Vadász- és Versenylap 15. évfolyam, 1871

1871-08-23 / 31. szám

I AUGUSZTUS 23. 1871. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP, 203 Az a szegény zerge is, én is, sokáig bámultunk a messzeségbe, merre a ragadozó eltűnt. Hát itt is az „erősbbé — az igazság!" S—

s. Egy derék borz eb. Nincs szándékom a borz bővebb ismertetését adni, miután olvasóim nagy része csak ugy ismeri azt, mint akár a rókát. De minthogy a kártékony állatok közé tartozik és azért vadászata mindenkor meg van engedve, e váratlan fordulatokban és hevélyekben olly gazdag vadászat pedig mindig érdekes, még akkor is, ha ásót és kapát kell segítségül venni : el nem mulaszthatom, azt mindazoknak a legmelegebben ajánlani, kik szeretnek mulatva hasznost tenni ; e kettős eredmény általában elég ritka arra, hogy az ember el ne hanyagolja azon kevés alkalmat, a mikor azt bizonyosan el lehet érni. Általában el lehet mondani, hogy minden, vagy legalább majd minden eb, bármelly fajhoz tartozzék, képes a borz szimatjára akadni és azt követni ; de kevés van, ki szemtől-szembe megtámadni, odújában felkeresni és onnan kiűzni merné — mert a győzelem csak véres, kemény küzdelem árán szereztethetik meg. De miután nem minden bokorban lehet valódi borz-ebet szerezni, használni kell az épen kéznél levöket, mit sem törődve szépségükkel, a legrutabbak némelykor a legjobbak. Volt alkalmam egy ilyen tagját az ebcsaládnak borzvadászaton látni, mely kétségbe ejtette volna Cuviert magát — osztályozására nézve, annyi sokféle tulajdont egyesitett magában ; de különösen ügyes volt a borz nyomának feltalálásában. Eleinte font, mint a macska, majd halkan morgott, és egy cseppet sem törődött követik-e vagy nem ; de ha az állatot megpillantotta, olly különös módon ugatott — az ember megesküdött volna, hogy ollyan, belül fúvóval ellátott gyermekjáték, úgynevezett siróbaba hangját hallja. Egész figyelme ekkor oda volt irányozva, hogy a borzot lassúbb futásra birja, hátuljába kapaszkodott, czibálta a hogy birta, szemét egy pillanatra sem forditván el ellenfeléről ; megfordult ha ez is azt tette, eleresztette, midőn attól tartott hogy ellenfele az offensiv Iba megy át, és illyenkor felhasználta a pillanatot a mondott sajátszerű módon üvölteni. A borz eközben ismét hozzálátván az ügetéshez, ebünk mint a szél megint ott termett, s ismét ugyanazon helyen ragadta meg, a hol már előbb fogta, összeszorító állkapezáit, hogy csak ugy csikorogtak, rövid lábait teljes erőből neki feszitvén a földnek, hogy a vonatásnak jobban ellenállhasson. Az ingerelt és kimerült borz ilyenkor hanyatt vágta magát, hogy karmait könnyebben használhassa ; mig a győzedelmes tacskó örömében nem tudott hová lenni, ide s tova 3zökellt és pirouettirozott, akár egy ballerina se jobban ; nem csaholt többé, de olly hangokat hallatott, mik az eddigieknél is kevésbé harmonikusok voltak. Gazdája e hangokat azonnal megérté : „Tristapatte röhög, úgymond, siessünk, a borz már hanyat fekszik !" Mikor megérkezénk, az eh örömteljesen nyihogva elibünk jött ; tudta, hogy a vadászat vége felé járt ; a minthogy oz a lyukba történt pár lövéssel — mellyek a borzot kivégezték — be is fejeztetett. Tristapatte egyszer roszul járt illy alkalommal szélessége miatt, s a töltés egy része farkát érte ; most óvatosan hátra húzódott, mig a lövések eldördültek. Egy barátomnak két csinos borzebe volt, mellyeket a vadászatra be akart tanítani. Beszéltem neki Tristapatte ügyességéről, s olly kedvező szinben tüntetőm fel előtte, hogy meg akarta azt venni. De gazdája a kertész, nem adta oda semmi áron ; elhatároztuk tehát, hogy valami uton-módon eleven borzot kerítünk hatalmunkba, mi ugyan elég nehéz feladat, de a famosus Tristapattenak kétségkívül sikerül. Az ö hathatós segítségével nem volt szükségünk a készülékekhez, miket e czélra használni szoktak, nevezetesen sem a verem nyílásába bocsájtandó hálóra, sem megfordított nyulzsákra, azaz me lyekben az erős tövisek kívülről befelé összefutnak, és melyekbe a borz leeresztett fővel csak akkor menekül, ha igen közelről üldözik ; fölösleges volt továbbá kapa és lapát, hogy a földet az odu hátteréig — a hova az állat, melyet elevenen akarunk fogni vis szavonul — felássuk, mi igen hosszadalmas munka és igen gyakran ki sem vihető : hanem a kertész vezérlete alá rendeltük magunkat, ki az eredményről jótállt. De miután a lakásához tartozó földekről épen csak a mult alkalommal egy egész borzcsaládat egy hét alatt elpusztítottunk, egy-két napi halasztást kért tőlünk, hogy tudomást szerezzen magának egy fris veremaljról, mellynek egy szomszédos gazdaságnál hírét vette. Azon tudatban, hogy tapasztalása esak hasznomra lehet, vele mentem. A gazdaságon arról értesítettek, hogy a borzok a már jó magas tengeriben gazdálkodnak. A gazda egyik fia elkísért bennünket, az éjjeli tolvajoktól leginkább látogatott földet megmutatandó. Két halom között feküdt, mellyek egyike szőlővel volt beültetve, a másikon fák és rendetlenül elszórt bokrok. A szőlővel szomszédos része a földnek ép és sérthetlen volt, mig ellenben a bokros halom mellett elterülő rész nagy részben tönkre volt téve : a kukoriczaszárak három négy ujjnyi magasságban elmetszve, a földön hevertek, megfosztva a fejektől és minden gyönge és ezukros részeik megrágva ; mindenütt látszottak fris nyomok, s vagy húsz szár egészen fris szine bizonyította, hogy a borzok megelőző éjjel itt voltak. Mig a terrenumot szemügyre vettük és a kertész a kan és nősténynek egymástól elütő nyomaira figyelmeztetett, valamint arról tanakodtunk : egy vagy két fia van-e a családnak — a kertész egy, én kettő mellett kardoskodván, — Tristapatte a domb aljában morgott s midőn bennünket megpillantana — orrát folyvást a földre szegezve egy

r utliajlásban eltűnt, anélkül, hogy bővebb informatióra várt volna. Kísérőnk, a gazda fia elmondta, hogy a domb másik oldalán van a négy bejárattal biró odu ; oda menvén, hogy mindenről tájékozódhassunk, s im a főnyilás előtt ott ült Tristapatte, farkával nyugodtan söpörvén a főidet maga körül ; mikor bennünket megpillantott, beledugta orrát a verembe és szemét gazdájára szegezé, ki néma beszédét megértvén, igy felelt neki : — Igen, Tristapatte barátom ; estére visszafogunk jönni ; most megyünk haza, készleteinket megtenni. Megesküdném, hogy a kutya a mondott szavakat elértette, mert azonnal elkezdett előttünk haza felé ballagni. Abban állapodtunk meg, hogy az est beálltakor én puskával ellátva a gazdaságon leszek, hol a kertész Tristapatte társaságában fel fog keresni ; minthogy pedig a hold második negyedében volt, és azért csak az éj egyik részében világitott, magamra vállaltam egy kitűnő tolvajlámpáról gondoskodni ; a kertészre volt bizva, négy, egyik végükön behasitott, s a másikon pedig hegyeze't karót, egy erős zsákot, és egy villához hasonló kétágú eszközt, a millyent déli Francziaországhan szoktak a szőlő- és tengeriföldnek megmunkálására használni, végre egy csomó zsineget magával hozni. Esti nyolezkor ismét a gazdaságon voltunk ; az idő gyönyörű, szellőnek, felhőnek nyoma sem volt. Az éj lehető legkedvezőbbnek mutatkozott, de várnunk kellett, mig az idő előhalad, mert a borz rendesen csak tizenegy óra vagy éjfél felé szokott kijárni. Ekkor elhagytuk a házat és nagy kerülőben csendesen a bokros dombra értünk, a kukoricza földdel ellenkező oldalról. Tristapatte még most prórázra volt fűzve. A veremhez érve, orrát a földre helye/.te, halkan morgott és húzta a zsinórt, mintha nyom után akarna menni. — A borzok künn vannak — mondá halkan a kertész, — maradjon itt őrnek a nagy nyílás előtt, én a többieket bedugom és aztán Tristapatté-tal rájuk csapok. A mit bedugásnak mondott, nem volt egyébb, minthogy a nyílások elé a magával hozott karókat helyezte, az egyik végén levő hasadékra nagy darab fehér parirost alkalmazván. Papir sokkal nagyobb akadályt képez a borz előtt, mint a rendesen használni szokott föld és tövis ; ez megtörténvén, a dombot ugyanazon uton hagyta el, a mellviken jöttünk : meg kelle azt kerülni, hogy az ellenkező oldalról a kukoriezaföldre érjen. Magamra maradván, elég időm volt a körülöttem levő tárgyakat megvizsgálni, liogy majd a láthatáron gyorsan leszálló hold világításánál könnyen és biztosan lőhessek. Egyszerre jó távolról az a sajátságos ugatás ütötte meg fülemet, a millyent Tristapatte tói megszoktam és a melly rám mindig nevettető hatással volt. Közelebbről a kertész hangja is hallszotr, ki tudtomra adta, hogy a borzok fel vannak hajtva. Egy fa mögé húzódtam és néhány perez mulv i egy borzot láttam a hold teljes világánál csendesen előrehaladni, majd előttem keresztbe megállni ; hirtelen lövésem épen oldalba érte és hang nélkül lerogyott. Alig volt időm újra tölteni midőn a kertész megszólít : — Siessen ön, Tristapatte a borz-taeskót követi ; hagyja ott a másikat s jöjjön gyorsan. A hold épen letűnt, fekete, sürü felhők egyszerre sötétséget terjesztettek, melly annál mélyebb volt, miután egészen átmenet nélkül következett meglehetős világosságra ; a mennyire lehetett, gyorsan mentem, a bozót recsegett alattam és lábaimat meg is sértettem ; csakhamar nem tudtam magamat az irány iránt tájékozni, miután semmit sem hallottam. — Hahó ! bol van ön ? — kérdéui. — Itt-e, hát nem hallja ön Tristapatte-ot röhögni? Egy facsoport közepéből feltűnő vörös fény megvilágitá a helyzetet ; néhány ugrással a kertész mellett termettem, ki egyik kezében lámpást, a másikban villát tartván, nagyokat lépett és menés közben mondá : — Tristapatte már megfogta hátul a borzfiát, mert röhögni kezdett, alig lehet harmincz lépésnyire előttünk, hagyja a puskáját, vegye e villát itt, és a mikor a borz hanyat fekszik, illeszsze a feje és vállai közé, de fogja erősen, a többi rám tartozik. Soha támadási terv nem volt gyorsabban készitve, pontosabban végrehajtva. Tristapatte könyezve nevetett, mikor megérkeztünk a borz hanyat feküdt, midőn bennünket megpillantott felszökött és menekülni készült, de a villa két ága épen a füle tövén fogta meg, és én a földhöz szegezve tartottam ; azalatt Tristapatte a legbizarrabb és legabsurdabb hangokon adott érzelmeinek és megelégedésének kifejezést, mig gazdája a jelenetet, m 'gvilágitotta. — Szorítsa erősen, ne engedjen. Azután a lámpást a földre tette, kivett a zsebéből egy zsineget és azt kétszer a fogoly állkapczái köré tekervén, a két végét a feje fölött csomóba kötötte, azután kinyitva a zsákot, utolsó instruetióképen mondá : — A borzot két hátsó lábainál fogom átnyalábolni ; hogy lia felemeltem, várjon mig a villa eleresztésére felszólítom, aztáu nyissa ki jó tágra a zsákot — vigyázzon a karmaira* — és magától beleszalad abba, mint levél a postára. A mint mondta, ugy történt, fenakadás nélkül ; a bekötözött zsákot a kertész vállára tette, megkerestük az általam ejtett borzot — az kan volt — és a házhoz érve , megigértük egymásnak, hogy nemsokára Tristapatte-ot a család utolsó tagjának nyomára fogjuk ereszteni. Az elfogott borz több kutya kiképzésére szolgál, kik mind elég ügyességet szereztek a borzvadászat körül, de egyetlen egy sem emelkedett a famosus siró-baba-hangu Tristapatte magaslatára. (Chass. ill.) К. S. Az albuferai tó. (Spanyolországban.) Hogy a „virágok városa

1' semmiben sem szenvedjen fogyatkozást, — adott neki a természet egy tavat, körülbelől nyolez kilométernyire, melly délnyugoti oldalával szomszédos a tengerrel, halai és szárnyas vadaival évenkint ezer és ezer családot táplál, nádját pedig falusi házak és viskók födésére használják. A tengertől egy keskeny homoknyelvvel van elválasztva, különben kertekkel és P i n e d o, El saler, Cattaroja, Sill a, Sollania, Succa és Cullera falvakkal van körülvéve. Vizzel RioJucar és Rio de losOjos és számtalan apró forrás látja el. Niveauja valamivel alantabb van a földközi tenger színénél, mellyel egy keskeny, El-Perello nevü csatorna által vau kapcsolatban, és vizének tömege is az apály- vagy dagálytól függ.