Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870

1870-12-30 / 36. szám

318 VADÁSZ- ÉS VERSEN Y-L A P. DECZEMBER 30.1870 vassszal általam gyakorolt koronásgém-vadászataimat, valamint a hortobágyi pusztán havasi sas vadászataimat is.*) Jávor-vadászatom Norvégiában. Október közepe táján volt — irja Siebold F. jeles német vadásziró az „ Ausland"-nak, — hogy Bergent elhagyva, Lärdalen és Hamsdalfjelden keresztül a regényességig szép, erdőkben és vadakban gazdag Hallingdal felé utaztam. A Hamsedal különben is kopár hegyein az átjárást nagy hófúvások igen megnehezítették ugyan, azonban mégis szerencsésen megérkeztem Hallingdalba, hol örömömre olly magas havat találtam, mely igen alkalmasnak látszott egy tervezett jávorszarvas-vadászatra. Megérkezve Näsbe, egy kedves kis mezővárosba, azonnal felkerestem Ola Cristenset, a jól ismert medve-vadászt, ki Hallingdalban tett előbbi barangolásaimban kiséröm volt, — kérve őt, hogy az ez alkalommal szándékolt jávorszarvas-vadászatban vegyen részt. Azonban sajnálatomra nem jöhetett el; de második fia, egy serény fiatal embe-, ki már szembe nézett egy medvével, késznek nyilatkozott követni. Dél felé elindultunk s a Hallingdal felett elterülő és N-istol északra fekvő magaslatokat megmászva, egy igen magányos, mélyen az erdőben lévő, télen-nyáron egy család által lakott erdei lakhoz érkeztünk, mely Nastöl valami három órányira feküdt. A mult október elején többek társaságában négy napig tartózkodtam ott; s a két első napot a jávorok kinyomozására fordítottam, s apróbb hajtások által akartam lövésre kapni. Az idő azonban a reá következő napokon igen kedvezőtlen volt; szél fújt, eső esett és havazott, hogy az erdőben alig lehetett kiállani. Vadászni és halászni nem mindig sikerül ; és igy akkor megváltunk Sparkuptól, a nélkül, hogy egy medve által széttépett jávorszarvas maradványán, egy friss medve-nyomon és pár fajdtyukon kivül, mely utóbbira azonban nem vadásztunk, valami jelentékenyebbet találtunk volna. Most Sparkup lakói meg voltak lepetve s örvendettek viszonlátásomon. — Midőn első látogatásomkor, bárom évvel ezelőtt itt jártam volt, a tulajdonos legifjabb fiát kevéssel eltávozásom előtt egy ló halántékán megrúgta, s én a veszélyesnek látszó seb borogatására hideg vizet ajánltam, mely által valószínűleg életét mentettem meg ; a minden orvosi segélyt nélkülöző jó emberek ezért megtartottak hálás emlékezetükben. A kis ficzkó, kit már az ezelőtti évben vidáman és egészségesen láttam ugrándozni, erősebb és értelmesebb lett, s mély sebe kezdett jobban-jobban benőni. O igen szeretett volna az erdőbe követni; de én nem engedhetém meg ezt a még csak 12 éves fiúnak a nagy hideg és mély hó miatt; ellenben az idősebb testvérnek, Andrisnak, egy 16 éves derék legénynek velem kellett jönnie. Az éjet egy deszkapadon fekve töltöttem el a közös vendég-, háló-, konyha-, és lakszobában ; mert arra, hogy — mint a megelőző évben — a szénaakolban báljak, az idő igec hűvös volt. A fiatal 01a, kiséröm Nasböl, hasonlólag egy padra nyújtózkodott egy óriási kandalló közelében. András és ifjabb fivérei egy ágyban feküdtek, mely nappal egy nagy ládához hssonlitott; a szülök egy más ágyban, két eladó leányuk pedig egy szomszéd nyitott szobában. Az idősebb fiu távol volt; bonlétében valószínűleg két fivérével együtt hált volna, mert ez erdei lakban az emiitetteken kivül más liálóhely nem létezett. A patriarchális egyszerűségnek többé-kevésbé hasonló képét találhatni minden hegyilakban, és a ki bizonyos kényelemhez szokott, az legokosabban tesz, ha — Norvégiábani kirándulásaira — tábori ágyat hord magával. A mi a közlekedést illeti, jó p inzért mindenütt lehet embereket és lovakat kapni. Nem akarván személyemre nézve követelőbb lenni mint útitársam, megelégedtem azzal amit kaphattunk. Napkeltekor útra készen állottam meg 01a és András mellet, s reggelizés után megindultunk be az erdőbe. Az idő tiszta, csendes és igen hideg volt; a hó történetesen egy lábnyi magasan feküdt. Pár *) Igen szívesen fogadjuk az illy közleményeket, hazánk minden részéből. S z e r k. óráig nyomoztunk már, midőn a hegyilak'ól délre eső magaslatokon friss jávorszarvas-nyomokra találtunk. Átmenve egy a völgyben elterülő s most erősen befagyott tavon, s megmászva mintegy felerészét az a mellett fekvő magaslatnak, hirtelen egy különös bögést hallottunk. Eleintén azt hittem, hogy közelben valahol medve körmei között jávorszarvasnak kell lenni, csakhamar azonban valami százötven lépésnyi távolságban, a sűrűségből két jávorszarvast láttam kitörni, melyek közül a nagyobbik volt az, melly olly sajátságosan ordított. Azonnal czélba vettem ; a lövésre azonban félreszökött, s hirtelen ismét eltűnt a másik állattal együtt. Gyorsan a lövés helyére ugrottam és sebvért találva, kutyámat, Flóriánt szabadon eresztettem. Az eb azonnal elkezdte a hajtást, s mindig jobban-jobban távozott tőlünk. Egy félóráig vártunk, s miután ezalatt semmit sem hallottunk a hajtásból, éa Flórián sem tért vissza, azt kellett gondolnom, hogy az elesett állatnál fogom találni ; és most kísérőimmel elindultam a nyomon, melyet a bőven hullatott sebvér erősen jelzett a fehér havon. A másik állat, mint most láttuk, a lövés után azonnal más irányba fordult. A meglőtt állatba a golyó, mint a bő vérhullatásból gyaníthattuk — igen mélyen elöl hatolt be. Menésközben olly helyre találtunk, — hol az állat lenyugodott és a mint látszott, a kutya ellen küzdött, s végre ismét tovább ment. A mint csak lehetett, olly gyorsan követtük a nyomot, midőn hirtelen Flórian jelent meg előttünk. Fehér szőrmén legkisebb nyoma sem látszott a meglőtt állat vérének, világos jeléül, hogy az még él s az eb nem kezdhette meg E pillanatbau a hegymagaslatáról jövő vadász nyomaira akadtunk, és mint kivehettük, az itt látszó vérnyomokat követte előttünk, „Én ismerem e nyomokat, mondá a fiatal 01a határozittsággal, — a vén irigy Kaleé, ki, látva, hogy Nasböl vadászatra indultunk, titkon követett és most a zsákmányt elhajtja orrunk elől". Később bebizonyult, hogy Ólának igaza volt. Hegyen fel és hegyen le követtük a sebvérnyomokat, s ismét egy helyre találtunk, hol a jávor még egyszer lenyugodatt ; ezután a nyom, elhagyatva Flóriántól és a másik vadász által követve, egy más környékbe vezetett, melyben a tulajdonos engedelme nélkül, s ez éppen az öreg K. volt, nem volt szabad vadásznunk. Mit tegyünk most ? — Körülbelől délután volt, és igy nem maradt egyéb, mint visszatérésre határozni magunkat, minthogy az éj beálltáig még vissza akartunk érk zni Sparkupra. Az esemény nem hagyott benünket njugodni, másnap korán reggel ugyanazon helyen voltunk, melyet azelőtt való este olly lehangoltan hagytunk el; én még mindig reméltem, hogy a meglőtt állat az éj beálltával valószínűleg megkisérlé az átváltást szokott tanyájára; azonban friss csapást nem találtunk, s igy más vad keresésére indultunk. Azon irányban menvén visszafelé, melyet azelőtt való nap a meglőtt állat nyomozásában követtünk, s nem voltunk nagyon távol azon helytől, hol az állatra lőttem, midőn egés'.en friss nyomokra találva, Flóriánomat szabadon bocsátottam. Jó hosszú időig volt már távol, midőn egyes vakkantásait hallottam. András pedig hirtelen e szavakat súgva hozzám : „nézze nézze", azonnal lebukott. Odapillantva két jávort láttam a sűrűből gyors futásban kijönni, egyik a másik mögött s Flórián közbül, ugy, hogy ö az állatokat, azok pedig őt látszottak üldözni; az eben meglátszott, hogy fél az állatoktól, megleh-t, hogy a tegnapi erősen ráijesztett. 01a ez alkalommal gyorsabb volt a lövésben, mint én. Az első nagyobb állatra lőtt, mely azonban nyugodtan tovább ügetett. Én ugyanarra czéloztam, de egy pillanattal később sütöttem el fegyveremet, s a legnagyobb nyugodtsággal. Az állatnak egy hatalmas szökése jelezte, hogy jól találtam, s pár pillanat alatt eltűnt, a másik állat pedig a leggyorsabb iramban száguldott a hegyen felfelé A lövés helyén sok sebvérre találtam, s kivehettem, bogy a talált jávor a kutyától ügetve, a völgynek lefelé ug ott meg Lövésem mintegy 130 lépésnyiről törcént, s 400 lépést kellett az állat után siettem, mig végre olly helyre jutottam, a hol lenyugodt volt. Itt a kutya elvált tőle s egy egészeu más irányban hallottam öt hajtani. Olát az eb után küldvén, Andrással tovább mentem a vérnyomokon és mintegy száz lépésnyire a tóportján találtam az állatot lenyugodva. Harmincz lépésre közeledve, azonnal mintegy fenyegetőleg emelkedett fel, gyorsan két jó lövést adtam neki két csövemből, mire néhány lépést tett, azután megállt, egyet keringett, majd elbukott, hogy soha többé fel ne keljen. Odasiettem, hogy vadá9zkésemmel az állatot leszúrjam, de egy ujabb fenyegető mozgása ettől visszatartott s a legközelebbi pillanatban elkezdődött a halál-tusa melyben az állat ide-oda henteregve, félelmesen rugdalt minden oldalra maga körül, végre egyenesen kinyújtotta csülkeit, és — a kevély állat, egy teljesen kinőtt suta, megdermedten terült el előttem. Mig én a lösebeket kutattam, melyek elseje béllövés volt, a másik kettő pedig vállapja mögött tört be, Ola is megérkezett Flóriánnal, mely utóbbi időközben egy rókát vett volt üldözőbe, de nem tudta 01a fegyvere e'é hajtani. Azután a befagyott tavon átmenve, az alig egy negyedóra járásnyira fekvő hegyi lakba érkeztünk, hol a mai szerencsés vadászat közlésével nagy örömöt ok íztunk ; mert az elejtett jávor husa a lakóknak hosszú időn át igen kitűnő pecsenyét szolgáltat. András apja azonnal egy lovat fogott a szán elé, hogy a zsákmányt haza hozza ; én azonban késedelem nélkül visszaindultam Ólával Näsbe, hova az éj beállta előtt megérkeztem és a honnan a közelebbi napon tovább utiztam Christiánia felé. Az elejtett állat csuháját kikötöttem magamnak és az, valamint a két szép agancs, — mintegy jutalmául az ugyancsak általam előbbi napon meglőtt s a tulajdonos szomszéd erdejébe tévedt állatnak, — nekem köszönettel ki is szolgáltatott. — Norvégiai törvény szerint némely helyeken és földeken csak a tulajdonosnak, vagy az ö engedelmével lehet jávorra vadászni, és pedig augusztus, szeptember és oktober havában. Az utolsó állat 5 mázsányi sulylyal birt; azonban a jávor tiz mázsáig is kinövi magát. A jávorszarvas az ős időkben Németországban is honos volt, most azonban hajói vagyunk értesülve, csak keleti Poroszország királyi erdeiben található, hol tilalmaztatik. Norvégiában és Svédországban azerdőkb-n gazdag vidékeken előjön, ezenkívül található még északi Oroszországban és ÉszakAmerikában. A levelesfa erdőkben nagy kárt tesz. Az állatkertekben a jávorszarvasok éppen ugy el szoktak pusztulni, mint az iramszarvasok, habár ezek vadállapotukban igen SZÍVÓS életet tanúsítanak, elannyira, hogy például Norvégiában egy jávor tizennégy lövésre esett el. Hamburgnak eddig bárom jávorja volt, most csak egy példánya van, még pedig tehén. (Ausland.) ÁODatMtózii i vadfeitü képek. Adatok a „hiúz" természetrajzához. Több természetvizsgáló még ma is állítja, hogy Európában a hiúznak csak egy faja létez. Ez a faj fogalmának hiányos értelmezéséből ered. — Földrészünkön kétségtelenül két faj bonos, s a mi a kérdést előttünk még érdekesebbé teszi : azon körülmény, hogy mindkettő előjön nálunk, és hogy Európában hazánk képezi elterj edési területük választékát. Ugyanis a Kárpátokban, Máramarosban sat. a közönséges vagyis éjszaki hiúz (Lynx vulgáris) található; Székelyföldön pedig a tarka vagy párduczh i u z (Lynx pardalis), melly földrészünk déli tájait lakja, s hozzánk Törökországból jön, mig a másik Galiczián át Oroszországból vetődik hozzánk. — Ez észlelet ma már kétségtelen levén, ugy hiszem, olvasóim kívánságával találkozom, ha e két faj tíizetesb leirását adom. A közönséges hiúz feje kissé hosszukább, mint a vadmacskáé, lábai magasabbak, erösbek. Teste zömök ; farka rövid, vastag; fülei hosszak, háromszegüek, hegyzettek, s végükön szörecsettel birnak ; szőre hosszú, tömör, selyemtapintatu. Színezete különböző, kora és az évszakok szerint. Nyáron át fölül élénk rozsdavöröses, alul tiszta fehér. Fölül egyetlen folttal sem tarkáit, csak oldalain láthatók apró, elmosódott, vörhenyes pettyek. Világitói (szemei) körül egy keskeny kör-, valamint felső ajaka és alsó állkapcsa fehérek. Télen át felül vörhenyes szürkés-fehér, alul szürkés-fehér. Nyakszirtétöl far-