Vadász- és Versenylap 15. évfolyam, 1871

1871-01-10 / 1. szám

г» lag található — előfordul-e a marmarosi s erdélyi havasokban is vagy nem ? A magas Tátrában, h<d ezelőtt nagy számmal élt a mormota, 1866-ban már csak 5 kis családra becsültetvén, kiveszendő félben volt. A krakkói tudós társaság sokat fáradott megóvásuk, valamint a zerge kímélése érdekében, s a tarnowi püspököt, a galicziai hatóságokat s földbirtokosokat, a szepesi püspököt, szepes-, liptó- s árvamegyei hatóságokat s a nagyobb földbirtokosokat megkereste s megkerestette, hogy ez ártalmatlan vad végkiirtását megakadályoztatni szíveskedjenek. Volt-e ennek sikere, vagy végképp kipusztult a mormota a magas Tátrából ? 3. к é r d é s. A havasi nyul. Lepus variabilis. Pallas. A hófajd. Tetrao lagopus. A középfajd. Tetrao medius. A vidramenyét. Foetorius lutreola, mellyeket Petényi s Fridvaldszky hazánk faunájában, - de mint igen ritka állatokat — felsorolnak, találhatók-e honunk területén? Az első két vadról mondják a könyvek, hogy a liptói, zólyomi, gömöri, marmarosi s erdélyi magas hegységekben előfordulnak, — a középfajdról mitsem szólnak, a vidramenyét szintén meg van említve. Erről a következők estek értésemre : 1856-ban került egy vidramenyétnek irhája Zólyommegyéből Bécsbe a császári Naturalien-Cabinetbe, melly vad állítólag Zólyommegye Jaszena helysége határában fogatott volna. Néhány zólyomi erdész állítása szerint a vidramenyét, melly különben Orosz- s Lengyelországban közönséges vad, a Garam vize körül, nevezetesen a Vepor-hegvségtől északnyugatra eső Feketeviz völgyében most is található volna. 4. к é r d é s. A szirti fogoly. Perdix saxatilis, melly az Alpeseken csak nagy emelkedésű hegyi tájakon tenyész ; déli Olasz-, Görög-, Törökország- s Kis-Ázsiában ellenben abacsony, bár mindig sziklás tájakon lakozik, — nem lakója-e egyszersmind hazánk déli vidékeinek, például a végvidék sziklás s köves részeinek ? E kérdésekre bármi csekély választ kérvén, hazafiúi tisztelettel maradtam Csetnekvölgye, decz. 19. 1870. Csetneky B. (Tellyesen egyetértünk tisztelt Uraságod javaslatával, s midőn a részvétért köszönetünket mondanánk, egyúttal jelezzük, hogy az e szerint szerkesztett mintákat legközelebbi számunkkal szétküldjük.) Szer k. Állatrajzí § vadászati képek, üAX-űc Vadászatom vadpávákra. Az 1865. év augustus havát Erdélyben, a homorodi fürdőn töltöttem. E gyógyforrás a sz.-udvarhelyi országút mellett fekszik, egy órányi járásra a székely élez czéltáblájától, az adomáiról hires Oláhfalutól, szép hegyektől környezve, mellyeket még ezelőtt 10—15 évvel gyönyörű vegyes lomb- és fenyő-erdők borítottak. Ma már — fájdalom — nem keretezi zöldkoszoru körül a szerény fürdőházakat, melyek pedig bizony még ma is szerénykedve elrejtödzhetnének a növényvilág szánakozó árnya alá, hadd takargassa el hiányaikat. Az erdők kíméletlenül kipusztitattak a fürdő közeléből s a vad is elpusztult onnan. - Nem igy volt ez régen, — szokta mondani a pár év előtt elhalt b. Henter József, ki még hetven éves korában is szenvedélyes lővadász volt. — Fiatalabb koromban a b о rV i z (erdélyiesen ; savanyúvíz helyett) forrás közelében nem egy őzet lőttem, a patakban rák, pisztráng annyi volt, hogy rá is untunk, most nincs semmi, kár is ott vadászni." VAUÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. Egv pár kísérletet mégis tettem a közel vidéken, de liaszt.-'anul. A patak szabályzatlanul ma is ott fob a fürdőtelep között el, de a közeli hegyek kopáron állanak, s az ékes fanövényzettel együtt eltűritek a játszi őzek, az árnyta'an havasi patakban fentebbre vonultak vissza a pisztrángok, rákdt is csak a fürdőn alul, egy óranegyednyire, s ob is nem nagy számmal lehet kapni. Elkedvetlenitve a meghiust kísérletek által, több kirándulást nem is koczkáztattam, de még csak nem is kérdezősköűtemFa kissé távolabb eső vidék vadállománya felől. Egy délután kissé boszusan, hogy szép vadászreményeim füstbe mentek, ledőltem s alig szunnyadtam el, a midőn szobám f а к i1 i n с s e s ajtaja félig megnyílt, s egy rikácsoló női hang kiált be : — Nem vönne az ur л* a d p á v $ t ? . Mintha aczélrugó dobott volna a magasba, olly gyorsan ugrottam a szoba közepére ez örömhir hallatára. A székely asszony azonban fellobbant vadászszenvedélyemre nem gondolhatva, s e manővert látva, azt hitte, hogy én megzavart szenderem miatti haragomban pattantam fel s becsapva az ajtót, kereket oldott. Én utána, torkom szakadtából kiabálva : — Csak térjen meg, mert bizony megveszem én azt a v a d p á v á t*) azon az áron, a mit érte kér. A jó néne végre illő távolban megállt, vizsga tekintetet vetve reám, talán arczkifejezésemet tanulmányozta, aztán közeledve, egy öreg siketfajd-jérczét és egy fiatal kakast vont elő káka-szotyrából. — Mi az áruk ? — kérdem. - Hát biz estálom hét piezula (tiz krajczáros) lönne. — No én adok egy forintot értük, ha útba igazit, hogy ki, hol lőtte. -— Azt biz a gazdám (férjem) az Oláhfalviban. — Hát hogy találkozhatnám vele ? En is szeretnék vele vadászni s fáradtságát megfizetem. — ((kerne ehejt ni, itt kaszál tul a feredön. Estére beszólhat. Az alku meg volt kötve. A szatyrot drága tartalmával visszatartottam, megígérve, hogy, ha gazdája estére beszól hozzám, átadom a szotyrot s két forintot, csak kapjak jó tudósítást. Oh az a szotyor ! A siketfajdokat csak ott hagyta volna megfizetés reményében, de a szotyrot ? — aztán meg mikor oílyan nagyon ráijesztettem! Uj diplomatiai alkudozás kezdődött, mivel én féltem, hogyha az időközben hatalmamba kerített drága kincset, értem a szotyrot, visszaadom, meg a madarak árát is kifizetem, akkor az én jó székelynénikém megrösteli merész vadászvágyaim galambpostája lenni, s én beérve egy olcsó vadpecsenyével, ott maradok a faképnél. Szerencsére a szotyorféltő ellenfélnek egy jó ötlete támadt. Eszébe jutott, hogy látta, a mint az „úrfi," kihez tyúkokat szokott vinni, köszöntött. Az ismer, az majd megmondja a nevemet, mert ő nem ismer; volt pedig ez az „úrfi" a fürdő egyetlen restaurantja, kinek étkező vazallja voltam én is. — No jól van — szóltam nevetve. — Már most fogadja ezt előpénzül s siessen, hogy g a z d á j á v a 1 még naplemente előtt találkozhassam. — Ezzel 5—6 ezüst hatost markába nyomtam, mi teljesen meggyőzte a felől, hogy már ebben az urban lehet bizni. Az asszony elment. Biztos voltam felöle, hogy küldetésének már most eleget tesz, s mégis lázas ingerültséggel vártam a vadászt. Egy óra multán megjelent a várva várt egyéniség ; elbeszélte, hogy az oláhfalvi erdőkben hol lőtte a p á v á t, s hogy ott bizony még akármennyit kaphat n i, de biz ő a port *) így nevezik Erdélyben a siketfajdot. JANUÁIÍ 10. 1871. kiméli (ez átalános panasz volt akkor, a lőpor nehezen levén kapható.) Biztositottam, hogy kap tőlem fél font lőport, kellő mennyiségű srétet s illő napidijat, csak vigyen jó vadászhelyre. A lőpor Ígérete hatott legjobban reá, miután azonnal előlegesen megajándékoztam egy kis quantummal. — No, ne féljen az ur, én ráviszem, a többi nem az én dolgom. Ezt mondva, olly kétségesen nézett rám, mintha gondolná : mit akarhat az erdő bozótja közt ez a czipős, pantalonos ur. Kitaláltam leendő kalauzom eszmemenetét, de arra mitse hederitve, meghagytam, hogy éjfélig kerítsen számomra fuvarost, a melylyel majd eldöczögünk Oláhfaluba. Mikor a csillagos égen feltűnt Andromeda és a plejadok, akkor már előállt emberem a fe .1. Egy órával éjfél után elindultunk. A székely most már meg volt velem elégedve, czclszerü vadászöltözetbe látva, s azon reményét fejezte ki, hogy csakugyan fogok pávát lőni. A csillagok épen kihamvadni kezdettek s gyönge hajnalpír derengeni a láthatáron, mikor a majdnem egy óra hosszat tartó, szétszórt Oláfalu utolsó házához értünk. Kísérőm itt megálittatta a kocsit. „Fel kell vennünk a komámat is, jó kutyája van". A gazda, ki előre értesítve volt, már felkészülve várt, még csak fegyve.rét és fenyiivizes (Borovicska) palaczkját vette magához s azután elüfiittyentette fehér kuvaszát. „Ugyan mit akar ezzel az álattal?" kérdém elbámulva. „Hm! ugy-e ilyet se látott az ur, pedig a „B odri" nélkül semmit sem lövünk." Tapasztalatból tudtam, hogy ha idegen helyen sikeresen akarunk vadászni, az ottani szokásokhoz ke'l alkalmazkadnunk, most is bele nyugodtam az uj sportba, mire nagyon kíváncsi voltam. A hegyek közé mélyedve, mogyorós és bükkösök között haladtunk, miket félórai távolságra szép nyires váltott fel, mely közül itt-ott egy-egy fenyü sötétlett ki. Mindig felfelé tartva, mintegy husz perez múlva a fenyveshez értünk s elhagyva szekerünket, siettünk a vezetőnk által kijelölt irányba. Egy erdölő ut közelében megtaláltuk a helyet, hol előtte való nap a két fajd lövetett; még ott hevert néhány toll. „E helvt köll hogy legyenek valahol" monda vezetőm, mig komája figyelmeztetett, jó lesz követnünk a szimatoló kutyát. Óra hosszant bolyongtunk a nélkül, hogy vadra találtunk volna, pedig ugyancsak lelkiismeretesen kikutattuk az egész környéket; meredek oldalokon fölmásztunk, meg leereszkedtünk, vadszeder és kutya-cseresnye-sürün törtettünk át, de mind hasztalan, mig egy majdnem áthatlan sűrűségtől környezett szakadékhoz értünk, hol egyszerre mély, dörgő zúgás hangzott fel; azt hittem előbb liogy egy darab part szakadt be, de azonnal meggyőződtem a felöl, hogy azt egy felrebbenő m о g y or ó-ty u к (császárfajd) falka felrebbenése idézte elő. Lövésről szó nem lehetett, de a gaz közt legalább látni akartam mily irányt vesznek. Ez sikerült, s én siettem utánuk ; alig haladtam száz lépésié, mikor egy elmaradt anyányi mogyorótyuk repült fel előttem, a melyet le is lőttem, azzal haladtam tovább, de a falkára többé nem bukkantam rá ; bizonyosan alantabb űzve, jobbra vagy balra oldalvást csaptak s azután levágódva szaladtak tova, mint a fogoly is szokta tenni. Edd ig azon helytől, hol a fajdok lövettek, balfelé haladtunk, most vezetőm ajánlá : térjünk át a túlsó oldalra, hol a fenyves között egész kis térek sürün be vannak szederrel nőve s a nagy számú mohával benőtt szirt darabok is jó rejthelveket nyújtva a fajdoknak, kedvencz tartózkodási helyükül szolgálnak.