utazni ; azonban ez utat, mint nem valami különös érdeke ségüt festék előttem, s a forróság is rettenetesebb volt, semhogy ezúttal Délnek beljebb hatolni kedvünk leendett, é3 igy előnyösöbbnek véltem még egy ideig a tavak mellett időzni, a honnan Luinón át Luganoba, majd Comoba rándultunk, s miután darab ideig a valóban meseszerüleg szép Como tavánál időztünk, miután egy hatalmas zivatar e kissé hő léget lehűtötte, — szeptember 18-án este behajtottunk a Corso Venezián át Milanóba. Veveytöl idáig 56 '/г, — Innsbrucktól 169 német mértföldet hagytunk hátra. Minthogy Milánótól az egész lombardiai sikou át ép oly időrabló mint egyhangú leendett az ut, kocsit és lovat a vasúton Genuába expediáltam, hová mi, Pávián át, előre siettünk. 23-án este hagytuk el Genuát a világitótoronykapun át, a hires Riviera di Ponente utoD Pegliig, hol az ismeretes Villa Pallavicini van, melyet meglátogattunk. A következő nap a Savona déli állomással és a Finalmarina éji állomással bámulatkeltö volt, s kétségtelenül a legszebb az egész Riviérán, csakhogy az egész vonalon majd minden perezben kellemetlen conflictusba jöhet az ember a vasutvonattal, mely oly közel vonul el a kocsiút mellett, mikép a legnagyobb óvatosság szükséges, nehogy az ember alkalmatlan helyen valamely trainnel találkozzék. A legboszantóbbak ama számtalan alagutak, melyeknek ki- és betorkolásainál mindig egy-egy átkelési ut van, ahol aztán а tüszkölő vonat ál-