Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870

1870-08-10 / 22. szám

SEPTEMBER 10.1870. VADÁSZ- ÉS VERSENYLAP. •-'195 — Most már nein sietős aa utunk — inondá a boer, — a nap még elég hosszú, s utunk sem épen olly nagyon messze, De nőmnek na szóljatok erről semmit — könyörge k'sérömek, — majd magam i'ogom neki az egész esemény lefolyását elbeszélni. Kezdem mégis érezni, hogy csontjaim nem fiatalok már s ez volt valószinüleg utolsó vadászatom. No a mi a zsákmányt illeti, az elég gazdag arra, hogy méltó zárkövét képezze vadászati működésemnek; nyolez „wilde beest és egy eleven borjú. Ha lehet ugy ezt életbea fogjuk tartmi, felneveljük és megszeliditjük. Midőn este ismét a boer szobájában összegyiilekezt k a meghívottak, és ennek neje a kávét hordotta fel, az öreg ur vidor arczczal elmondá a balesetet, mely őt érte. — Még egy pár napig csendesen kell magamat vise'nem, — igy zárá be kedélyes hangon elbeszélését, m lyet azonban neje szivs orongva hallgatott végig, — de ne félj , ennek is megvan jó oldala. Itt a kezem rá, hogy ez volt uto só vadászatom, s hrgy ezentúl a „wilde beest'"-et békében fog im hagyni ! K. 8. Az én tiz vizslám története. Mutatvány Bujanovics László tábornok egy nagyobb müvéből. 2. diana. Midőn 183 7 augustusában haza utaztam vakúczióra, újra eszembe jutott elvesztett Fog nevü kutyám, s érettei bánatom mindinkább nyomott, mentől közelébb értem az édes otthonhoz. Ez úttal testvéreimhez voltam meghiva vadászatokra, s kissé nehezen esett elgondolni, hogy vizsla nélkül járjak ki; s bár tudtam, hogy bátyám derék ebeivel a jövendő róka és őz-vadászatokon meglehetős élvezet vár, még sem nyugodhattam meg teljesen. Egy régi német közmondás azt tartja, hogy : „ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély," — nem nagyon hittem ugyan az illy közmondásban, hanem az egyszer beteljesedett rajtam, s pedig a mentő ezúttal egy nagybasu kocsmáros személyében érkezett, az utolsó állomáson, hol, mig a postalovak befogására várakozva, a vendéglő előtt fel s alá sétálnék, a vendéglős egyszerre csak ugy: „Deus ex mabina

u-féle módon egy fehér-barna fjltos szukát vezetett elém, azon megjegyzéssel: vinném el ezt az ebet; mely már 14 napja veszi igénybe vendégszeretetét, s mely, mint gyanítja, ugy is alkalmasint valamelyik testvéremtől vagy embereiktől tévelyedett el. Képzelhetni, hogy megörültem a felszólításnak, s milly gyorsan olvastam le kedélyes nagyhasu kocsmárosom markába a három ezüst húszast, mit biztatásomra vendégszerető ellátásáért fels'.ámitott, s aztán kocsira ülve, mint iparkodtam négylábú útitársammal megismerkedni. Először is természetesen neve utáa kérdezősködtem, s vagy egy duczat szokásos ebnévvel szólitám meg ; ö azonban minderre csak keveset hederitett, barátságosan megmosolygott ugyan, de fejével s farkával csak bólintgatott: hogy nem ugy hijják. Végre ráakadtam a névre, mit legelőször kellett volna használnom, s a „Diana" hívásra ugy felugrott, s annyira szeretett volna nyakamba borulni, hogy csak nagy nehezen tudtam őt e szives szándokáról lemondásra birni. Haza érkezvén testvéreimhez, legelső dolgom volt természetesen, kitudni: nem tart-e reá valaki jogot, s miután itt senki sem jelentkezett, sem a szomszédságból nem kerescék: minden lelkifurdalás nélkül sajátomnak tekintettem az ebet, s mindjárt meg is kezdtük vadászati kirándulásainkat. Diana már túlhaladta az ifjúság aranykorát, s mint sárgásbarna s meglehetősen tompa metszőfogaiból kivebetém: hetedik, nyolczadik évében lehetett. A vele vadászat igen kellemes volt; röviden keresett, a vadat megállta mint a fal, a nyulat pedig hagyta futni egész bölcsességgel. Hogy azonban ő kutyaságának is vannak hibái, arról negyedszeri kirándu ásunknál sajnosan győződtem meg. Addig ugyanis naponként csak 3—4 óráig tartó fű jészeten próbálgattam öt a közeli tarlókon ; negyedik kirándulásunkkor azonban már az erdőben foglyokra és nyulakra akartam vele vadászni. Illyen tervezgetések közt haladtam legközelebbi vadászatunkkor egy fűzes bokor felé, midőn előlem egy csapat fogoly rebbent fól s a közeli folyón átvágva, a túlsó parti erdőségbe szállott be. Soha se szokván a teendők iránt soká késlekedni, ekkor is egyenest neki mentem a folyónak, (pappenheimerek nélkül is) hogy átgázoljam. E pillanatban a földiekkel játszó égi sors egy melaneholicus gémet hoz csőm elé ; én ledurrantom (igazabban csak szárnyaltami, s Diana fürgén utána ugrik a vizbe ; a hosszú csörü állat azonban olly pompásan tudott hosszú gázlói segélyével tovább úszni s a fenyegető veszély pillanatában viz alá bukni, hogy Dianám néhány perczmulva nyelvét öltögetve, a mulatságot megunni s a játékot abbahagyni készült. Én bosszús lettem s kissé rárivaltam, hogy azonnal forduljon meg s folytassa az üldözést. Az éu Dianám azonban nem volt szokva: hogy illy hangon beszéljenek vele, mert első kemény szavamra behúzta a farkát s sietett ki a partra nyilván azon szándékkal, hogy a legrövidebb uton hazafusson; csak rögtön m-gváltoztat jtt barátságos hivásom késleteté őt eunek foganatosításában. Közelebbi egyetértésbe azonban, legszebb hivogatásaim és csalogatásaim daczára se akart velem ereszkedni; hanem meglehetős komorsággal a tulsóparti füzfa-bokor alá telepedett, s azon látszott gondolkodui, hogyan kímélhetnénk meg egymást jövőre az illy idagizgatottságtól. Hiába pazaroltam el egy további félórát a kísérlettel, hogy ozsonnám egy részét a legbarátságosb piano szavak kíséretében hozzá a túlpartra át baj igáit am ; Diana fólduzta az orrát s csökönyösen megmaradt a füzfa-bokor alatt. Midőn pedig végre, olly féle készülődéseket tettem, hogy ismét átmegyek a Rubiconon, miszerint közelébe férjek, Dianám ollyféle pillantásokat vetett rám, mintha mondaná : jó, jó, hanem én nem várlak ám be ! E mindkettőnkre nézve kényelmetlen és boszautó helyzetnek valahogy végét kellett keresni; szerencsérc egy olly ötletem támadt, melly ha nem segit, ugy hiába minden kísérlet. Egyszeri-e ugymis az erdő felé pár ugrást tettem, s mintha nyulat látnék, puskámat arezorahoz kapva elsütöttem, s aztán futottam tovább az erdőbe, egyre kiáltozván: „Allons Diana, apport," — s még egyet tüzelvén a levegőbe. Ez az ultimatum használt s felrázá Dianát közönyösségéből; gyorsan átus'.ott a folyamon, s ugy mellékesen elkapván az egy homoktorlaton gubbaszkodó és szárnyaszegett gémet, egyenesen utánam az erdőbe futott. Én ugy tettem, mintha erősen kutatnám a vadat, mellékesen pedig ollyan szivélyességgel fogadtam őt, mint a szerető mátkáját, s táskám utolsó zsemléjével vendégeltem meg; pár perez múlva aztán feledve volt minden, s Diana szebben állta a foglyot és nyulat mit valaha. Ez az eset megtanított: hogy Dianával csinyján kell bánni, s ép annyi elővigyázattal mint elnézéssel lenni némely sajáságai iránt, mert olly érzékeny volt, mint némely elkényeztetett dáma, s sokat tartott a franczia közmondási-a : „Cest le ton qui fait la musique;" — ugy hogy ha hangomban valami kedvetlen árnyalatott vett észre, ő is azonnal kedvét vesz é s felduzta az orrát. Augu-tus és szeptember havi vadászatainkon többször előfordult, hogy Diana kisasszony egyszerre sértettnek érezte magát, minek oka szemlátomást csupán nagy érzékenységében fekhetett, mert a parti-gémmel tett bújósdi játszásunk óta tudtommal soha se adtam neki okot illyesmire. Mégis néha keresés közben egyszerre csak behúzta a farkát, s lecsüggesztett fővel járt utánam, fülét sem billentvén biztatásaimra. Illyenkor aztán, mit tehettem volna jobbat, minthogy magam is a „blazirt"-ot játszva s puskámat vállra akasztva, sétáltam odább ; kevés idő múlva azonban hirtelen lekapva puskámat, s pár ugrást téve, ugy sürgölődtem, mintha egy lelapult s láthatl.tn vadat akarnék elejteni. Ez a cse'vetés mindig sikerült; néha persze egy kis változással, nehogy az örökös egyformaság végett Dianának valami gyanúja támadjon. Igy éltük mi világunkat a fogolyidényen keresztül egész szeptember végéig, midőn Dianának örökre valet-ot mondtam, onnan visszatérve pedig a S .... erdész-akadémiába léptem E hegyes vidéken nem használhattam Dianát, s igy otthon maradván, igen sok gazdája akadt, hol egyik, hol másik vivén öt vadászatra, s egyik barátságtalanabb s követelőbb levén, mint a másik. Természetes, hogy Diana rendes en az első fél órában megszökött, csak annyi hirt sem hagyván magáról: hogy hol található s merre keressék. E „becsület nem tudás" miatt a környékbeli vadászok annyira megnehezteltek reá, hogy utoljára senki 3em törődött vele, mig utóljúra egy napon ép olly gyorsan tűnt el, mint felmerült. Diana elvesztése után sokáig nem vadásztan vizila után. Fürj- ós fogoly-vadászatok a Mátra vidékén. V é c s, aug. 4-kén. Az idén oly kedvező tavasz és esős nyár folytán takarmány- és kukoricza-földeink magasan állván, fürjeink és foglyaink igen szép menhelyeket találnak a kopár tarlók szomszédságában, mi szaporodásukra nézve is kedvező volt. Némely vidékeken, mint pl. a mezökövesd-kápolnai határokban, jóformán sok kárt tett ugyan bennök a párszori sürü jégverés, de több oldalról hallom, hogy sokkal több van, mint tavai. Én fiam- és vömmel ang. l-jén mentünk ki először saját tarlóinkra, s d. u. 4-töl 7-ig tartó rövid idő alatt, Caro és lucas vizsláink nyomán két szép falkából, többszöri felrebbentés után 14 darabot szedtünk le, mi 2-kán még 10 darabbal szap orodott. A többszörös eső által frissitett talaj igen megkönynyiti ebeinknek a keresést, s a nap melegebb része alatt a kukoriczákban magukat meghúzó foglyok este felé egész falkákbau jönek ki a tarlókra. 3-dikán a szomszéd debröi urodalom gyönyörű rétjén fürjészetre voltunk meghiva fiammal, s nem emlékszem, hogy egyhamar kellemesebb vadászatom lett volna ez apró száimyasra. A déli órákban egy kis heves zivatar levén, elvert minden port és hőséget s kellemesen átbüté a levegőt is ; az illatos réten a zivatar elvonultával a mező zenérei is felemberedtek, s a szöcskétől kezdve a fűben pittypalattyozó fürjig, s a magasan fenn dalló pacsirtáig hangos lett a mező, hogy a legszebb concerten kitett. Caro nevü vizslám igen szépen rebesgette fel a fürjeket s 3 órai vadászás után 22 db került aggatékomra. Hallom, hogy lejjebb a Tisza felé is igen szépen áll az apró vad, különösen fogoly- és fürjben. — Majd jövőre többet. Addig is vadász-üdvöt mindnyájunknak, hazánknak pedig békét és egyetértést! K. S. A gaviálok és a cholera. Meunier franczia tudós 1870 elején egy czikket közölt, melyben bizonyitgatú. hogy, miután a krokodilok a franczia gyarmatokban sok szerencsétlenséget okoznak, ki kell őket irtani. Pár héttel később Dr. Bretagne K. felelt neki, s pártját fogja a Ganges folyóban lakó g a v i a 1 o k vagy krokodiloknak. E szörnyetegek, mondja, minden ijesztő külsejök mellett is az emberiség jóltevői, s a „Bulletin de la Société protectrice des animaux" (állatvédegylet közlönye) lapjain kimutatja, hogy Keletindiában a Gang-s völgyében, mint a cholera fészkében, annak kiterjedése a gaviálok szaporodása vagy fogyásával megfordított viszonyban áll, s azt mondja „az általam e czélból öszehivott gyűlésben természetvizsgálók, utazók, orvosok és kereskedők vettek részt, s mindnyájan megegyeztek azon véleményemmel, liogy a gaviálok a természet által az irrdiai folyók tisztítására rendelt állatok, miután leginkább a folyamokba vetett holttestekből táplálkoznak. Az indiaiaknak vallási törvényeik szerint ugyanis, mind az emberek mind az állatok hul-