Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870
1870-07-30 / 21. szám
SEPTEMBER 2 0. 1870. VADÁ SZ- É S VERSENY-LAP. 187 •cz bennünket megpillantott, azonnal befogott, de máikésőn, mert liabár háromszor olly távol is volt mint tegnap, mégis „Tapaczér" a vén szuka, a többi fiatal agaraktól követve, csakhamar beérték a fasor nak tartó komát, és mire odaértünk, már bevégeztették vele élte pályáját. Ez után még néhány szép szánvadászatunk volt, és mire a hó elolvadt, még négy rókát szánkáztattunk haza, melyekkel igen jól mulattunk. Gr. Z J szomszéd barátom szinte 8 rókát fogatott a mult tél lefolytán agaraival, és ha megérjük, jövőre nagyobb kirándulásokat szándékozom tenni a sport e nemében, melyeknek eredményét becses lapjában annak idején szinte közzéteendem. Gr. E. A. Az én tiz vizslám története. Mutatvány Dujanovics László tábornok egy nagyobb müvéből. (Vége.) September 9-kén állt meg elöször egy nyulat erősen. Én ollyan közel maradtam hozzá, liogy utána szaladását a korbácscsal rögtön meggátolhattam volna. September folytában nem mult el nap, hogy legalább egy nyulat ne állott volna, s September végével lőttem előtte az első nyulat vaczkában. — Hanem aztán hosszú ideig nem volt szabad a tapsifülesekre lőnöm, mert Fog valóságos szenvedélyt kapott rájok, s a hol egyet megpillantott — fülét is alig billentve — rögtön utána iramodott. Ezentúl tehát gyakran csak fegyver nélkül s csupán a kocsistól kölcsönzött hosszú ostorral mentem a keresésre s mindig készen álltam, hogy mihelyt Fog a nyulat megpillantja, már az első ugrásnál egy jót húzzak hátulsójára. Magyarország ezen felső vidékén a nedves réteken tömérdek haris fordul elő. Ezek mögött Fog rendkívül tüzes lett, s igy itt is, valamint anyuinál, folyton mellette kellett állanom, szorgalmasan hivnom s néha-néha a hosszú ostort fegyver helyett kezelnem. A barisoknál többször megtörtént velem, liogy az eb illy, általam megsebesített madarat megfogott. Ezt azonban soha sem engedtem neki, hanem meglehetős érzékenyen büntettem meg érte, a harist ismét futni engedtem, vagy a félig bolt madarat eldobtam, mire Fognak csak bizonyos idő múlva kellett azt megkeresni, s előtte „lefeküdni." Csak ekkor tettem aztán még egy lövést s hoztam el a madarat magam, mert october előtt nem volt szabad Fognak a legcsekélyebb vadat is elhoznia. Az igaz, hogy e módszer mellett igen gyakran elvesztettem a csak szárnyalt madarat, vagy csak másod-harmad nap kaphattam meg, ha Fog történetesen megállta, és én még egy lövést tettem reá. Gyakran az igy megsebzett madárnak második lövést is adtam, nehogy az eb azon helyzetbe jöjjön, liogy utána húzódhassák, miután az által igen hevessé lenne; általában nekem arra kellett törekednem, bogy e hevességet saját magam nyugodtsága és meggondoltsága által elmellőzzem, mire nézve mindenekelőtt szükséges volt, nehogy az ebet csupán a pecsenye kedvéért a sebzett vad után szaladni hagyjam, mert ha ezt csak egyszer is megengedtem, már akkor az eb feltűnően hanyatlott az i lomitásban, s a következő napon fegyver helyett rendesen a liosszu ostorral kellett kimennem. October elején kezdődött Foggal a szobai oktatás az apportirozásbau. E czélra egy pulia bőrlabdát vettem, meilyet eleintén játszva dobtam oda, s az ebet azonnal buzgón megdicsértem és megjutal . aztam, mihelyet kedvet mutatott arra, hegy elhozza. Néhány dobás után, mellyek mindenikénél oda kialtára: „Hozd el!" már szivesen felkapta, amiért azon pillanatban meg is lett jutalmazva. Csak mikor már Fog a labdát többször elhozta, kisértém meg őt vele leültetni, melly feladványt a második és harmadik leczkcn már a legnagyobb készséggel teljesítette is, miután arra mindig meg lett jutalmazva. A negyedik leczkén már ollyan kedvet mutatott az apportirozásra, hogy csakhamar arra kellett gondolnom, miszerint buzgalmát egy kissé Ismét meg- i szédba lovagoltam, s Fog otthon maradt A gyengitsem, mire a labdát elhajítottam ugyan, azonban gyöngéden megtiltám neki, hogy rögtön utána ugorjék, mi közben kezemmel visszatartottam, s csakis „Hozd el" szavamra engedtem meg neki annak elhozatalát. Az ötödik leczkénél a labda helyett az úgynevezett apportier fát vettem elő, s a hatodiknál egy holt fürjet stb. Most már a vad vagy bármelly más tárgy eldobásánál, visszatartás nélkül sem volt neki szabad mozdulnia, hanem nyugodtan be kellett neki várni a „Hozd el" felkiáltást. Néha kedve kerekedett az ebnek, hogy az elhozandó tárgygyal játszszék. Illy esetben a barátságosan kimondott felhívással: „Szépen hozd ell", összekötve egy bizelgő odalépéssel, gyorsabb felkapásra és elhozásra ösztönöztem. A hetedik leczkénél az apportirozás már a szabadban vétetett elő, a hol ugyanazon eljárást tartottam szem előtt, mint a szobábani idomitásnál. Ha pedig fürjet vagy más valami madarat lőttem, egyáltalában nem tűrtem, hogy Fog parancs nélkül hozza el, hanem meggátoltam azt, mielőtt végrehajthatta volna ; mire nézve eleintén, természetesen roppant figyelmet kellett fordítanom mozdulataira. Csak ha már fegyveremet megtöltöttem, engedtem meg az ebnek a keresést, s ha aztán a vadhoz ért s azt meg akarta fogni, erélyesen rákiáltottam : „Hüten !" mert az apportirozási kedvtelés már olly hatalmas lett az ebnél, hogy mindent abban a pillanatban el akart hozni Ennélfogva tehát a holt vad előtti öbbszöri megállás által kellett öt mérsékelni, s csak ha onnan elhivatott, s megdicsértetett, engedtem meg neki ezen kiáltással: „Hozd el !" a holt vad valóbani elhozatalát. A szárnyalt madár előtt mindig előbb kellett neki állania, azután még néhány lépést tettem hátra, s egy lövést tettein vagy a madárra, vagy annak közelébe, mire visszahivatott, s csak később engedtetett meg neki elbozatala. Azonkívül szem előtt tartottam azon elővigyázatot is, hogy a lelőtt vadat nem kell mindig az eb által elhozni engedni, hanem lehagytam öt ülni távol tőle, s aztán a vadat magam hoztam el, meilyet azonban rögtön megmutattam neki s őt mindenkor megdicsértem. Valahányszor láttam, hogy Fog az elhozásban nagyon is buzgó kezd lenni, azt néki egyáltalán meg nem engedtem, melly alkalommal gyakran kellett a korbácshoz folyamodnom. Azonban ha megint azt vettem észre, hogy nem szivesen apportiroz, buzdítani kezdtem őt arra, és soha sem mulasztám el engedelmességét jó falatokkal megjutalmazni. October közepe táján egy délután Foggal vadászni mentem, s egy harisra, meilyet a vadászat kezdetén megállt, nem volt szabad lőnöm, miután Fog heves lett, sat beugrása által felrepülésre kényszeritette. Ennélfogva Fog visszaliivatott, s egy beható: „Pfui, vissza, hüten!" kiáltáson kiviil a korbácsot is meglehetős erősen hagytam neki éreznie. Ettől fogva hosszabb ideig nem volt szabad keresnie, hanem, büntetésül a zsinóron kellett neki hátam mögött járni. Később megengedtem neki ismét keresni, s ekkor már ismút nyugodtan megállt több fürjet, srt még harist is, mire ez utóbbit elejtettem. E közben azonban kétszer nyul is jött közelbe a vadászat alatt. Az első kissé messze ugrott fel, ugy, hogy azt Fog csak jelezte, a nélkül, hogy megállliatta volna. Hanem a másodikat már jól megállta, és semmi jelt sem mutatott, hogy utána akarna ugrani. Ennélfogva megengedtem magamnak, bogy a legközelebbi nyúlra, melyet Fog megáll, a magas káposztásban rálőjjek, de fájdalom, csak megsebesítettem. Miután Fog azonnal erélyesen visszahivatott, s ö leült mellém, elkezdtem fegyveremet nyugodtan tölteni. Ez alkalommal azonban nem vettem észre, hogy Fog hátam mögött kereket oldott s a nyul csapását felvette. Csak midőn a töltéssel készen lettem, tünt fel előttem, liogy az eb nincs jelen. Most hivni kezdtem őt kétszer-háromszor. A harmadik hivásra a káposztásban vettem észre az ebet, hozzám közeledve, de csakhamar ismét eltűnt. Azonnal utána mentem s utói is értem, a mint a kimúlt nyul előtt őrt állva feküdt. E tény a ínyival inkább emlékemben maradt, miután az volt az utolsó, meilyet Fog kutyámnál tapasztalhatni alkalmam volt. Következő nap a szommint etetéskor a szobából kibocsátották, engem mindenütt keresett, de persze sehol sem talált, s elindult az istálló felé, hol első ifjúkori benyomásait nyerte. Ott ép egy uj kocsis fogta be a lovikat, hogy a legközelebbi városba hajtson. Ekkor felébredt Fogban első ifjúkori rosz szokása, hogy a lovak után szaladjon és ő mindenütt szaladva vidáman kisérte a kocsit a két mértföldnyire eső városba, hol is azután eltévedt, a nélkül hogy a kocsis az előtte még ismeretlen ebet kereste, vagy egyáltalában nélkülözte volna. Fájdalom, minden további kutatásaim eredménytelenek maradtak, illy kellemetlen módon kellett első vizslámat elvesztenem, melly különben kitűnő orra és roppant képessége által bizonyára vadász-jelességgé vált volna. Minthogy nemsokára rá épen el kellett utaznom, hogy tanulmányaimat folytassam, ennélfogva valamivel könnyebben vigaztaltam ugyan magiin eme, eleintén rendkivül érzékeny veszteségen , hanem azért mégis sokáig gyászoltam derék Fog kutyámat. Agancstalan szarvasok. Hogy szarvas-tehenek agancsokat hordtak volna, a mennyire tudva van, még nem fordult ugyan elő*), de hozy ennek ellentéte, t. i. agancstalan szarvasok, léteznének, talán ép olly újdonság hazai vadászaink előtt. Ellenben Meyerinck — a vadász-világban igen jól ismert név — azelőtt királyi főerdőmester Letzlingenben (Poroszország) emliti, hogy ollyan agancstalan szarvasok, mellyeket egyszerűen bivalyszarvasoknak neveznek, a letlingi mezőségen feltűnő nagy tömegben jöunek elő, s hogy némelly erdészeti és vadász-lap hasonló esetet emlit más vadász-területeken is. — A bekerített vadas téreken, bármilly nagyságnak legyenek is azok, a bekerités után 6— 8 év múlva lassan-lassan megváltozik az agancs-képződés ; általában gyöngébb lesz, kevesebb ágai vannak, s többé nem bogasodik rendesen. Formátlan agancsok, rövid kinövések, sőt gyakran az agancs hiánya az elkorlatozás következményei, daczára a gazdag tápláléknak. Az agancstalan szarvasok nem válnak diszére egy vadas területnek sem, mert minden vadász csak arra törekszik, hogy erős agancsu, minél több águ szarvast lőhessen. A gyönge agancs részint a vad fajában is fekszik. A harzi szarvasok gyönge, kevés águ agancsokat hordanak. 0. Schiveedt mellett a petszigi erdő szarvasai, daczára erős testalka uknak,szintén gyönge agancsokkal birnak. Nem mindig, de igen gyakran a sovány táplálás oka a gyönge agancsoknak. A folyton lövöldözött erős agancsu szarvasok is, ba külröl nem kapnak tápanyagot, lassankint letűnnek a sz :npadról, s utóvégre a vadász csak nyomorék szarvasok közt lézeng. Kilencz-tiz évre van szüksége a szarvasnak, hogy ollyan agancsokat nyújtson, mellyek vadász-termünknek valóban diszére válnak. A képtelen agan csok a bagzás idejébeni sérülésektől, a here megsértésétől, vagy a nem épen halálos lövéstől erednek. Agancstalan szarva ok keletkeznek a folytonos beltenyésztés, öröklés s a fiatal koruktól fogvai rosz táplálás által. Hogy szaporításra nein képesek, az magukviselete, s különösen üzekédés alatti orditásaik után nem igen hihető. — Ellenben védeszközeiktöli megfosztottságuk következtében a nagyobb üzekedési téreket kerülik, s ugy nyáron, mint télen *) Az „Amerikai Naturalist" czimii folyóirat 1869. deczemberi füzetében emliti, liogy több illy kölönös agancsos szarvastehénröl hallott, s azt mondja, hogy ezek aztán többnyire meddők ; bár hallotta azt is, hogy egy illyen agancsos telién még is bornyazott, s igy folytatja tovább: „Előfordul ez házi állatainknál is, ugy, hogy ha a tehén kettőt bornyazik, mellyek egyike bika, a másik pedig üsző, ugy az soha se lesz termékeny, s külsőleg teljesen hasonlit a bikához, s ba felbonczolják, közönségesen hermapkrodyt." — Nem tudjuk fordulnak-e elő hazánk vadasterein is illy esetek, s felkérjük rőtvadakkal biró vadászainkat és erdészeinket, ba illyesmiről tudomásuk volna, szives közlésre. szerk.
