Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870

1870-01-20 / 2. szám

J A M'ÁIÍ 20. 1870. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. A közönséges vadkecske (Ipcx alpinus) délezeg, tekintélyes kinézésű, öt láb hosszít, három láb magas állat. Egész lénye erő és kitartásra mutat. Teste zömök, erős ; nyaka közép hosszúságú, feje aránylag kicsi és homlokánál domborult; lábai közép hosszúságúak, erőteljesek; szarvai hatalmasok. Elénk fényű, nagy szemei bátorságot és értelmet fejeznek ki. mit igazol is szokásai s magatartása által. Szinezcte az évszak szerint változó; nyáron át vörhenyes szürke, télen át sárgás színezetűvé lesz szőrméje. Hátán vékony barna sávoly húzódik végig, szarvai h á t r a hajlottak, szakálla na gy. Ez utóbbi ismertetöjelek eléggé tanúsítják, hogy az alpok kiveszeudöben levő vadkecskéje, némely természetbúvár állítása ellenére, uem képez egy fajt a spanyolhonival, s hogv az általam lőtt példány mindkettőtől eltér. No de térjünk vissza vadászkalandunkhoz. Aggódui kezdtem. hogyan fogom zsákmányomat diadalosan leszállítani vendégszerető gazdámhoz; az előrelátó Pepe azonban csakhamar megvigasztalt; ö ugyanis feljövetelünk előtt egy öszvérhajcsárt rendelt a vadkecskék egy másik forgójához, azon meghagyással, hogy ő ott éjjelre nagy tüzet rakjon, mi által ama forgótól elriasztani akarta az óvatos állatokat, s ez által arra kényszeríteni, hogy az általunk elfoglalt állásra jöjjenek. Haditerve pompásan sikerült, a mint azt az eredmény bebizonyította. E vigasztaló felvilágosítás után Pepe ivóviz után ment, felkérve engemet, hogy maradjak hátra zsákmányomat őrizni, mivel e hegyek között sok farkas csatangol, s ha messzire távoznám. visszatértemig megtörténhetnék, hogy kecskémnek csakis szarvaira találnék, miután e falánk állatok igen gyakran ott is megjelennek eme hegyek között, hol közellétüket nem is sejtettük volna. Én tehát helyemen maradtam, s a mint ott csöndesen ülve, elégülten szivtam szivaromat, fölöttem egyszerre, egész váratlanul, hatalmas saskeselyű (Gypaetos barbatus) jelent meg, halkan, szárnycsapás nélkül úszva át a légen. Sietve kaptam fegyveremhez, s egy golyót röpiték utánna; ez azonban nagy sajnálkozásomra csakis egy evezőtollát szakitá el, s a szép orv. madár uem zavartatva magát, teljes nyugalommal pár kanyarulatot téve, eltűnt a kék ür messze távolában. A visszatérő Pepe aztán értesített, bogy eme más országokban olly ritka madár itt. gyakran fordul elő ; a nép G r i f f n e k nevezi, s nem üldözi, mint teszik azt a sckweitzi alpokon, hol igen kártékony ragadozónak tartják, holott be van bizonyítva, hogy a legtöbb csinyt, s az alpokon madarak által elkövetett gyermekrablásokat nem neki, hanem a nálánál sokkal merészebb szirti sasnak (aquila fúlva) kell feltudni. E szerint igazoltnak találtam itt is Murciában tett azou észleletemet, hogy a saskeselyű ártalmatlan egy madár, melly legtübbnyir e döggel táplálkozik, s csak ritkán ragad el vagy egy kecske gidót. Rövid várakozás után ballók a hajcsárt, a mint „arre, borricó" kiáltással hajtva öszvérét, közeiedék felénk. I A kecskét és ponehóinkat fölrakva az öszvér hátára, a legközelebbi ösvényen indultunk lefelé, a hajcsár kényelmesebb utat választott, kiméivé terhelt állatát. Egy órai ut után hallánk a völgyből fölhangzani barátaink lövöldezéseit; ők reclamö*) segítségével vadásztak ott a szép vörös foglyokra.**) Mintegy három órai gyors menet után leértünk tanyánkra, hol a haszonbérlő családja igen szívesen fogadott. Nem sokára megjöttek a fogoly-vadászok is, és miután a hajcsár zsákmányommal még nem érkezett volt meg, alig akarták elhinni, hogy olly kitűnő példányt lőttem. Ep mikor ebédhez ültünk, jött meg a hajcsár vadammal, melly nagy bámulatot terjesztett a vadásztársaságnál. A szép állat 135 fontot nyomott. Fejét preparáltam gyűjteményem számára, busát pedig elásattuk; három nap múlva aztán fokhagymával bőven megspékelve ettük meg, de biz az mind ez eljárás daczára sem veszté el bűzét. Vadászkirándulásunk kilenezedik napjának alkonván ismét feltűntek előttünk Murcia tornvai; mi a Segura felé véve utunkat, tértünk vissza s diadaljelvényül a vadkecskefön kivül hetvenöt pár vörös foglyot hoztunk magunkkal. DR. BREHM RAJNOLD. Adatok a farkas természete s vadászatához (Vége.) A hajtó-vadászatok, mint nálunk is szokásosak, többnyire kevés eredménnyel végződnek , mert a farkasok kicsapázására m-jd semmi gond sem fordittatik ; e helyett körülállitanak két-három batárra terjedő erdőt, mellyböl a legio számra működő és lármázó hajtók közt a nesztfogott vadnak van elég ideje elillanni. Ezer négyszög lépésnél nagyobb térségre soha sem szabad tervezni a vadászatot, ha biztosak akarunk lenni a farkas jelenlétéről s a hajtók combinált működéséről, különben csak idétlen lármát ütünk, s ha egyszer a farkast felvertük, cl nem pihen mint az őz vagy más vad, hanem egész nap és éjjel siet más vidékre jutni, s mi üthetjük bottal a nyomát. Az alföldön 4 — 5 láb átmérőjű farkas-vermeket szoktak ásni, s közepében hegyes karót leszúrni ; e kelepczét aztán 5 — 6 láb magas bosszú vesszőfonat környezi, mellynek egyik oldalán 3 láb magasságban nyílás hagyatik, s ezzel szemközt a túlsó oldalra egy kis malaczot vagy bárányt kötnek ki a verem partjára. A szegény állat bégetése messziről oda csalja a környéken kóborló farkast, melly körüljárván a karámot, s semmi emberi szagot nem érezvén, észre veszi az alacsonyabb nyilast is, és ezen át beugrik, s pedig többnyire ugy, hogy legalább is a verembe zuhan, ha egyúttal fel nem szórja magát a hegyes fa czövekeken; menekülni egyik esetben sem tud, s a neszre elősiető felvigyázók agyonverik. A döghusra való les ritkán vezet czélra, mert a farkas, mint már emlitettiik, csak nagy éhségben *) Csalmadár; a spanyolok fogoly vadászataikra mindég visznek kalitban két, bárom betanitott foglyot, ezek hivására a szabadban élők azonnal lövésre jönnek. Egy jó csalmadár ára 8 — 10 tallér. **) E madár hazája Déleuropa, Görög-, Olasz- és Spanyolország ; földrészünkön kivül még előjön Ázsia és Afrikában. Nagyságra akkora mint a közönséges fogoly. Színezete igen szép ; csőre és lábai vérvörösek : háta olajbarna, oldalai világos gyöngyszinbe játszó szürkék, tarkázva félhold alakú félhüvelyk hosszá foltokkal, melyek rozsdasziniiek, fölül fekete, alul fehér segélyzettel; begye vörhenyessirga. keresi fel, akkor is csak setét éjszakákon, midőn a lesen álló puskás azután keveset árthat nekik. Nagyobb eredménye van a stryehinuel való mérgezésnek, mellyet legjobb friss hó eséskor próbálni, hogy a mindjárt helyben meg nem gebedt vadnak csapáját követni lehessen. Azonban a mérgezésnek is, mint sok más dolognak a világon, megvan az ő hátrányos oldala, az t. i. hogy 3ok derék hasznos állat esik mellette áldozatul, inig a farkas ravaszul elsompolyog. Legjobb illy esetet kihirdetni a faluban s a kutyákat lánezra tenni egy-két napig. Végre még vissza kell térnem a farkas természetrajzának egy pontjára, melly a vadászoknál olly sok ellenmondásra talál, s melly pedig mindenkit legjobban érdekelhet, hogy t. i. megtámadja-e a farkas az embert vagy nem ? Emlékszem reá, hogy a megbold. Ujfalvy Sándor, ki pedig illy dolgokban mindnyájunk előtt a legilletékesebb vadászok egyike volt, határozottan azt allito ta: hogy a farkas soha sem meri megtámadni nemcsak az embert, de még a holt embert se, mint ezt a Wesselényivel történt eset is igazolta volna. Most meg, csak ezelőtt egy rövid hónappal két olly eset történt, egyik nappal, tanák jelenlétében, mi egészen ellenkezőt bizonyít. Az egyik a lapok által hirdetett biliari eset, hol a farkas világos nappal támadta meg a pásztor gyermeket, s magát a védelemre siető apát is megsebezte. A másik eset Finnlandban, szintén ez őszön, September havában történt. Dorpathoz pár órajárásnyira, a wissechi erdőkerülő, egyik este, jó későn már, kiment még egy körjáratra, leginkább a fatolvajok miatt; véletlen esetére azonban vén rozsdás egycsövüjét és vizsláját is magával vitte. A mint az erdőszéli uton igy haladna, kutyája moigása által egy farkasra tétetett figyelmessé, melly tőle vagy 40 lépésnyire az erdőbe kullogott. Minden sok gondolkodás nélkül lekapja válláról göbecsesel töltött vén „piszkafáját", rátüzel a farkasra, s örömmel látja, liogy az erősen találva, lassan sántit tovább. Már siet utánna, begy a puskaagygyal végkép megállítsa őt, midőn más három farkast pillant meg, mellyek legnagyobbika kutyáját marja, ez pedig urának lábai közé retirál. Hogy mi történt tovább, arra szegény embpr igen homályosan emlékezik. Csak annyit tud, hogy a dühös állatot a kilőtt puskával el akarta magáról verni, ekközben egyszerre borzasztó fájdalmat érzett arczában, s azután eszmélet nélkül összerogyott. — Meddig feküdt az erdőben igy — nem tudja. Midőn felocsúdott, sötét éj volt körülte; lassankint eszébe jutott minden, s kezével óvatosan megtapogatá arczát, mellyről a meleg vér egyre folydogált, s mellyen a tapintásra összeszakgatott véres üregeket talált. Inkább mászva mint járva, végre haza vánszorog, hol látására az egész családot a legnagyobb iszonyat lepi meg, ő pedig ismét eszméletét veszti. Jelentés tétetvén a földesúrnak, az beviteté öt Dorpatra, hol az egyetem sebészi osztályában készségesen felvették és jó kezekbe került. Mint a „J. Z."-ban — honnan e kis epizódot átvettük — — M. Stillmark a dorpati orvos után beszéli • emberünknek képét marta meg a farkas, ágy hogy orrának felét, s felső és alsó ajkának is felét egészen leharapta A szemek és a nyelv sértetlen maradtak. A seb tele volt csont-töredékekkel és olly tágasra volt nyilva, hogy a gégét és a nyeldeklőt kivülről teljesen látni lehetett. Mindamellett az orvos reményt nyújtott neki, hogy felépül, mi azóta teljesült is. Szépségével ugyan a menyecskéket többé nem igen bolonditja el, de talán azelőtt se. Az egyetlen megfoghatlan a dologban — hogy miért nem falták föl a farkasok, mikor ott védtelenül elalélva feküdt ? 1 - Talán más is szólhatna ehhez pár szót. B. . . í. UH^gjfsék. E rovat alatt fogjuk ezután rövid kivonatban az egyes uradalmakban tartott hajtóvadászatok eredményét, vagy egész éven át elejtett vadak mennyiségét közölni, s az év végén egy nagy rovatolt kimutatásban összefoglalni. Hanem hogy ezt sikerrel tehessük, adatok beküldését kérnök.