Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870
1870-06-30 / 18. szám
162 s legszorgalmasabb munkásai közt jelentékeny jutal- I makat szokott kiosztogatni. A St. John folyón felfelé hajózván, egy nagy halat vettem észre, melly egy zátonyon megfeneklett s a sekély vizhöl, melyet nagy farkával habbá vert, nem tudott a mélyebbe kivergödni; ekkor már nagy csoportokban vették körül a tengeri hollók, melyek, még élve, darabokra vagdalták. A tengeri holló (Corvus ossifragus) akkora mint házi kakasunk, igen vad és vérengző; nem ritka eset, hogy nagyobb csapatokban a tengeri sast is megtámadja. September 8-án és 9-én egy phaeton-pár kisérte a goelettee-t.A Phaeton aethereus ritkán jön a forduló körökön kivül elő s villás szárnyaival és rövid farkával különös látványt nyújt; ez utóbbiból két toll lóg le, mely hosszú csomóban végződik ; repülés közbeD, — a szárnyaival közlött nyomás következtében, — gyakran jelentékeny magasságból hirtelen j lecsap a viz felületén levő kis halakra, de sohasem merül a viz alá. A him fehér szárnyai felülről feketék, a szeme körül levő gyürü is illy szinü, csőre vörös, a farkáról lelógó két toll kétszer olly hosszú mint egész teste. Különös figyelemre méltó a repülő halak táncza s egymás ellen vitt csatái. A tenger kis vörös moszatokkal van borítva, melyeken millió és millió-nyi górcsövi állatka úszkál ; ezek képezik a repülő halak táplálékát. Némelyek ezek közül a viz felszínén játszadoznak, mások a légbe emelkednek s ott a szó szoros értelmében tánezot járnak ; ugyanis két csapat mintegy 50 lábnyi távolságra egymástól felemelkedik s szemközt repül, inig nem összetalálkoznak ; ekkor viszszafordulnak, majd ismét egymással szembe jönnek, s most óriási zavar támad, melynek az a vége, hogy mindnyáján a vizbe potyognak : kis vártatva más két raj emelkedik fel s ugyanazon játékot kezdi. Néha négy illy raj száll fel a légbe, ugy hogy valóságos négyest képeznek, melynek egy-egy colonne-ja ezernél több halból áll. Volt alkalmam husz illy harezoló csapatot látni, melyek mint sáskasereg lepték el a hajó környezetét. E repülő halak igen kicsinyek, alig 20 eentimeternyi hosszúságúak; egyik fajok (Exocetus volitans) azúrkék és ezüstszínű s pikkelyei gyöngyök és türkizekként csillognak a napban ; a másik faj (Trigla volitans) egy láb hosszú, vörösbarna, fekete parákkal, s egy pánezéllal van felfegyverkezve ; mellparái igen hosszúak s szárnyakat képeznek, mellyeknek segélyével meglehetős magasságra emelkedhetik, s tovább maradhat a légben mint az Exocteus. Mindkét faj nagyon kevés szellemi tehetséget árul el; sokan közülök, ha páráikon a viz felszáradt, a hajó fedélzetére estek. A légben ugy mint a vizben számos ellensége van, ebben a bonitok és doradok üldözik, amabban a csüllök és más szárnyasok. A St. John folyam torkolatánál, az északi szélesség 20 és 21 foka közt egy 65 láb maga3 világítótorony áll a szárazföldtől mintegy egy mértfödnyire fekvő szigeten, melly dagály alkalmával egészen vizzel van borítva. A nevezett folyam a legjelentékenyebb az egész félszigeten, hossza 250 miles és egészen a St. György tóig 8 láb mély járású hajók közlekedhetnek rajta. September 10-én hajóztam át a sorompón ; a folyam itt egy német mértföldnél szélesebb, de a tulajdonképeni meder alig teszi ennek negyedrészét. A többi két oldalról levő tér mocsarat képez, melly apály beálltával kiemelkedik a vizböl s náddal, mangrove-vei, vadrizsszel és más vizi növényekkel van fedve. Az állatok közül lángályok, fehér petymegek,pelikánok s kacsák tartózkodnak rajta. A folyam partján, egy halmon, magnóliák és örökzöld tölgyek árnyékában áll a „ Pablo" nevü postaház, mellynek szomszédságában ömlik a hasonnevű patak a folyamba, A postamester távol volt s én csak egy mulattot találtam honn, kitől azonban nem lehetett semmit megtudni; visszatértem tehát goelettemhez, mellyet September 12-én este szerencsésen el is értem. Másnap reggel néhány czápát vettünk észre. A fehér zátony mögött, melly mellett horgonyt vetettünk, egy jó nagy földet „Pontedria cordata"-val találtunk benőve, melly fénylő zöld leveleivel, valamint kék virágaival kellemes benyomást gyakorol a szemre. Utat törtünk magunknak a siirü növényzeten keresztül s felfelé iparkodtunk, de e szándékunktól csakhamar el kellett állnunk, VADÁSZ- ÉS VERSENYLAP. I midőn egy erdő széléhez értünk. Ott ugyanis óriási I ömegekben 15—18 lábnyi magasságra felhalmozva hevertek a fatörzsek,gyökerükből kitépett és elszáradt fák hajtattak ide az ár által rakásra ; ágaik az élő fák közé ékelvék, s minthogy az ár évenkint uj meg uj tömegeket úsztat ide, az egész egy óriási gáttá nőtte ki magát. A redves fán mohák és más élödiek nőnek ; igy az egyiken egy ritka szépségű aristolochiát láttam tojásdad levelekkel s halványkék lopótök alakit virágaival; törzse olly vastag, mint egy kis hordó ; ágaival és gyökereivel, mellyek tekervényesek s nagy kígyókhoz hasonlitanak, átkarolja a fákat s megöli azokat. E természetes gát mélyen az erdőbe terjed be, többször kisértettem meg áthatolni rajta, de minthogy különben is hallottam a csörgő kigyók ismeretes zörejét, felhagytam e szándékommal. Másfelé kelletehát utat törnünk; s e czélból bele küldém vadászebemet a siirii 15 láb magas nádasba, s ez becsülettel meg is oldotta feladatát. Közeledésünkkor nagyszámú pézsmapatkány (Mus pilorides) szaladt ki a nádasból s menekült az erdőbe; ezek ugyan nem tartózkodnak a vizben, de a nád beléért, mellyet igen szeretnek, gyakran felkeresik azt. Lőttem itt egy dobos gémet, vagy mint itt nevezik Mokoko Butor-t (Botaurus minor) is. E madár csak gyéren fordul elő, mintegy rőfnyi magas, barna, fekete csikókkal, alulról szürke, csőre olly hegyes, mint egy tör. Mióta a Pablo pataknál tanyáztunk, minden éjjel hallottam a „dunkadu dunakadu" kiáltását. Madarakkal is szokott táplálkozni ; egynek gyomrában plaue patkányt találtunk, mellyet szőröstöl-bőröstől elnyelt. Mind jobban előre törekedve, egy tisztán Rhododendron által képezett csalithoz értünk. A törzsek magassága 15 láb, s némellyik olly vastag volt, mint egy kinőtt ember ezombja. E pompás bokrok, mellyek mintegy be voltak hintve virágokkal , dicséretes ellentétet képeztek ama rhododendronokhoz, miket európai diszkertjeinkben lehet látni. Midőn távolabb szilárd talajra értünk, egy magoolia-berek tárult fel előttünk, itt e fákat ugorkafáknak nevezik, minthogy gyümölcsei némileg hasonlitanak ugorkáinkhoz. E gyönyörű fapéldányok törzse 100 lábnji magasságot is ér el, tetejükön óriási levélcsomót hajtanak ; halvány-kék virágai gyenge szegfü-illatuak. A magnóliák siirü árnyéka alatt más fák nem tenyésznek, s erdeiben egy madár sem él, még a harkály sem, melly az észak-amerikai erdőkben olly gyakori; a magnolia héjjá nagyon kemény neki, s sem férgek sem rovarok nem rejlenek alatta. De a szürke evet szívesen játszadozik ágaiban, s gyümölcsei kedvencz-eledelét képezik. E gyümölcs eleintén zöld, de minél inkább közeledik az érés ideje, olly mértékben lesz pirossá. Az evetek husa a kiállhatatlan hangya-szag mia t nem élvezhető. Tovább előnyomulván egy tisztásra értem, mellyet a villám alkotott, néhány magnóliát sújtván és elégetvén ; itt egy döglött tehén feküdt, mellynek busán egy csoport dögkeselyű lakmározott; de ebben ebem által megzavartatott. A döghus bűze kiállhatatlan volt; Hiob, a négerfiu azonban ezzel nem törődve, nagy fütykössel megtámadta a madarak tt. De jobb lett volna békében hagynia azokat, mert a keselyük egyike, mellyet szárnyánál fogva megragadott, egy tömeg piszkos anyagot köpött arczába, mire ez óbégatva s a dögkeselyüket átkozva megfutamodott. A „Cathartes aurea" a déli államokban gyakori, nagyságra nézve meghaladja pulykánkat, szine barna, szemei vörösek ; fehér csőrrel és sárga lábakkal. Innen egy magaslatról beláthattam a „Hammock"okat. Az úgynevezett „High-Hammock," tölgygyei, magnóliával és sassafrass-fákkal vau benőve, s letelepülésre legalkalmasabb; a „Low-Hammock"-ok mélyebben fekszenek s az áradásnak jobban ki vannak téve; de sok ez utóbbiak közül felszáritható s ekkor a legpompásabb ezukorültetvényekké változnak, mellyek kiemelkedvén a mocsárból, néha több ezer aeres-nyi kiterjedésüek. Azon „Hammock", mellyen én voltam, szigetet képez, melly sekély álló vizzel van körülvéve. Ez nem hatolhatván be az agyagföldbe, nagy mocsárokat képez, mellyekben különösen sassafrass nő. Többféle nyomára találtam itt a farkasnak s egy Columba leucephalát is lőttem, mellynek hazája Cuba és az Antillák, de néha JUNIUS 30. 1870itt is előfordul. A farkasok, rókák és mosó medvék nappal a síi rükben tartózkodnak ; a farkas fut az ember elöl, de ha az eb egy távol rejtekéig üldözte, visszafordulva erre veti magát és fölfalja. Elhagyván a „Hammock t t-ot egészen más növényzetet találtam. A magnóliák helyét óriási diófák válták föl, az úgynevezett „Hickoriek", mellyeknek vastag héjjal fedett gyümölcsei nem valami jóízűek, de fájok kitűnő s különféle technikai czélokra használható. E diófákon számos repülő mókust (Sciurus volucella) vettem észre ; ez nem nagyobb, mint egy patkány, farka bojtban végződik, háta gyöngyszürke, hasa ezüstfehér, fülei feketék és orra rózsaszínű. Első és hátulsó lábai közt egy nyúlós bőr van, s ez által válik lehetségessé a csinos állatkának a repülés ; némellyik ötven lépésnyire is repül het. Este felé a hajóhoz visszatértemben egy valóságos csontház mellett mentem el. Egy hatalmas fa alatt ugyanis nagy tömegben hevertek a legkülönbözőbb állatok csontjai. Láttam patkány- és evetcsontvázat, szarvas-ezombesontot, juhtejeket, mindenféle madártól való mellcsontokat, halgerinczet s tajkonczpánczélokat. E meglepő tünemény okát keresve csakhamar rájöttem, hogy a fán egy hatalmas sasfészek van, melly legkevesebb hat láb magas s ennek megfelelő terjedelmű. Ekkora fészket még eddig nem láttam, s Isten tudja, hány nemze dék növekedett már fel benne. A sas száz évig is elél, s ha egyszer párosul, a nősténynek egyszermindenkorra hü marad. A költési idő beállta előtt rendesen kitatarozzák fészköket és itt a magányos hammockon, hova csak ritkán téved emberi láb, a pár zavartalan nyugalomnak örvendett. A kopaszfejü sas (Haliactus leucephalus) többnyire vizben tartózkodik s igen merész madár, lábszárai csupaszok. Egy himet lőttem, mellynek kiterjesztett szárnyai 4 röfnél hosszabbak voltak. (Folytatása következik.) A két első párduez, mellyet — láttam! Már bárom hét óta bolyongtam Buenos Ayres környékén, hogy végre a fekete párduezra vagyis itteni nevén „onka" nevü állatra vadászhassak ; balszerencsém azonban sehogy sem akart velők öszszehozni. Megunván végre a siker nélküli hajhászást, vissza indultam Buenos Ayres felé, útközben azonban beszáltam a „del Corvo" haciendába, melly don Estéban Rodriguez de Sarragosa, egyik legjobb barátom birtoka volt. Nagyon természetes, hogy a legszívélyesebb fogadtásban részesültem, és midőn elbeszéltem kirándulásom sikertelen eredményét, don Estéban igy szólt hozzám : „Kedves barátom, épen jókor jön ; mint pásztoraim mondják, csordáimat épen egy onka pusztítja. En azonban azt gyanítom, hogy párosan vannak. És minthogy épen egy guacho-m van kéznél, Juan, kit a vidék legjobb vadászának tartanak, és ki a 1 a ss o-t és b o 1 a s-t rendkivüli ügyességgel kezeli, ha oukára akar vadászni, az alkalom épen legkinálkozóbb." Eszem ágában sem volt, hogy visszautasítsam ez ajánlatot. A sors azonban ugy határozta, liogy ezúttal sem én ejtsem el ez orzó vadak egyikét. Ezen párbeszédre következő napon, don Estéban már kora reggel, Vincentee nevü vadászlegénye kíséretében eltávozott, megígérvén, hogy medio d i ara (délre) vissza térend. A fődolog volt ugyanis, hogy pásztoraitól megtudja, hol látták elmúlt éjjel az onkákat. Tizenegy óra tájban a guacho és én nyugodtan szíttuk papirszivarjainkat a veranda alatt, nyugtalanul várva don Estéban visszatérését. Egyszerre csak a vadászlegény, ki don Estébant elkísérte volt, sebesvágtatva tért vissza. Szerencsétlenséget sejtve, elébe rohantunk. A vadászlegény halálsápadt volt, remegett és annyira meg volt rémülve, hogy alig birta a következőket elhebegni; — Gyorsan, Seunores. Don Rodiguezt! . . az erdőben ! . . . két onka ! . . . Ez azonban elég volt. Azonnal megértettük, hogy mi történhetett.
