Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872

1872-04-03 / 13. szám

ÁPRILIS 3. 1872. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. tebbi eset határozott fordulat volt életemben. Süldő koromat érvén, vándorlásra, világlátásra kellett gondolnom, — annálinkább, mert a Duna Tiszaközön már juliusban beálló aratás és aszályosság miatt ugy sem volt mit rágicsálnunk ; — igaz, hogy olly fiatal, tapasztalatlan korú voltam még, hogy alig tudtam különbséget tenni a czirokseprö vagy rozsszalma ize közt, s semminemű reál-oktatásban nem részesülvén, nem is tudtam, miut tartsam magam a létérti küzdelem nehéz harczában, hol a minden oldalról fenyegető veszély ellen sem fegyverem, sem elég bátorságom. Miért gondoskodott a természet jobban a nagyobb állatokról, mellyek már testi nagyságukkal is elijeszthetik a zsivány dúvadakat. Ott van például az őz-tehén, melly hónapokig őrzi gidait a legéberebb anyai figyelemmel, s ha azok csak pár lépésnyire távoznak köréből, már olyan sipitást kezd, mintha az egész erdő lángban állna ; hátha veszély közeledik, mennyiféle cselt tud kigondolni. Illyen iskolában lehet aztán valamit tanulni. Mi azonban egyebet sem tanultunk, mint csülkeinket használni. És mégis irigylik sorsunkat. „Szerencsés bestiák!" —hallám a inult január egyik szép napján egy büszke szarvastól, amint az erdő szélén cziczézésünket nézte : „ágaskodnak és bagzanak majd az egész éven át, s alig fiadzott meg a mama, már ismét nagy a hasa." — Nagyurak nem igen szoktak válogatósak lenni kifejezéseikben. Szerencsés ? — Mintha bizon valami nagy szerencse lenne e szaporaság nemesb fajunknál — mert van egy más proletár oldalág is, melly szereti magát családunkhoz tartozónak vallani — mi valóságban nem egyéb, mint tiszta speculatió a természet háztartásában, mellynek chemiai retortái vagyunk, mellyen át a növényzet szénsavrésze hússá változtátik — a nagyvárosi lakosok és a gányó-democratia számára, melly bennünket puskával, hurokbal üldöz. Rég kiveszett volna nemes családunk, ha a természet ritka termelőképessége egész teljében Dem léteznék még köztünk. Különben az a régi közmondás : „hogy a nyúl magára baktat a vetésbe, de 16-od magával vált az erdőbe" — kissé túlzott ám, mellyet csak ollyan laikus emberek hisznek el, kiknek maguknak soha se volt vadászterük. E kis kerülőt megtevén, áttérek most életelbeszélésemre, csak annyit jegyezvén meg, hogy első tapasztalatom óta a most elbeszélendőig több bét folyt le csendes nyugalomban. Egy este, midőn a távol nyugati szálas erdőn alig szállt le a nap, vaczkomból kikelve és egy fiatal kerekrépával beültett dülön végig bakdácsolva, egy lóherésbe jutottam. Csillagvizsgálót állva, örömmel pillantottam meg itt-ott egy társamat, kiknek kétségkívül szintén igen jól Ízlett a répalevél. Kényelmesen neki guggolván a jó legelőnek, egyszerre veszem észre, hogy a mellettem kissé nehézkesen rágicsáló vén Bagos szomszéd feltűnően „szemlész" egy emberi alakra, ki egy fekete négylábú kíséretében sétálva (csak később tudtam meg, hogy ezen fajunk ellen „Spitzli" minőségben szereplő lényt „vizslának" hívják) épen egy füstölgő szerszámot dugott szájába, s nem sokára egy bokor mögött eltűnt. Látszólag ismét minden nyugodt lett a természetben, csak pár varjú károgott még — nagy lomhán éjiszállásaik felé vitorlázva — a légben, s egy falka fogolymadár sipitgatott imitt-amott, a mama hívogatván össze puczérjait, miután előbb a közelben ténfergő fekete négylábútól felijesztve — szétszaladtak ; az erdőből egy öz bakogása és a távolból az esti harang andalító hangjai rezgettek, különben — mint mondom —- tisztának látszott a vidék. Nem sokáig örülhettünk azonban ez idylli csend- és répaleveleinknek. Egy hátborsóztató roppanás hallatszott s mindjárt rá e kiáltás „hozd el !" Az ám ! — wart' a piszi !. . . Nem vártunk mi arra, hanem szomszédommal együtt utcczu neki, vesd el magad ! ugy megrugaszkodtunk, hogy csak úgy porzott. Végre hosszas futás és különféle fordulatok után bakágast álltam, hogy körültekintsek, s izmaimat kinyugtassam, egyik hátsó csülkömmel a talajt verve — hogy a szivkamra lüktetését szüntessem, —- Egy zabföld szélén találtam magamat, melly mosolygóan látszott invitálni egy kis vacsorára. Már azt hittem, hogy e barátságos vidéken üthetem fel éji szállásomat, s az illatos Avena zöld kalászai nagyon ízlettek, midőn a kelő hold fényénél még jókor pillantottam meg azon vörös zsiványt a cserjésből kihúzni, kinek durva, erőszakos természetét már egyszer, t. i. öcsém halálakor tapasztalni alkalmam vol'. Minden késedelem nélkül a szálas zaberdőbe vetém magam s futottam úgy, hogy az izzadtság csorgott rólam, árkon, bokron, országúton keresztül ; s végre halálra fáradt tagokkal egy majorság közelébe jutottam, egy zöldséges kerthez, mellynek sövényét hosszában megrecognoscirozva, végre egy kis nyiláson át bebújtam. De annyira elfáradtam, lélegzésem olly kimerült s ennek következtében annyira lehangolva valék, hogy még az ott viruló szép kelkáposzta látása is közönyösen hagyott. Végre lassankint tünedezett izgatottságom s kezdtem elmélkedni a jó szerencséről, melly a szép kelkáposzták közelébe hozott. Az alkalom igen csábitó volt. Fájdalom ! Sokszor a piros almában is féreg van — mint később borz komámtól találólag baliám megjegyezni, s mit most sajnosan tapasztalék — mert, alig baktaték 10 —15 lépést egy kiválóan pompás káposztafejig, s alig kezdém magam vele — élesen hallóimat közben erősen hegyezve — delectálni, s a közeli petrezselymes ágy zöldségével fűszerezni : midőn valamit csettegni hallok a közeli kunyhóban. Akaratlanul egyet vágtam magamon, de már villámlott, dörgött s ezombomban éles csípést érzettem. Eszemet nem veeztve azonban, a közeli ribiszke bokrok mögé vetettem magam s tovább baktatva, a sövény egy nyilasán át kimenekültem а szabadba, egy krumpliföldre, mellynek túlsó végén állást foglalva, a történtekről kissé elmélkedni kezdtem. Hogy itt valami csalárdság volt a dologban, azt sejtettem, de csak később tudtam meg pár collegámtól, hogy kis biján azon ismeretes „káposztavadászok" egyikének áldozatául estem, kik a hires Rákosi konyhakertekben — mert vándorlásaim s pár futásom közt már a főváros alá jutottam — vadászatot árendálnak maguknak, hogy csendes, holdvilágos estéken gyilkos hajlamaiknak eleget tehessenek, s kényelmesen berendezett lőkunyhóikból az orruk előtt levő káposztára csalogatott szegény atyámfiait lepuskázhassák, a mint hogy nekem is jutott töle egy göbecs, melly élő barometruma lett később minden időjárásnak. A legkülönösebb a dologban, hogy e nyúlgyilkos emberek a hétköznapi életben derék polgárok, jómódú fővárosi kereskedők stb. stb. Egyébiránt azon környékbeli coBégáim gondtalan kényelmes életet élnek ott, hol kutyának járni egész nyáron nem szabad, mi persze nem annyira a rájok való tekintetből történik, mint inkább, hogy a fiatal csemeték össze ne gázoltassanak. E kényelmes és bútalan életben mégis hizik a lupus civitatensis vagy tusculanus, mint a fehér, gyenge húsú tapsit a pesti vendéglősök nevezik, megkülönböztetésül a magunk fajtájú, szálas húsú és szivós mezei nyúltól, s mondhatom, hogy nem is csodálkozom ; mert pár napig a rákosi kertekben időzvén, volt alkalmam többekkel megismerkedhetni, s mondhatom, hogy olly szép gyenge húsú urfiakat és missiseket nem láttam sehol ; ezek mindenfelé elvezettek, tractáltak,s majd hogy halálra nem tömtek a legízletesebb zöldségek- és répanemüekkel. Képzelhetni, hogyan csiklandozta ez ínyemet, ki a homoki szálkás kukoricza hajtást a legízletesebb valaminek tartottam addig. Egész gourmand lettem. Viszonzásul éa meg ezután mindenféle társasjátékokra, futtatásokra, hecze-huczá.kra akartam őket tanitani, mert csodálatosképen mindezekhez igen keveset értetttek ; egy vén nagybátyó azonban magyarázta, hogy azt itt nem szabad tenni, itt egészen máskép van, mint a pusztán, s hogy kerülni kell minden ugrálást, szeleskedést ; mert nem tudja az ember, mellyik bokorban akad meg a lába, s beszélt aztán hajmeresztő dolgokat azon százféle hurkokról s törökről, miket éhes kertészlegények, napszámosok, tótok stb. raknak le mindenfelé, s biztatott, hogy majd látok egyszer egy nagy hecczet. Mégis a szalonRa-iûènyûez. Udvari szalonka-vadászatok Kisbagon. Ő Felsége legmagasabb kiséretében voltak : berezeg Hohenlohe főudvarmester, br. Wenlcheim Béla és br. Baumgarten tábornok ő excellentiáik, gr. Uixkül, ifj gr. Grünne és Krieghammer szárnysegéd urak, br. Löhneisen kapitány, br. Walterskirchen és Chotek főhadnagy urak és mlsgos Beniczky Ferencz igazgató ur. Ezen volt vadaskert kerítése a 48-as években szétromboltatott. Fekvése észak és északnyugatnak mérsékelt lejtős. Az egész 8 hajtásra van beosztva. Közvetlen az alljban időközönkint el-elrobog egy vonat, melynek a lővonalakról rendesen csak a kéménye látszik. Keletnek az aszódi ezukorgyár, és távolabb a fensikon több gazdasági épületek és majorok láthatók, mind meg annyi jelei hazánk felvirágzásának és haladásunknak. Csak még néhány év és összetartás, és hazánk büszkén foglalhatja el az őt megillető állást a nagy államtestben. De most látom, hogy a tárgytól egészen eltértem. Hiába, jól esik a becsületes magyar embernek, ha a közel mozgalmas múltra gondol, a nemzet felvirágzását és gyarapodását láthatni. A vadászat tehát 3/

4 kilenczkor megkezdetett, és pedig valóságos szélvészben. Ez alkalommal ismét bebizonyult azon régi közmondás : hogy meghalt már az utolsó próféta stb., mert a mult levelemben azon nyilvánított nézetem, hogy a szalonkák búzása befejezettnek tekinthető nem valósult, minthogy ezen aránylag csekély területen volt annyi szalonka, hogy délután 3 óráig kellemes mulatságot nyújtott. A kedvezőtlen idö miatt künn nem lehetett reggelizni, s igy az utolsó hajtás után, délelőtt 11 órakor a Kisbagi vendéglőben lön felterítve. Kevéssel 12 óra után ismét ugyanazon hajtások vétettek, és az összes eredmény lett 13 szalonka, melyek közül ö Felsége mint rendesen legtöbbet lött, vagyis 5 darabot. Yalkón, 1872. mart. 29. Huber Béla kir. főerdész. (Folyt, köv.) Gödöllő, 1872. martius hó 27. О Felsége a király, József föherczeg ö fenségével báró Wenckheim Béla ministerrel, gróf Bellegarde föhadsegéddel, Baumgarten tábornokkal, herczeg Lobkovitz és gróf Grünne szárnyföhadsegédekkel, gróf Chotekkel, báró Walterskirchen Rudolf koronahevezeg ö fenségének szárnyhadsegédével, és báró Löhneisen lovag kapitáuynyal martius 20-án reggel fél 8 órakor О Felsége külön vonatával az Izsaszeghi vasúti állomáshoz érkeztek, és innen szalonkavadászatra indultak az isaszeghi pagonyba. Az idö már a vadászat első órájában nem volt kellemes, de később oly zivatarrá fejlődött, minőt a jelentést tevő sok évek folyama alatt nem tapasztalt. A legzordabb éjszaki szél a finom, részint megfagyott esőt oly erővel sujtá az arezhoz, bogy az ez által keletkezett érzet fogalmat szolgáltatott a taetovirozás kinosságáról. A sürü nagy hópelyhek, melyek I az esőt felváltották, alig láttaták az egészen alacsonyan húzó szalonkákat, és igy a legszebb reményekkel megkezdett vadászat О Felsége legmagasabb parancsa folytán a délután első óráiban bevégeztetett. 10 erdei szalonka lövetett. A következő napon a Valkói pagonyban határoztatott a vadászat. Az erdőbe érve, ez a legtökéletesebb téli tájképet láttatta, inert a föld felszíne és a fák tökéletesen hóval fedettek, a mi a megfélemlésnek hogy t. i. a szalonkák legutolsójának is el lehetett távozni e környékről az elfolyt éjszakán — helyt engedett. De már az első hajtások az ellenkezőt bizonyiták, mert habár a várakozás nem lehetett olyan, mint a legjobb szalonkaévekben, — az eredmény mégis 23 darab szalonka és 1 daiab róka lett. Harmadik napon a vadászat szinhelye a kis-baghi erdőt képező „vadaskert" lön. Itt sem volt alaptalan az attóli félelem : hogy kevés vagy éppen semmi szalonka találtatik, miután ezen erdölejt az elmúlt napokban az északi szélnek igen ki volt téve. De e helyt az eredmény szintén fölülmúlta a várakozást, miután a csupán három óra hosszáig tartó vadászaton 14 darab erdei szalonka ejtetett.