Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872

1872-07-17 / 28. szám

JULIUS 17. 1872. törvény hozva nem volna, vagy bár ha azt a törvény tiltaná is : hogy mindezt ne tudnák honatyáink, azt valóban képzelni képes nem vagyok. Nem egy, de legalább husz olly határt nevezhetnék , mellyekben még ezelőtt pár évvel volt vad elég, de most már hire : hamva sincs. Nem vitatom itt, hol, ki és mi a hibás ? de az tény, hogy öt év óta nincs tilalom, rend, fegyelem. Minden paraszt széltiben vadász deriire-borura, lövi a nyulat, foglyot májusban, szeptemberben, áprilisban, deczemberben egyaránt ; a pórfiúk, a mezei munkások pedig a tojásokat, és nincs a ki büntetni vagy csak tiltani merné. És az még hagyján a mit fegyverrel irtanak el a pórok. Mert végre is arra sok idejük és ügyességük nincs. De a drót, a drót! Ezzel maholnap országszerte ki lesz irtva a nyul. Mert ezt csak igen 6zigoru büntetéssel lehetne meggátolni, a mire most már semmi kilátás. Ennek ugy hiszem, minden vadász hallotta már hirét, de azért aligha sokan fogják föl jelentőségét, s nevezetesen azon oldalát, liogy ezt szerfölött nehéz ellenőrizni és tiltani, esak azon esetben, ha szörnyű szigorú, rendkívüli nagy büntetés lenne rá szabva és az kérlelhetlenül végrehajtva. Mert száz eset közül alig egyet lehet fölfedezni. Nyáron át a nyul leginkább a szőlőkben tartózkodik. A dróthurkot itt a paraszt elhelyezi ugy, hogy azt lehetlen föltalálni, és egyébkint is a szőlőkben tilalmas a járás mindenkinek a birtokoson kivül. A birótól a faluházán se fél, hát saját szőlejében kitől félne ? Igy a pór fölbátorodik és koczkázza a merényt, miután különben is látja, tapasztalja, hogy se nem tiltják, még kevésbé merik büntetni. A fogolynak pedig a távirda sodronyai ártanak. A sodronyok körülbelől azon magasságban vannak, mellyben a fogoly-falka szokott sebességével röpül. Éjente a sodronyok közé vágódnak és halálosan sebezve hullanak alá. A hajnalban kimenő munkások sokszor találnak döglött foglyokat a sodronyok alatt. Ez ellen pedig nincs, nem képzelhető óvszer ! Annálinkabb szükséges, hogy megtegyük azt, a mi VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. lehető volna, a mi lehetséges is másutt, például Austriában, Franczia- és Németországban, a hol határtalanul nagyobb cultura mellett sokkal több a vad, mint nálunk akármelly vadon buezkás határban. Hogy itt, ha rend és tilalom volna, tenyészhetnék bőven a vad, mutatja azon körülmény, hogy fürj et nem várt számban találtam egy itteni keskeny réten, melly a visegrádi és Migazzi kastély közti téren, közvetlen a Duna mellett fekszik. E pár száz holdnyi síkon kivül több órányira itt csupa meredek, erdős nagy hegyek köritik a határokat, szántóföld igen kevés, minélfogva e táj foglyokra, fürjekre nézve kevesbé látszik vonzónak, melly vadnemek a halmos, homokos vidékeket jobban szeretik, hol tengernyi a sok kender, köles, árpa, zab s egyéb nekik tetszetős vetemény. Altalán itt a vizslának kevés, de annyi tere mégis vau, hogy tudományát el ne felejtse, sőt ollykor magát kitüntesse. A föntebb emiitett téren harisokat is találtam, és ez a hamis állat az, melly a vizslát legjobban megviseli, és a legkeményebb próbára teszi. A hasig érő buja fűben ollykor negyedóráig elkinozza a a zugómorgó vizslát , mig felröppenésre szánja el magát. Fripon-om e próbát kitűnően állotta, s ezúttal egy olly fajtát ismertem föl benue, mellyet a hazánkban ismeretesb cseh és egyéb kényes angol fajtáknál jobbnak találtam, és a mellyet ezúttal ajánlani óhajtók az apró vadászat kedvelőinek figyelmébe. Az illyen vizsla, és nevezetesen az általam birt példány a kutyaszépség netovábbja. Midőn a zöld fív bársony talaján a vadat állja, egy aranyból öntött szobrászati remeket vélünk látni magunk előtt. Nincs egy ize, mellyet máskint szebbnek gondolhatnánk. Szőre aranysáiga, tehát legokszerübb, mert sem a vadat nem ijeszti, sem a vadász semmiféle apróvaddal össze nem tévesztheti. Farka egyenes, mint egy tábornagyi páleza, tövén vastag, noha nem hosszabb két hüvelyes tenyérnyinél. Eleje feltűnően széles, és mellén háromszögalaku fehér foltja mintegy a bozótban rejtőzködő vad elámitására tervezettnek tűnik föl. Ezenkívül még csak trind a négy lába ujjai fehérek, mintha az uri termek szá217 mára elegáns czipőkkel volna ellátva. Midőn parancsra várólag gazdájára néz , homlokát redőkbe vonja össze, a mi arczának szeretetreméltólag okos kifejezést ad. Értelmességének meglepő jeleiről íveket Írhatnék össze, de hosszas lenni nem akarván, csak a legjelentösb tulajdonokra kell szorítkoznom. A mi fő : orra kitűnő. Tanulékonyságáról legyen elég annyi, hogy a nálam levő példány még csak harmadfél éves, és már a keresés, megállás, elhúzásban tökéletes. Es a mi legmeglepőbb, e tüzvérü állat, melly otthon ugrándoz, játszik, futkos, mint a nyil : vadászaton mintha kicserélték volna, olly higgadtan, olly rendszeresen viseli magát ; a távolt gazdájától mintha mértanilag szabná ki, soha husz-harmincz lépésnél messzebb nem távozik, kivévén ha csapásol, midőn természetesen követni kell őt. Akkor farkával mintegy szakadatlanul sürgönyöz hátra tudatván, hogy most vigyázzunk, mert mindjárt lesz valami ! De — nunc venio ad fortissimum ! Legértékesebb tulajdonsága, hogy elfáradni nem képes. Igaz, hogy jó búsban van, mert nem tartok azokkal, kik azt hiszik , hogy a vizslának oldalbordáiban kell gyönyörködnünk (?). Es a fáradhatlanság jelentősége abban áll, hogy a nyul utáni rövid megiramodás után őt és magunkat megkímélhetjük a félig agyonverés bfrbárul ezudar műtététől. Mert miért tiltjuk főleg a vizslát nyul után futástól ? Egyrészt, hogy a megállás szabályát el ue feledje, másrészt és főleg, hogy a nyul után kifáradván, az alkalommal hasznavehetlenné ne váljék. Friponomnak még alkalma nem nyilt nyul után iramodni, mert itt — mint emlitém — e vadnem olly ritka, hogy a határ többszörös megjárása után , még előtte nyul nem ugrott el. De éu fölteszem róla, — a mi ugyan még nem bizonyos — hogy néhány darab burgonyaföldön átugrik a nyul után. De már a legrekkenöbb hőségben vadásztam vele hasig érő tüskés fűben, kenderben, öles sásban öt-hat óra hosszant, és midőn haza felé ballagtam, az országúton olly vigan nyargalászott, a faluban a kutyákkal játszott, mintha a sok járás csak jótékony zubanyfiirdöként hatott zas mozgásba hozta volna, s egy pillanatig mintegy szánalom érzet szállt meg a pompás élet kialudtán. Sajnálatomra mondom azonban, hogy ez nem soká tartott, mert alig egy perezre a lövés után az a fekete dög, a Briliáns rohanta helyszínre s egyenest a már dermedt szarvasra, hogy boszuját hűtse a nemes állaton... A méreg felfort benDem. No de nem is voltam rest, s észrevétlenül melléje lopózva, a dögöt korbácsommal megraktam ugy, hogy hamarjában azt se tudta, merre inaljon, minduntalan elakadván a bozótban s ordítván mintha nyúznák ; tudom, hogy soká viselhette emlékét jávor-vadászatának jó vastag kolbászok alakjában!" Igy végzé elbeszélését öreg barátunk, mire poharát kiürítve felállt, hogy éjeli szállásunk végett a házigazdával értekezzék. Mi is követtük példáját s nem sokára a szénapadlás illatos füvén nyújtóztattuk ki fáradt tagjainkat, jótékony álommal erősödvén a másnapi vadászat fáradalmaira. Ezek nem is maradtak el természetesen, de az eredmény is igen szép volt, s mindenféle szárnyasvadból jó mennyiséget rejte vadásztáskánk, ugy hogy sok ideig és még most is legkellemesb emlékünkben áll e vadászat, valamint a fentebbi sorokban elbeszélt érdekes kaland. DR. ST. zem ügyébe helyezve, letelep dtem egy fatörzsre, hogy kényelmesebben várhassam be a történendöket. Hanem a mint igy várakoznám, egyszerre ugy tetszett, mintha az ebugatás, melly szakadatlanul folyt, nem ugy hangzanék, mint mikor a vizsla csak szárnyasvadra szól, hanem mint midőn kopómódra nyulat vagy őzet hajt. Eletemben sokat járván ebek után, könnyen megkülönböztetem hangjokat. De hogyan jutna nyul e mocsárosba? gondolám tovább. Ez csak őz, jávor vagy róka lehet, a mit ez a bestelélek fölzavart. Egyébiránt Fritz, mondám magamnak, nem árt, ha elővigyázó leszesz, ki tudja, nem épen rád ötlik-e ki az állat? Ezt mondva, benyúltam táskámba еёУ golyóért, mit mindig hordok magammal, körülcsavarom egy kevés papírral s letolom jobb csövembe. Alig lettem kész vele, midőn hallom, hogy a csaholás mindig közelebb hangzik. Felállók hát ülésemből, egy kis fenyő mellé húzódom, s fegyveremmel lövésre készen, várom a vadat. Elhihetitek, hogy ugyancsak izgatott voltam pár perczig, mig ott álltam s vártam, miféle vadat ugraszt ki majd elém Brillant, melly folyvást csaholva közeledett. Mert bár életemben elég vadat lőttem már s köztük farkast, medvét, rókát és jávort is, de illy váratlanul még egy se jött rám. Dobogott is a szivem, mint a kalapács, a mint egyszerre az ágak tördelését és csapódását hallottam közelemben. Nesz nélkül és ovatosan forditám arra fejem, s a mit megpillantottam, annak láttára örömteljes ijedtségemben majd elfelejtettem, hogy fegyver van kezetnbeD. Alig 50 lépésnyire tőlem egy kis tisztás volt, sürü bozóttal környezve, mellyből most lassú léptekkel, agancskoronázott fejét magasan hordva és óriási neszezőit az üldöző ebhez oldalt fordítva, egyike lépett ki a legpompásabb jávorszarvasoknak, minőt valaha láttam. A tisztásra kiérve, megállt az óriási állat, egész baloldalát felém forditva, és nyugodtan látszott várni a kis fekete állatra, melly olly szemtelenül háborgatta őt csabolásával. Valószínűleg rosz dolga is lett volna a haszonta lan naplopó ebnek, ha semlegesen viselem magam s bevárom, mig ellenfele a tisztáson megcsiklandozhatja; de mi tagadás, biz én nem tudtam tovább várni nyugtalanságomban és fegyveremet vigyázva emelvén, egy jól irányzott lövéssel vállapja mögé leterítettem az állatot, melly mintha villám csapott volna reá, ott helyben összerogyott ; estében mint megannyi nádszálat tördelvén le a bozótot és ágakat, a mint kemény patáival szétcsapott köztük. Elhihetitek, bogy egy perezre magam is megdermedve álltam az óriási állat olly rögtöni elejtésén, melly minden vadász szivét lá-