Vadász- és Versenylap 15. évfolyam, 1871

1871-12-20 / 46. szám

302 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. DECZEMBER 20. 1871. mondaná, — miután azonban öregem, kinek a fönrepiilő vadra, kivált kacsa vagy galambra-vadászat valóságos betegsége, elsütötte, hogy a két ember félnapi csónakhajtásért három forintot kap , sziveik meglágyultak, s mi őket a tó széléhez közel eső uádkunyhóba rendelvén, mindjárt foglalót is adtunk nekik. Félórái kocsizás után, melly alatt a tért vizsgáltam, és több pontjára sovárogtam is, mert ott kedvencz vadam, a sárszalonka szokott helyét ismertem fel, N. M. barátunk halásztanyájára értünk, melly a porgányi zsilipnél áll, s hol Julius vége óta máig, 1000-n él több mázsa réti halat fogtak s néhány száz mázsa halat megszárítottak. A szárított halat nem ismerő olvasó kedveért megjegyzem, hogy a Tisza mentében, ha a retben sok a hal, mikor abból a vizek leeresztetnek, a halászok az ereket lézákkal (nádkerités) és hálókkal elrekesztik, s ezen rekeszeknél a Tisza felé toluló halakat nem is fogják csak kimeregetik, nagyját elevenen a halpiaczra viszik, apraját pedig, különösen a potykát, keszéket stb. megtisztítják, felhasítják , ketté szelik, megsózzák és a halásztanyán földbe vert léczekre vont zsinórokra felfűzvén, a napon és szabad levegőn megszárítják. Az igy megszárított halak aztán bálokba csomagoltatván, kereskedésbe mennek, leginkább a hegyes vidéki oláhok és ráczok számára, kik böjti eledelül használják. Ezen apróhal tehát a szegény népnél a tőkehalat (Stockfisch) helyettesíti. Az illy halászat már nem sport, hanem mesterség, mellynek összes élvezete, ha mentől nagyobb a fogás, melly épen nem mulatságos, minthogy könynyü s mint érintém, jóformán a hal kimerítéséből áll, miután az apadó réti vizhöl az ott termett hal a Tisza felé tolul s a mesterséges gát mellett ugy összeszorul, hogy sokszor a vizet a haltól nem láthatni. S még a rétben nőtt hal illyenkor a Tisza felé igyekszik, addig a Tiszában termett apró halacskák — a kecsegét kivéve, melly a folyamot soha el nem hagyja — a rét felé törekszenek, miért? azt a jó Isten tudja. — A halászok nézete ezerint az apró hal azért törekszik a csekélyebb réti vizekbe, mert ott korához mért bővebb élelmet és nagyobb biztosságot talál a csuka, öreg potyka, viza stb. ellenében. Ezen biztosítási ösztönnek tulajdonítom én az apróbb halak azon szokását is, miszerint a nád és füzfabokrok közé szeretnek menekülni, mert mig ők a nádszálak és a vizben levő füzfabokrok gallyazata és gyökérzete közé becsúszhatnak, a nagyobb falánk csuka és potyka oda nem férhet, valamint a halászó madarak sem. E menhelyük azonban még se nyújt nekik biztonságot az alföldi halász ellenében, mert ez a kisebb halnak ezen szokását ismervén, akár a vizbe gázol, akar csak a partról nyúlhat belé, szabad kézzel fogja ki a nád vagy fiizbokorba menekült halat. Hiába, mégis csak az ember a legragadozóbb állat. Miután а halásztanyát megnéztem, bár az öszi gyors alkonyodás beállani készült, a még hátralevő nappali félórát arra használtam fel, hogy a halásztanyához néhány lépésre eső mocsáros rétet megvizsgálom : van e benne s mellyik pontján sárszalonka ? Még bele se léptem a sárba, máris kelt egypár , s midőn lubiczkálásom lehangzott a térbe, egymásután olly bőven riadoztak fel, hogy az embarras de richessetől alig hirtam négy után elsütni fegyveremet, de ezek közöl is csak a magasabban fölszállót kaptam le , a többit szépen elhibáztam, okozván a bőségen tul még inkább a süppedékes talajt, mellyben a vadász sem egyensúlyát fenntartani se fordulni nem képes, s a szalonkának azon ismert szokását, hogy alkonyatkor épugy mint a fürj s a fogoly, föl nem emelkedik, hanem a fü hegyibe repül, a miért a füre már leereszkedett homályban a szálló vadat tisztán nem láthatni, tehát biztosan ezélha se vehetni, nem különösen a csellegö röptű sárszalonkát. Pechem egyébkint nem nagyon bosszantott, mert régóta tudom, mikép szárszalonkára eredménynyel csupán közép szélben lehet vadászni, mert illyenkor ha szél alá tartunk, a sárszalonka, minthogy széllel röpülni nem szeret, bevár s rendesen szél ellen viszszafelé száll és ekkor а minden vadásznak kedves oldallövésre nyújt alkalmat. Ezen észleletemnek köszönhetem, hogy sokszor, bár éppen nem vagyok első rendű lövész, fél óra alatt 6—12, egyszer három óra alatt 21 db sárszalonkát lőttem, alig hibázva az utóbbi alkalommal négyet, holott csendes időben akár összes tölténykészletemet is ellöhetném , még egykettőt lekaphatnék. Félórai sár és mocsár-gázolás után a nap máiegészen „nyugadóba szállt" s én a 15 lépésről fölkelt szalonkát sem vehetvén ki, azon vigasztaló tudomással, hogy kedvencz szárnyasom e tájon bőven akad, kocsink és társamhoz visszafordultam s ezekkel egy negyed óra alatt a fennemlitett porgánysze'li haszonbéres tanyára értünk, s podgyászunkat elhelyezvén, én a holdvilágos est vacsora előtti részét rövid kacsalesre szántam, elállván a tanyához közel eső ér szélén, de hiába, mert bár több falka kacsa röpült el felettem, sőt a körültem levő nagyobb mocsarak felöl elég sápogásukat hallottam, egy se jött puskalövésnyire. Visszatértem tehát a tanyára, hol hárman a vacsora elkészültéig calabriashoz ültünk , negyedik társunk pedig a halpaprikást főzte. Ki ne hallotta volna már a szegedi halpaprikás hirét ? De a ki csak hallotta és nem élvezte : annak a magyar konyha ezen non plus útra amphibium ételéről fogalma se lehet. Amphibium ételnek mondom, mert se nem Zuspais, se becsinált, se pecsenye, mégis mind a háromfélét egyszerre helyettesíti; s a ki ezzel jól lakott, annak aligha maradt még felesleges étvágya más ételhez. — Ez tehát első rangú étel már csak azért is, minthogy a világon semmiféle ételre se izlik olly jól az asztali bor mint erre, — az igaz, hogy meg is kivánja, mert a paprika ugyancsak égeti belső részeinket, s aztán „maledictus piscis in tertia aqua." Van még a halpaprikásnak egy ritka sajátsága, a melly más ételnél nem igen észlelhető, az, hogy minálunk a férfiak még nagyobb kedvvel és „isteni félelemmel" főzik, mint a nők, sőt nem egy férfi, a halászlegénytől a diplomaticus emberig, valóságos büszkeségét leli abban, hogy kitűnő halpaprikást tud főzni. S mi tagadás benne, a férfiak általában jobban is tudják elkészíteni, mint a nők, mert az erős paprikás étel jobban felel meg a férfi mint a nő Ínyének, de nagy türelmet és hol nagyobb a főzet, erőt is kiván, mert kanállal kavarni nem szabad, hanem hogy keverődjék, a bográcsot forgatni s fellökdelni kell, mert a kanál kavarás által a hus összetörődik, forgatás hiányában pedig a leve megkozmásodik, a mi paprikás ételeknél hamar megesik. Vacsora után természetesen pipára gyujtottunk, mert az alföldi ember a magyar pipadohányt többre becsüli, mint a „la fermet," vagy a „havannáht, mintha ösztönszerűleg tudná , hogy a világ valamennyi dohányai közt legkevésbé ártalmas a mienk, mert sem annyi nieotint mint a pfalzi, franczia és amerikai, sem annyi opiumot mint a keleti dohány, nem tartalmaz, tehát legkevésbé izgat vagy kábit. Miután még az obligat thea mellett a holnapi csatatervet megállapítottuk , s különösen öregünk intett volna, hogy négy órakor már talpon lenni s öt óra előtt elindulni kell, mert legjobb a hajnali húzás : a négy pipával telefüstölt szoba kiszellőztetése után solid emberekhez illöleg 10 órakor lefeküdtünk s a lámpát eloltottuk azon reményben, hogy egymás horkolását а mély álomtól nem élvezendjük. Reggel négy órakor csakugyan talpon valónk, de most még ötkor is öreg éj és sürü köd borult a tájra, csak hat óra előtt indultunk, és pedig öregem s én a Porgányon ladikban a Malajdok felé, két társunk pedig a tauyafelőli oldalon levő nagy-Elet nevü mocsár felé. Igy négyen körülbelöl 1000 holdnyi tér, a tápéi és algyevi rétség középpontja felett voltunk uralkodandók s egymást támogatandók, valószinü levén, hogy a Malajdokból kivonuló kacsa a nagy Elet felé huzand és megfordítva. A nap becsülete tehát mentve volt. Miután a wbyski-palaczk még egyszer és utoljára körüljárt, az állatokat feltörték. Az ebnek kijutott a maga része, mellyböl szokás szerint a maradékot elásta, az ízlésesebb részek pedig visszatétetvén a vadtetembe, még csak a hazaszállítás okozott némi fejtörést. Ez pedig a következő módon eszközöltetett : mindegyik vadász egy-egy szarvast agancsánál fogva lehurczolt a völgybe ; ott e czélból már nyergelt pony-k álltak rendelkezésre. Ezekre a szarvasok, miután előbb lábaikat összekötötték, oldalra fektettettek és szíjakkal megerősittettek. A szarvasok fejét azután egy az agancs töve körül csavart kötéllel ismét .felegyenesítették, mi által a teher egyensúlyba jutott. Festői látványt nyújtott, a mint a pony-k a vadászok által vezettetve s különös terhükkel rakodva, árkon-bokron keresztül lehaktattak, s a vadregényes táj méltó staffage-ul szolgált a jelenetnek. Általában ez országban minden : emberek és állatok az erő és nyerseség — hogy ne mondjam vadság — jellemét hordja magán és pedig ez őserő olly kizárólag és olly mérvben nyilatkozik, mint azt semmi más országban és népnél nem tapasztaltam. (Folyt, köv.) kával utánna és én hasoncsuszva bezártam az expeditiót. A lejtős talajon ez elöcsuszás-raászás olly komikus hatású volt, hogy önkénytelenül hangos nevetésre fakadtam. Igy mozogtunk egy darabig előre, midőn épen a legkényelmetlenebb helyen egy szarvastehén feje bukkant elő. A három kiterített alak fol látszott kelteni figyelmét, legalább hosszasan fixirozott, hosszasabban, sem mint kényelmünkkel öszszefért. De mozdulatlanságunk megnyugtatván öt, lehajtotta fejét és ismét legelészni kezdett. Mi természetesen felhasználtuk ez alkalmat s kényelmesebben elhelyezkedtünk, sőt a további előnyomulást is megkísértettük ; azonban a tehén feje tüstént felemelkedett, s szeme, füle és orra felénk irányzódott, tehát ismét nyugalomra voltunk kárhoztatva, bár a völgyben a legszebb szarvasok legelésztek ! Nem mozoghatván, előre fekve kellett megvárnunk, mig az állatok felénk jönnek. A szarvastehén egy tapodtat sem mozdult helyéből és sakkban tartott bennünket. Nevetési kedvem lassankint elmúlt, mert kimért háromnegyed óráig kellett mozdulatlanul egy helyen feküdnünk ! E mellett jéghideg szél, de szerencsére eső vagy hó nélkül, sivított végig hátunkon és j írta át ruháinkat ; soha, még muszkaországi életem alatt sem fáztam meg ugy ; szellemben már búcsút vettem a földi léttől és minden további élvezetétől. De türelmünk és kitartásunk ezúttal megtermé gyümölcseit. Nemcsak a völgyben volt állatok jöttek mozgásba, hanem a türelmünket annyira próbára tevő tehén mögött is bukkantak föl szarvastebenek és borjuk hihetlen mennyiségben, és egyes derék bikáktól terelve egyenesen mellettünk, alig 60 lépésnyi távolságra vonultak cl. Az első izben megpillantott szarvastehén előőrse, a völgyben legelésző himszarvasok hátvédjei voltak egy nagy falkának — én 150 darabra, a vezető s a herezeg 300 darabra becsülte számukat —• a mi Skótországban épen nem tartozik a ritkaságok közé. Mi az általunk elfoglalt állás- (fekvő-) pontról persze nem láthattuk a másik oldalról közelgető isten áldását ; hanem egyet sem moezczanva, hagytuk az egész előcsapatot bántatlanul elrlefilirozni, épen ugy az egyes gyengébb himpéldónyokat, de midőn a hatalmas hátvéd bömbölve és az egész falkát maga előtt terelve közelgett : a vadász egy hatalmasat kurjantva talpra ugrott. Az állatok egy pillanatra meghökkentek, ezalatt a herezeg is felugrott és egy gyönyörű doublette-tel két kiszemdt állatot lelőtt. Ugyanabban a pillanatban már az egész falka egyet kanyarodott s olly sebességgel iramodott tova, hogy a herezeg a harmadik lövést egycsövű tartalékpuskájából már nagy távolságra küldheté utánok, ezért s a beállott setét miatt, a lövés kárba is veszett. En ezen műtétei alatt megdermedve a földön maradtam elterülve. Whyskit csöpögtettek a számba s ez, valamint néhány bakugrás a vért ismét forgásba hozta. E kis epizód után a zsákmányt közelebbről vettük szemügyre ; gyönyörű két lövés volt, mintha csak oda lett volna pingálva a vadak nyakára. Szép, kövér példány volt mind a kettő és egyet se moczczantak.