Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870

1870-03-10 / 7. szám

54 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. MÁRTIUS 10. 1870. A fának usztatása egyes völgyben eltart a körülmények szerint 10—20 évig is, a szerint, a milly nagy a terület, vagy milly vágásformát alkalmaznak. Mire az utolsó fahasáb leúszott , a völgy vizében aranyért sem lehet találni pisztrángot, vagy legjobb esetben igen is gyéren. Csak egy esetet említek meg: C. berezeg egy fölvidéki erdőbirtokán szolgálván, vadászat alkalmával egy öreg vadász beszélé nekem, liogy azon völgyben, mellyben épen jártunk , azelőtt egy óra alatt 20—30 pisztrángot is fogott, és most? „Kincs? nincs." En azt tartom, hogy ugyan a szállítás károsításait megakadályozni nem lehet, de hal-állományt újra növelni nem ördögség. A fa vizi szállítása, a melly ezereket kiméi meg, olly lényeges föltétele az erdőhasználatnak, hogy annak fölhagyásáról álmodni is nevetséges, mig ellenben pár ezer pisztráng-tojást, sőt apró pisztrángokat a munkától fölszabadult vizbe juttatni olly kevés pénzbe kerül, hogy csodálkozni lehet, mért nincs más rég igy. A patak vize, tegyük fel 20 évig faszállitásra szolgált, de már most 60—80 évig pihen, e hosszú idő egy kis kiadást megérdemel. Föl kell tehát szedni a csuszorákat, az uszcsatornákat is leusztatni, azért is pénz jő be, tojást szerezni, vagy az usztatás alá veendő patakok medrét kihalászni, és a halakat ide helyezni át. Bizony, a haltenyésztés terjesztése szintúgy ránk fér, mint a vadászat emelése. * * * Lépjünk már egyszer az erdőbe is be, és lássuk , mit csinálnak a vadak. Meredek hegyoldalon kapaszkodunk fölfelé, izzad a homlok a vágható fák sűrű árnya daczára , vizslám azonban, kit csak a legelkerülhetlenebb körülmények között hagyok el magamtól, virgonczan cserkész körülöttem. Egyszerre valami 40 lépésre előttem megáll, fölemelve első lábát, nemes szabású farkát kifeszítvén , hogy csak a legvégső vége inog. Lassan fölmászom hozzá, körülnézek, de a cserje közt nem láthatok semmit sem. Intem előre: brrrr, egy másik brrr, tovább ismét brrr, és ismét brrrr. Egy fészek császármadár ! A vizsla megfordítja fejét, rám néz, mintha mondaná: hát te mért nem lösz? Hja! Megsimogatom fejét, megveregetem hátát s megyünk tovább , csak egy elfojtott sóhajtás jelzi, hogy az erdészen kivül vadász is voltjelen. E jelenet ismétlődik napjában tízszer, sőt többször is. Ugy-e ingerlő ? Na csak jerünk tovább. Végre fönn vagyunk a gerinczen, és végig haladunk rajta, kijelölvén az utánunk jövendő mérnök számára a vonalat. „Hát ez mi?" kérdéru a munkásokat. „Kérem ez csapda császármadarakra." Végig jártam a hegyek gerinczeit mindenfelé, és illy csapdát találtam százakat, nem Münchhausen nyelvén beszélek, ha mondom ezereket. Le sem irom , mert még valami dögvadásznak kezébe kerülne, különben ismeri majd minden felvidéki vadász. Az anyagot hozzá a közvetlen környezet - szolgáltatja a-tól co-ig. Ily csapdát minden hajtáson okvetlen találhatni, s a vadforgás biztos jelzői. Kérdem : ha a csapdák nem lennének, a most is már szép császármadár-állomány millyen lehetne ? Azt jövendölöm , hogy a vadászati törvény jelen szerkezetének elfogadása után ezen erdőségek vadászata a városnak pár 100 ftot behozni, és a bérlöknek élvezetteljes vadászatokat szolgáltatni fog. Nemcsak császármadár van elég, de őz is; nem volt lejtő, mellyen öz-fekhelyet nem találtunk volna, és gyakran 5—6-ot egymás mellett. Szemre özet azonban nem kaptam, csak vizslám riasztott föl egy-párt a sürjesben; ezen azonban nem lehet csodálkozni, mert a haraszt zörgése, elkerülhetlen szóváltás, favágás sat., már messziről fölriasztja a vadat. Fgy helyen a fák körül gyalogutszerü körök tűntek szemembe. Meg nem foghattam, mi legyen az. Egyik munkásom igy világosított fel: mikor az öz „elválasztja" iinöjét, addig futkos a fa körül, mig a gyenge állat feje elbódul, s akkor elszalad előle. Emiitett is egy urat, a ki ily bódult özecskét elfogott, az elébb leirt jelenetnek tan uja lévén. A magyarázat némi valószinüséggelbir, miután az öz párzás ideje julius vége és augusztus lévén, ez időben a fiakat máiéi kell választania. E köröket pedig augusztusban, de szeptemberben is egészen frisseket láttam. Érdekes volna e dolognak hitelesen végére járni. Ditrich aus dem Winkel, nem tesz róla emlitést. Egy napon 30—40 éves fiatalosban dolgoztam , a melly igen rendetlenül volt felujulva : a mult vág-ásforgásról számos fa maradt a téren, mellynek egy részét a szél kiforgatta; az uj csemeték (Nachwuchs) között számos, málnával benőtt hézagok igen kellemetlen benyomást tettek reám mint erdészre. Boszusan törtem utat magamnak, a midőn vizslám egyszerre egy eldőlt törzsön állani látom. Lassan oda húzódván előre parancsolom, s roppant robajjal siketfajdkakas emelkedik föl, előttem valami 30 lépésnyire. Szárnya csattogása egészen zavarba hozta vizslámat, bár e jelenet nem vala uj előtte. En pedig bámulva néztem e remek szárnyast, a mellynek zöldes tollazata ragyogott a nap sugaraiban. Erre mégis kár volt nem lőni. Még egy illy találkozásom volt egy tojóval, a melly sürü málnás és fiizikés közül véletlen röppent föl előttem, ekkor már volt puska velem, melylyet az egyik napszámos hordott, de mig lekapta válláról s ide adta a puskát, — hol volt már a madár! Különben bűn is lett volna rá löni. A fegyvert ugyanis azért kezdém magammal hordani, mert azon völgyben, mellybe dolgozandó valék, medvék tartózkodtak, s illy vadra mégis nagyon ingerlő volt lőhetnem. Mindazáltal pár nap múlva kénytelen voltam fölhagyni e reménynyel, s a fegyver otthon maradott. Mindazon helyeken ugyanis, a hol a medve jelenlétének világos jeleit találtam, pl. fris hulladékot , széttépett tuskókat, elpusztított darázsfészkeket sat., maczkó komához nem volt szerencsém. Csak egyszer lehetett volna, ha bevárt volna. Ugyanis egy lejtő hosszában menvén, egyik munkásom, kinek éles szeme azt gyanittatá velem, hogy az orvadászás mesterségét űzi, figyelmeztet, hogy a maczkó a völgy felé siet. Csakugyan egy nyíláson át láttuk a völgybe lefelé haladni. Később ugyanott két medve fekhelyére akadtunk. Igen sajnálom, hogy nem lehettem olly szerencsés e vaddús erdőkben vadászni, s igy vadászkalandot nem mondhatok el. A szerencsétlen rókacsalád Mult évi julius hó 12-én este öcséimmel a kertünkben levö celsis fák alatt ültünk, midőn erdészünk azon nem éppen kellemes hirrel lepett meg, hogy a fáczánosban egy egész rókacsalád jelent meg, mely a fáczánokat derekasan zaklatja. — Az idő olly késő volt, hogy lesre menni már nem lehetett; bele kellett tehát nyugodnunk , hogy talán a fáczánokat mind nem fogják ez egy éjjel kipusztítani. — Meghagytam tehát a vadásznak , hogy csak menjen vissza az erdőbe és mint lehat gátolja zaj és vaklövések által a komák önkénykedését; főkép hajnalban vigyázzon : mely tájon hall jeleket ? hogy reggel mihelyt kijövünk, a kopót minél előbb fris nyomra vezethessük. Másnap , azaz 13-án reggel 8 órakor, mi, vagy hat puskás , D o b o s a kopó , és az öreg V a 1 y a borzeb, az erdő közepén levő Dianna istennőnek állított szobornál (honnan az utak az erdőt csillagalakban nyolez részre vágják) az erdészszel találkoztunk , ki kérdésünkre: hogy merre látott vagy hallott valamit ? azt felelte , hogy tegnap óta hírét sem hallotta, sem látta a rókáknak , és ő azt gondolja , hogy ezek tán az erdőnek alsó részén fekvő tengeribe húzódtak. Nekem is különösnek tünt fel, hogy a fáczánok úgymint máskor kényelmesen sétáltak az utakon csirkéikkel, és a kakasok sem adnak jelt (mi biztos jel, hogy sem róka sem macska az erdőben nincs); inár azt kezdtük hinni: hogy talán az öreg erdésznek kápráztak a szemei, és az esti homályban valami kóbor ebet nézett rókának. Már haza akartunk térni, midőn F. ur azt az ajánlatot tette , hogy ereszszük el a vadászebeket, mellyek úgysem hajtják a fáczánokat ; hátha mégis lessz valami. — Szót fogadtunk tehát, és eleresztettük őket Alig telt bele pár perez, midőn hallók az öreg Valy rekedt hangját, a mi biztos és soha sem csal, és azonnal meg lehet ismerni : rókát vagy nyulat hajt-e ? A mostani hangja után Ítélve , rókát hajtott. Mihelyt az első pár csaholást hallottuk , azonnal széjjel oszlódtunk , kiki más útra , csak egy közölünk maradt az emiitett Diannánál, hogy lássa, a róka mellyik vágásba vált által, és akkor jelt adjon a többieknek , hogy merre van a koma. Én az éjszak felé vezető uton siettem előre s alig tevék meg 50 lépést, midőn tőlem vagy 100 lépésre egy süldő róka kiugrott az útra, és egyenest nekem jött; én mozdulatlan megállék, bevárva vagy 20 lépést s lelőttem ; e'p kinyitám fegyveremet, hogy újra töltsem , ime ismét ugyanazon a nyomon , hol az előbbi róka kiugrott az útra, ott termett egy derék vén róka, de mihelyt észrevett, helyben megfordult, vissza akarva kötni, de bár távol is volt, Kirner-féle Lancasterem 4 göbecse még is ott rnarasztalá , mig borzebem oda ért, és ki nem szoiitá utolsó páráját. — E közben Dobos kopóm sem pauzáit, hanem az erdő keleti szélén derekasan hajtott. Zsákmányomat a kopjás istennő oltalmába ajánlván, Valyval Dobos segítségére sieték , de nem a rendes uton , lianem egy a sűrűben vezető gyalogösvényen akartam odajutni.— Meggondolatlanságomért azonban meg is lakoltam, mert ép midőn a főútra kiléptem , abban a perezben a róka is kiugrott az útra; vadászom pedig — engem nem sejtvén ott — reá lőtt! A rókát ugyan elhibázta , de én 00 lépésről 11 szem hatos göböcset kaptam, nyolezat hátamba, s hármat a fejembe. Igaz, nem kellemes, de sokkal jobban eltűri az ember, ha maga az oka, mintha vigyázatlanság által lövetik meg. Ebből az a tanúság, hogy a vadász az erdőben hajtás kö ben ne hagyja el állását. De térjünk vissza a rókákhoz. — Meglövetésem után mintegy tiz pereznyi szünet állott be, mig hátamból a göbecsek kinyomattak, és a vér folyása lecsillapodott, fejemből nem lehetett kinyomni a rögtön keletkezett daganat miatt. E közben az ebek